Kint cigiztem a gangon, és arra gondoltam miközben néztem a lámpa fényében a cikázó hópihéket, hogy azt hiszem a télben szinte alig van valami amit ne szeretnék. Talán csak az, hogy ilyenkor hanyagolnom kell a biciklimet.

Eddig 203 komment érkezett

• 104.  Márti :):
  2008. 12. 16. 12:04

  Szia Traiano,
  Olvastalak, de hosszúra nem tudom, bár szívesen nyújtanám a levelem.
  Egy dologra mindenképp reagálnom kell!
  "Egy életen át sem sikerült megértenem"- Ez kicsit úgy hangzik, mintha már valahol 120 környékén lennél és itt készülnél befejezni ... :-)))
  "Jó pap holtig tanul." Szerintem a nem pap is. Feltéve, ha akar. :-)))
  Még Te sem tudhatod mikor jön kikerülhetetlenül veled szembe a ralativitás elmélet karonfogva a levezetésével.
  További szép napot!
  Márti
  U.i. Nem akarok okoskodni, hisz nagyfiú vagy már, de ha valami természetesben gondolkodhatok: egy kis kamillás borogatás nem kellene a szemedre?

  
  
• 105.  traiano:
  2008. 12. 17. 0:56

  A munkaterápia mindig használ. .-)))
  Reggel elfelejtettem gyógyszert beszerezni a szememre, erre elmúlt a baj. Amiről Gus írt a blogján, hogy visszavonták a melegekre vonatkozó élettársi törvényt, eléggé rossz kedvet csinált valahogyan egész napra. Vártam, hogy valami jó kommentek jönnek rá, de az eredmény ott olvasható. Nyilván a blog közönsége nem is igen érzi magát érintettnek benne, mivel nem jellemző közöttük a tartós élettársi kapcsolat. Nem tudom, ha holnaptól engedélyeznék a melegek házasságát, vajon nem ugranának-e meg hirtelen a válási statisztikák is, ha egyáltalán olyan számosan élnének a házasodás lehetőségével....
  Üdv

  
  
• 106.  traiano:
  2008. 12. 17. 19:56

  Szia Márti,
  Megérkezett a küldeményed Agárdra. :-)))))
  Köszönöm szépen.
  Megkértem a barátaimat, bontsák ki, hátha valami eddig fel nem fedezett Rembrandt.
  Erre két fel nem fedezett elefánt. :-)))))
  Az egyik a porcelán boltból, mint tudjuk.

  Eléggé fárasztó napom volt, gondolom neked is.
  Felteszem, most folynak a szokásos félévzáró tevékenységek.
  Ki-ki ronthat és javíthat, attól függően, mihez van kedve.
  Mi sem unatkozunk. Úgy tűnik, amint várható is volt, hogy a
  jövő héten már senki nem fog dolgozni. Ma reggel konstatáltam egy
  parkolóórán, hogy dec.20. munkanap lesz. Mi meg úgy fogunk csinálni,
  mintha nem lenne az. Végülis, nem is tudom ugyan melyik nap helyett kellene bemenni az irodába. A január 10. az világos, mert akkor dolgozzuk le a jan.2-t. Az megint más kérdés, hogy eszem ágában sincs január 10-én kinyitni. Van már annyi túlóra, hogy bőven futja.
  Üdv

  
  
• 107.  Márti :):
  2008. 12. 17. 22:07

  Szia Traiano,
  Mit is mondjak ... a küldeményről? A feldobott labda ... Talán érted mostmár, hogy ezt nem tudtam kihagyni ... Amikor írtad, megjelent(él) a szemeim előtt a leírt módon. És gondoltam, ezt meg kellene örökíteni. Aztán meg jött, hogy miért ne láthatnád Te is! Nagyon óvatos vagy, ez most is kijött. Remélem nem ért csalódás, csak a jó szándék(om) igazolódott be ... :-))) És, ha látni is fogod, talán csal egy mosolyt az arcodra. És, talán még kicsit tetszeni is fog. Még ha nem is Rembrandt vagy ilyesmi. És a szeretet is ott piroslik középen, hogy emlékezni lehessen ... "a szeretet soha el nem fogy" - és vagyok én, ha valaha, valamiben, ... , vagy, ha levelet szeretnél írni és választ is vársz - itt vagyok!
  Sokan olvasnak minket. Kaptam visszajelzéseket is. Aki rajzolta is ...
  Hogy van a szemed? Teljesen rendbejött?
  A napjaim érdekesen alakulnak mostanában. Tegnap is és ma is, alig volt órám. Ehelyett javítottam. Fantasztikus eredményeket értem el. Rengeteg dolgozatra jegy került, és mérföldeket haladtam előre, behozva ezzel az óriásira duzzadt lemaradaásaim. No, nem sikerült teljesen, de sokat haladtam előre. Nem akarlak fárasztani a részletekkel, de mindenképp érdekes volt. Az ezotériával foglalkozó Kedves ismerősöm azt szokta mondani, hogy mindig bevonzunk valamit az életünkbe. Most valószínűleg azt mondaná, hogy ezeket az elmaradt órákat vonzottam be, hogy tudjak javítani. Nekem is van magyarázatom, csak nem bevonzásnak nevezem. Elég érdekes amúgy, hogy kb. másfél hónapja el kezdtek beáramlani a könyvek. Akkortájt egy hét leforgása alatt biztos lett vagy 10 új könyvem és legalább 5-6 címet is kaptam, hogy vegyem meg, szerezzem be és olvassam el. Nagyon szeretek olvasni, de ilyen munkatempó mellett ez nem megy. Ez egy fájó pont az életemben. Szóval az elmúlt napokban javítottam. Ilyenkor még nem igazán a félévi események vannak a suliban, hanem az ünnepi készülődés. Nálunk ilyenkor van a suliban Karácsonyi koncert. Ilyenkor a gyerekek fellépnek és közönség előtt előadják az ide illő műsorukat. Ez felkészüléssel, próbákkal, főpróbával jár. Most nincs osztályom. Tavaly ballagtak és az idén nem akartam újat. A kicsim most lett elsős és nemrég maradtam egyedül is. Most nem vágytam rá. Meg ugye a matek sem ilyen alkalmakkor domborít. De a kicsim szerepel. Az énekkarral is és az osztályával is. Mi pedagógusok meg dolgozunk ilyenkor. Gyerekfelügyelettől kezdve, folyodói ügyelet, jegyárusítás, stb. a feladatunk. Ez holnap lesz. Kicsinek jelmez,-készítés, ruha-, harisnya-vásárlás. A szokásos napi teendők mellett. Holnap után testvér-iskola csoportja érkezik. Egész napos program nekik. Nekünk pedig Pedagósuk karácsony. Ekkor mi magunk, valamelyik osztály műsorával színesítve az estét, ünnepeljük együtt a karácsonyt. Ekkor kicsit együtt vagyunk és végre kötetlenül, gyerekek nélkül tudunk beszélgetni, kapcsolatokat ápolni. Van olyan kolléganőm, akivel 3 hete nem volt annyi időnk, hogy beszélgessünk 10 percet, a hogy is vagyunk témakörben, és mi is van épp velünk a magánéletben ... Mert jóban vagyunk és lenne igényünk rá.
  20-án még mi is dolgozunk. Bár ilyenkor mi visszük moziba a gyerekeket. Ez az utolsó tanítási nap "hagyománya". 20-án, a 24-ei napot dolgozzuk le. Így 24-én "minden" zárva lesz. Máskor nem szokott. Sokan nem követik ezt. Csak azt nem tudjuk, hogy mi mit dolgozunk le, mikor mi 24-én soha nem dologzunk, mert akkor már szünet szokott lenni. Nem jöttünk még rá a logikájára! Valószínű, hogy nincs is. Beszéltünk arról a bizonyos januári napról is mint Te, de az idén a jövő évet meg talán nem lehet ledolgozni ... Nincs benne logika! És kész!
  Január 16-án lesz a félév lezárása. Így az a két hét lesz kicsit húzósabb. Ezekről az időszakokról, amikor felelnek a jobb jegyekért a gyerekek, egy érdekes /?/ sztori jut mindig eszembe.
  Matekból általában írásban feleltetünk. Szóvan szinte soha. No, ebben az időszakban szoktam szóban is. Akkor kicsi segítséggel néha jobban előre lehet jutni. Ugyanaz a feladat írásban rosszabb eredményt hozhat, mert nincs meg az az apró segítség, amivel tovább lehet lépni. A szóbelinél kis segítség nagy előrelépést tud eredményezni. Történt néhány évvel ezelőtt, feleltettem egy 8-os fiút a kettesért. Nem tartom magam egy vérengzős, idegbeteg tanárnak. Határozott vagyok, az biztos, de ez a matek tanárok jellemzője, szerintem. Szóval felel a fiúcska, na, nem folyamatosan, hanem kicsit akadozva ... Majd egyszercsak lépett egyet kicsit keresztbe hárta, majd hanyattesett. Elájult. Gondolhatod! Egy életre nyomot hagyott bennem. Őt soha nem feleltettem utána szóban. És mást sem nagyon, és előtte viccesen megkérdezem, hogy szokott-e elájulni vagy izgul-e vagy ...
  A karácsonyról és a telefonhívásról is van egy kis történetem, de azt még nem most mesélem el. Majd 24-én ... Csak jusson eszembe!
  Mindent leszámítva nyugodtak a napjaim, olyan békesség van bennem.
  Az olyat meg szeretem. :-)))
  Sok szeretettel üdvözöllek:
  Márti
  u.i. Nem olvastam most át "magam", nem lettem igénytelenebb sem, ha hiba lenne benne, elnézést!

  
  
• 108.  Márti :):
  2008. 12. 19. 4:16

  Valahol 11.30-án kezdődött a levelezésünk. És azóta még nem volt olyan napunk, mint a tegnapi (12.18). Olyan, hogyha nem is mindeketten (oda-vissza), de legalább az egyikünk ne írt volna a másiknak ...

  
  
• 109.  traiano:
  2008. 12. 19. 21:23

  Szia Márti,
  Mindig van "először".
  Sajnos, időnként történnek olyasmik az ember életében, amik ideig-óráig bénítólag hatnak és még egy "jónapot"-ot is nehéz kipréselni.
  Tegnap egy, az állami szektorban ismeretlen, dolog esett a cégemnél,
  nevezetesen: 2009-re elveszítettük a legnagyobb megrendelőnket, amelynek következtében egy kivételével az összes munkatársnak fel kellett mondanom, akikkel 12-13 éve együtt voltunk jóban-rosszban.
  Ha választhattam volna, hogy ezt megtegyem vagy a bejelentés előtt inkább ott és azonnal haljak meg, abban a pillanatban habozás nélkül az utóbbit választottam volna. A kedélyállapotom az elmúlt 24 órában ennek megfelelő volt. Mostanra legalább kezdek magamhoz térni, de csak azért, mert ma délben haza is küldtem mindenkit azzal, hadd vásároljanak, mielőtt a tömeg rázúdul a boltokra. Rá se bírtam nézni a kollégákra. Aztán a délutánt azzal töltöttem, hogy megírtam számlákat, kiküldtem néhány fizetési felszólítást, felmondtam az irodabérletet, néhány telefonvonalat és foglalkoztam pár megkésett ügyféllel.
  Így történik ez a magánszektorban. Se élőlánc, se sztrájk, a tulaj meg szinte szívrohamot kap.
  Óh, a megrendelőnek az égvilágon semmi baja nem volt velünk, sőt, nagyon is meg volt elégedve. Éppencsak egy másfajta technikai rendszerben kívánja bonyolítani ezentúl az ügyeket, amelyhez szükséges fejlesztés meghaladta az anyagi lehetőségeinket. Az övét nem haladta meg ennek a vevőoldali létrehozása.
  Mivel pedig nem tudnak számolni, csak beleszerettek egy ötletbe, még vastagon rá is fizetnek a váltásra, ami sosem fog amortizálódni, de mint tudjuk, aki szerelmes, az elveszíti a józan eszét, mi meg őket.
  A cégem tehát megszűnni nem fog, de térdre rogytam, az tény és való.
  Lám, a tulajdonosi létnek is vannak előnyei.
  Például, nem bocsájthatom el magamat.
  Hogy nekem is megint sikerül-e, ami Münchausen bárónak sikerült,
  vagyis a hajamnál fogva kirántani magam a sz.rból, az majd kiderül.
  Üdv

  
  
• 110.  Márti :):
  2008. 12. 20. 6:16

  Kedves Traiano,
  Nehéz szívvel olvastam végig a soraid ... de köszönöm, hogy még így is írtál ...
  Mindig a küzdő típusba tartoztam, bár volt hosszú időszak amikor ez nem jött annyira ki, mert biztonságban éreztem magam. Aztán egy éve rám "zuhant az ég" és megváltozott az egész életem. Teljesen felfordult. Nekem, aki ragaszkodtam a kis megszokott dolgaimhoz, aki elég konzervatívan éltem a napjaim. És hirtelen minden kicsúszott a lábam alól. Odalett az összes tervem, reményem, célom, vágyam. Úgy fogalmaztam, hogy odalett a jövőképem. És ez tényleg így is volt. Odalett. És így is éltem meg. Borzalmas volt. Megsemmisültem. Nem láttam, hogy van élet a "mai napon" túl. Aztán eltelt egy kis idő és akaram magam kirángatni abból a helyzetből és az Isten is elég kegyes volt hozzám, mert sorra jöttek a lépésekhez az utak, a kapaszkodók, a támasztékok. Most december 17-én volt egy éve ennek a dolognak. Amikor eljött az évforduló meglepődve tapasztaltam, hogy nincs bennem önsajnálat, nem sírok, még igazán említést sem tettem róla, pedig azt hittem, hogy az a nap pokol lesz számomra. De nem. És ha őszinte akarok lenni magamhoz, talán ki is mondhatom, hogy annyi minden pozitív dolog történt velem ezalatt az egy év alatt, azáltal, hogy küzdöttem, akartam, és talpra álltam, annyi új ismerettség, kapcsolat lett az életemben -például Te is-, hogy mostmár sajnálnám ha ez kimaradt volna. Bár még most is azt gondolom, hogy dolgokat, változásokat el lehet érni tragédiák nélkül is! Sokszor láttam dolgokat másképp alakulni, mint ahogy szerettem volna, vagy elterveztem, de a vége mégis úgy lett jó, ahogy. Néha mi magunk nem tudjuk eldönteni, hogy ami történik velünk mennyire lesz az jó ránk vagy másokra nézve hosszútávon. Ezt akkor én nem tudtam átgondolni, és pozitívan kezelni végképp nem. Pedig mondták, hogy 2 év múlva még lehet, hálás leszel érte. (Jövőre majd meglátom!)
  A tragédiák mindig fájnak. Ettől tragédiák. Különösen, ha másokat is érint. Megéltünk mi is a munkahelyen elbocsájtást. 2007 júniusában. Tudtuk, hogy több embernek mennie kell. A tantestületünk kb. 60 tanárból állt. Akkor azt hiszem, látod már nem is tudom pontosan, hat embert küldtek el. Iszonyatos nap volt. Vártuk az értekezletet, de a végét nem. Tudtuk, hogy utána lesz a nagy bejelentés. Az igazgatónő sírt, úgy mondta el, hogy mindenkinek egyesével kell bemennie aláírni a szabadságos papírt vagy az elbocsájtásról szóló íratokat. És beszélt arról is, hogy Ő ezt nem akarta, és küzdött ellene és egy ideje keresi a lehetőséget, hogy mást csináljon, váltson munkahelyet, de nem jött neki össze. Érdekes kimondani, de megható volt, még abban a félszben is, hiába a "másik oldalon" álltunk. Ez is egy tragédia volt. Az Ő, mint ember, mint vezető tragédiája. Neki sem volt könnyű én ezt világosan láttam. És ahogy ott álltunk egyesével és mentek be és jöttek ki az emberek ... És aki sokáig volt bent, arról lehetett tudni, hogy nem marad. A kollégák közül sokan ültek a tanáriban, néztek maguk elé és csendesen sírtak. És ez órákon át tartott. 60 ember, egyesével, gondolhatod! Percenként csapott le a sors, és életek kerültek vakvágányra. Van olyan, aki azóta sem tudott magához térni. Van aki elhelyezkedett. Amikor bementem, ott ült az igazgatónő, a három igazgató-helyettes és a titkárnő. Megkönnyebbültek (!), hülyén hangzik, de így volt, amikor megláttak. Érezni lehetett, mivel engem nem "építettek le", hogy nekik is megkönnyebbülés, amikor egy olyan ember nyitja be a csukott ajtót, merthogy nem tudták milyen sorrendben megyünk, aki marad és tényleg a szabadságos papírt írni jött be, nem pedig a felmondást átvenni.
  Nem tudom mit élsz át, hisz nem ismerlek, de ezeket a helyzeteket nem hiszem, hogy lehet normálisan megélni. És itt még a Te, mint tulajdonos tragédiája is benne van ...
  Nem vagyok az a típus, aki nagyon vígasztalni tudnék, bár tudom, az emberek ezt úgy nyugtázzák általában, hogy nem is kell. Sajnos látom a valóságot. Ködös, biztató, hülyítő jövőképet pedig semmi értelme mondogatni a másiknak.
  A tragédia az fájdalommal jár, enyhíteni az idő tud rajta, és az emberi akarás. És ha Te már látod, hogy megpróbálod kirángatni abból a bizonyos sz.rból magad akár a hajadnál fogva is, akkor az menni is fog! Ebben teljesen biztos vagyok! A párod elvesztése sem lehetett kevésbé fájó, és annak a túlélési küzdelme hiszem megerősített némiképp Téged is, meg amúgy sem gondollak egy önmagát elhagyó férfinak.
  Talán vígasztalásképp annyit még, hogy minden véget ér egyszer, a rossz dolgok is, és a felhők mögül kisüt egyszer az a bizonyos nap. Csak borult időben ezt nehéz látni és elhinni.
  Jobb napokat kívánok Neked, sokkal jobbakat!
  Márti

  
  
• 111.  traiano:
  2008. 12. 21. 11:06

  Szia Márti,
  Köszönöm a vígasztaló szavakat.
  A saját árnyékomat nem tudom átlépni. Ami egy életen át a felszínen tart, a racionalitás, arról most úgy pattan le minden aktuális optimizmus szemcse, mint a kevlárról. A válságkezelési elképzelésekben jobban hiszek, viszont egyrészt nyomaszt, hogy ilyenekhez kell nyúlni, másrészt ilyenkor egy versenyfutás kezdődik az idővel és a történésekkel. Maga a válságkezelés ott hordozza a reményt, hogy a helyzet idővel jobbra fordul, különben nem lenne értelme.
  A kedélyállapotom konstans módon vacak.
  Tegnap felhívott egy kedves barátnőm és agitált, hogy számoljak fel mindent, költözzem vissza Milánóba. Mondtam neki, hogy ott azért még nem tartunk. Hacsak a szar van is a kezemben, újra és újra meg kell próbálni aranyat csinálni belőle.
  Még egészen fiatal gyerek voltam, amikor az egyik idős rokonom azt mondta, hogy így vagy úgy egész életemben a felszínen leszek, de rám igaz lesz, hogy ezt arcom örökös verejtékével fogom csak tudni fenntartani. Vén hülye! - gondoltam akkor magamban. Kár, hogy az illető régen meghalt, különben megkérdezném tőle, ugyan miből látta ezt előre 15 éves koromban?! Persze, az is lehet, mindössze jól figyelt. Elnézve a velem egykorú rokongyerekek észbeli képességeit, hát éppenséggel nem a sor elején álltam, inkább a végefele.
  Az ambíció és a kreativitás viszont sosem hiányzott belőlem, ezekből én "kaptam" a legtöbbet mind közül. Hosszú távon azonban, a vén rokonnak lett igaza. Leszögezhetjük, azonos társadalmi állás, hasonló neveltetés, iskolázottság mellett, aki okosabb, kényelmesebben jut el ugyanoda és ott stabilabban gyökeret verhet. Ja, hogy egyébként az én életem százszor színesebb volt, van és lesz, ez a jóslatban nem szerepelt. Valamit valamiért. Így legalább nincs okom az irigykedésre.
  Üdv

  
  
• 112.  Márti :):
  2008. 12. 21. 18:19

  Kedves Traiano,
  Délelőtt a gyerekkel intéztük a vásárlásokat, majd hazajövetel után elolvastalak, de csak most a sok házi munka után, miközben jár az agyam és érnek a gondolatok, jöttem ide válaszolni. Nem mindig van ez így. Általában rögtön írok és nagyon megmaradt az is bennem, amikor írtad, hogy hogyan is lehetne, hogy elolvasod a levelem és én nem tudok róla, mert nem válaszolsz, csak majd valamikor később. Velem előfordul, de mindig tudatom Veled az ilyen alkalmakat. Tudod, a házimunka nagyon alkalmas a jó és megfontolt gondolatok "megszületésére". Az agyam nincs kihasználva miközben a kezem jár ...
  Még mindig nagyon jól esik, hogy ezekben a napokban is szánsz rám időt és írsz néhány sort. Köszönöm ezt Neked.
  Tudom is, hogy írtam már, és tudom is, hogy mit válaszoltál és meg is értettem akkor. Nem is hoznám fel érintőlegesen sem, ha nem olyanokat írnál amilyeneket ... Az előző levelemben nem mertem megírni /szó szerint vedd/, mert nem akartalak megbántani, gyötörni Téged, most sem akarlak, de egy érintőleges megjegyzés erejéig csak megemlítem. Mostmár van bennem hozzá elég bátorság és talán már kicsit másképp is látsz mint annak idején mikor ezt írtam. Biztos emlékszel: Ha egyszer nem egyedül akarnál egy vacsit ... Lehet, hogy most az az első reakciód, hogy "na más se hiányzik most Nekem az életemből", és lehet, hogy így is van. De ha egyszer mégis valami mást gondolnál ... És sose lehet tudni, lehet, hogy mégis épp ez hiányzik!
  A racionalitás rám is jellemző dolog volt, és azt hiszem ez a matematikához szinte egyértelműen kapcsolódik is. De találkoztam lassan 20 éve valakivel, és az a találkozás megváltoztatta az életem gyökeresen. Megértettem, hogy van egy rajtunk kívül létező szellemi valóság és az hat a mi életünkre. Ott is törvényszerűségek működnek. Sőt! Ott működnek csak igazán. A probléma abból adódik, hogy mi nem ismerjük kellőképp azokat. Ez a felismerés elindított egy olyan életúton amiről nem akarok soha letérni, és tudom, hogy nemcsak az én életemben működik és nem kell hozzá "tornamutatványokat" csinálni, hogy elérhető legyen bárki számára. Viszont azt is tudom, hogy ezekről így levélben nagyon nehéz, szinte lehetetlen számomra beszélni. Nemcsak a blog, az írott forma és a monológos jelleg miatt ...
  Hazatelepedni? Tudod érdekes, de volt d.u. olyan gondolatom erről, hogy lehet, meghátrálás lenne az is. Elmenekülni mielőtt még az ember harcolt volna? Lehet, hogy egy férfi ezt sokkal jobban tudja milyen lenne az! Arra van lehetőséged később is. És a mai gazdasági voszonyokat tekintve, nem tudom mennyire lenne ott jobb lehetőséged, mint itt, ha a bicaj nem akar menni. Ha pedig akar, az itt is fog menni előbb utóbb.
  Vannak ilyen "nagybácsik" ma is ... Igazán én azt szeretném csak tudni, hogy mennyire megfordíthatóak ezek a kimondott "jövők", és milyen lehetőség van ezeket méginkább megjobbítani. De van, tudom. Az utat is. Pont ilyen dolgok előtt állok. Rám is kimondtak tavaszra egy dolgot. Mindenem, mindenem tiltakozik ellene és nem is egy pozítív dolog. Semmiképp sem szeretném, hogy megtörténjen. Nem tudom, mi lesz. Azt mondták meglesz ... No, ilyenek után kutakodok én most, de hiszem, hogy mindnyájan a saját sorsunkat képesek vagyunk irányítani és a kimondott nem épp pozitív dolgokat teljesen pozitívvá változtatni!
  Hidd el, felnőtt emberként, pedagógusként és anyaként is azt mondom, az ambíció és kreativitás mindenképp felülmúlja az ezen képességek nélküli nagy vagy nagyobb tudást. Jó helyen álltál a rokon gyerekekhez képest amikor a képességeket osztogatták. Én ennyi ismeret birtokában ezt mondom legalábbis.
  Aki hisz abban, hogy nála a sz.rból is arany lesz, annál az is lesz. Aki fordítva hiszi ugyanezt, annál is meglesz. Az amiben hisz. Ilyen a volt anyósom és családja. És ezt /hogy náluk az aranyból is sz.r lesz, másnál meg a szarból is arany/ Ő nap mint nap ki is mondta. És a kimondott szó ereje szépen el is kezdett beteljedesni az életükön. Meg lehet nézni, hogy hol tartanak. Ezt nemcsak én mondom, a volt férjem véleménye is ugyanez. Jó pár éve hallottam egy mondást: "Ne mondogasd magadra, hogy hülye vagy, mert az is leszel"! Én ezt nagyon igyekeztem megszívelni. És igyekszem kerülni ezeket a negatív "magamra mondásokat". Tudod, ugyanazzal az energiával jót is tudunk mondani. És azt is hiszem, hogy mindig a jót kell várni. A hit egy nagyon fontos dolog. Meg a reménység. Ezek nélkül nem megy. Ezeket erősítsd magadban, és gondold végig az életed nehezebb időszakait. Szerintem olyan akad mindenkinek, bár ha Neked nem volt, nagyon szerencsés ember vagy! Szóval, ha volt, gondold végig, és lásd, hogy abból is kijöttél. És ezek adjanak erőt, reményt, és hitet, hogy ez a mostani is egy kicsiny állomás az életedben és ebből is győztesen tudsz kikerülni!
  Minden jót és még mindig jobb napokat kívánok Neked! Sokkal jobbakat!
  Szeretettel: Márti

  
  
• 113.  traiano:
  2008. 12. 22. 8:03

  Szia Márti,
  Leveledben említetted, hogy a harcot nem szabad feladni.
  Ez egy nagyon érdekes kérdés és tegnap délután pont ekörül jártak a gondolataim. Jelen pillantban pont azt érzem, hogy a harc vált öncéllá.
  Nem tudom, vajon magam számára akkor bizonyítok-e jobban, ha feltámasztom megint a cégemet, hogy azután ismét dolgozhassak látástól vakulásig vagy akkor, ha azt mondom, maradjon csak minden takarékon, ahogyan van, én meg nyerek egy csomó szabadidőt.
  Végülis, mi a francnak hajtok és áldozom fel az életemet?
  A dicsőségért? Azért, hogy X darab embernek megélhetést biztosítsak? Hogy az Államnak nevessen a szája, amiért 100 forint haszonból 95 az övé? Egyáltalán miféle harc az ilyen? És mit is adok fel, ha azt mondom, ebből elég volt!?

  Nincs mit megköszönnöd, hogy válaszolok a leveleidre.
  Jól is néznénk ki, ha nem így lenne!
  Ha rossz kedvem is van és szembejön valamelyik szomszéd, aztán rámköszön, akkor is visszaköszönök neki, legfeljebb nem állok le vele beszélgetni, mint máskor. Ha te veszed a fáradságot, hogy nekem levelet írsz, akkor te arra várod a választ is. Az a minimum, ha valamiért nem tudok választ írni, akkor legalább azt tudatom veled, hogy elolvastam, amit írtál.
  Most viszont készülődnöm kell, mert ma egyedül leszek az irodában és nem késhetek el, ráadásul, egy undorító üggyel kell bajlódnom.
  Üdv

  
  
• 114.  Márti :):
  2008. 12. 22. 20:47

  Kedves Traiano,
  Érdekes, de azt érzem, hogy ezalatt a cirka három nap alatt milyen sokat változtál. Nem tudom, hogy jól látom-e, de azt érzem, hogy mostmár kicsit távolabbról nézed a problémáid és ezáltal kezdenek is törpülni. Nyilván közben, ahogy írod is, sokat gondolkodsz, és amikor az ember gondolkodik, ráadásul még kreatív is, az önsajnálatnak, tragédiának mennie kell és jönnek az alternatívák, amik már a jövőt vetítik fel. És aki képes a jövőjében gondolkodni, az már kifele lábal a gondokból. Legalábbis már hátat fordított és keresi a kimenekedést.

  Nem tudom miért, de amikor ezt írom, egy kép van előttem:
  Egy nagy erdő és a közepén ott az ember és ott a nagy probléma. Lehet ottmaradni és nézegetni, szemlélgetni és sajnálni magát az illetőnek, hogy igen, itt vagyok a nagy sötét erdő közepén az óriási problémával, problémámmal, még sötét is van, és milyen nagyon rossz nekem. Vagy lehet, hátat fordítani ennek és megpróbálni megtalálni az utat, amin el lehet indulni valamerre. És az erdő közepéről bármerre indulunk minden út kifele visz. Előbb vagy utóbb. Csak el kell indulni. Ha meg megtalálja az illető az utat, a jó utat, még hamarabb sikerül kiérni a napfényre, a világosra. Azt éreztem, le kell ezt írnom Neked.
  Nekünk ez a mai a második itthon töltött napunk volt, de nem igazán érzem, hogy szabin vagyok. Délelőtt a pénzügyi vállalkozásom intézgettem, utána a kicsit vittük az apjával a szemészetre, majd eljött a volt férjem és velünk töltötte a kora délutánt. Utána vásárlás, telefonok, majd egy kis iratrendezgetés, vacsi és most itt vagyok. Úgy képes eltelni a nap, hogy igazán nem is pihenek és látványos változások nem lettek itthon. De hajtanom nem kell, ez nagyon jó. A karórát kicsit tudom nélkülözni. És valahogy így hármasban még az ünnepi készülődés is más. Lazább.
  A szemészeten kiderült, hogy a kicsinek van némi görbületi probléma a szemével, és elindult egy rövidlátás is, emiatt szemüveget írtak fel neki. Próbáltam meggyőzni, bár nem kellett nagyon győzködni, tüneményes kislány, hogy úgy is nagyon szép lesz. Sőt, ha jó keretet választunk, még kicsit talán szebb is. Nem vagyok elfogult, vagy pontosabban nem annyira, de tény és való, hogy kevés ismerős van, aki nem mondja, hogy gyönyörű kislányom van. Kolléganőim nap mint nap mondogatják, hogy "mil.yen szép az a kislány" ... Pár hónapos volt, amikor társaságban voltunk, odajött egy ismerős és azt mondta, hogy "hogy lehet nektek ilyen szép gyereketek?"! No, most jól kidicsekedtem magam! :-)))) A fiam is "szép szál legény". Amerikai focizik. Futó poszton van. És nagyon jól játszik. Az idén Ő lett "az év legjobb támadó játékosa". Bocsánat, de róluk még talán nem is írtam Neked és egy anyának Ők nagy büszkeség tudnak lenni.
  Holnap dolgozol még? 24-én leszel internet közelben? Tudod, írtam, hogy van egy karácsonyi kis történetem, amit elmesélnék ... Ha vagy 24-én, akkor aznap írom, ha nem, akkor holnap ...
  Nagy szeretettel gondolok Rád:
  Márti

  
  
• 115.  traiano:
  2008. 12. 23. 16:08

  Kedves Márti,
  A problémák alapvetően két részre oszthatók.
  Helyrehozhatók és helyrehozhatatlanok.
  Előbbiek esetében mindent el kell követni a helyreállítás érdekében.
  Utóbbiakat illetően az ember nem tehet mást, mint mihamarabb tudomásul veszi és igyekszik beletörődni, tanulni belőle.
  Egyik nap követi a másikat, az életünk múlik, nem időzhetünk sokáig valami mellett, amin úgysem tudunk már változtatni.
  Különben pedig elhatároztam, január 5-ig nem vagyok hajlandó ezekkel a kedélyromboló ügyekkel foglalkozni. Ott lesz rá az egész 2009-es év.
  Egyébként, a magánéletem és a munka nálam két külön bolygó, ingázom közöttük. Olyan nálam nem létezik, hogy az "üzemi" időn kívül, például, felhívjon egy ügyfél vagy társaságban az üzletről beszélgessek, mint némely megszállottak. Másként nem is lehet, mert egy idő után elmosódnának a határok. Néhai párom igen jól járt ezzel, mert ő viszont állandóan hazahozta a munkahelyi gondjait és kedvére szónokolhatott, akár egész este is, cserében nem kellett sose hallgatnia az enyémeket. Én meg egy idő után átláttam mindent és érdemben tudtam hozzászólni ahhoz, amit mondott. Lám, mi is lehet egy remek párkapcsolat egyik fontos komponense!
  Nyugodtan dicsekedhetsz a gyerekeiddel, nincs abban semmi rossz.
  Ugyan ki a fene legyen büszke ránk, ha nem a saját anyánk, apánk?!
  Elég baj az, hogy annyi gyerek kallódik szülői szeretet nélkül.
  Aztán meg mindenki csodálkozik, hogy nahát, milyenek ezek a fiatalok!
  Olyanok, amilyenek a szüleik voltak hozzájuk és másokhoz is.
  Egy szülő igenis legyen büszke a gyerekeire, ha meg nem lehet az, akkor szégyellje magát, de erősen.
  Nekem, sajnos, nincsenek gyerekeim, noha mindig is nagyon szerettem volna vagy féltucatot. A gyerek nem is lehet más, mint öröm,
  a szép jövő állandó ígérete, akiben a szülők majd továbbélnek. Csoda lehet látni, átélni, ahogyan egy gyerek megszületik, azután felnől. Először mindenben segíteni kell, aztán egyre okosabb, önállóbb lesz, végül elhagyja a családot, hogy mindabból, amit addig a szüleitől kapott, képes legyen a saját külön életét létrehozni és abban boldogulni.
  Ugyan mi van ehhez hasonlítható bármi?

  A karácsonyi ünnepekre holnap reggel elautózom a Vas megyei rokonokhoz. Még nem tudom, meddig maradok. Amíg odaérek, lesz bőven időm eldönteni. Nagyon kedves emberek és szeretem őket.
  Egyetlen bajom van velük, hogy valamiért kötelességüknek érzik, hogy felkeléstől lefekvésig valaki vagy valakik közülük állandóan delegálva legyenek mellettem. Ha a gazdag ebéd után ledőlnék egyet szundítani, azt úgy veszik, hogy nyilván unalmasnak tartom a társaságukat. Például, normálisan, nem későn fekvő emberek, de mivel tudják, hogy én sokáig fent vagyok, szerintem előre meg van szervezve, ki fog éjjel egyig társaságot tartani nekem. Az elképzelhetetlen, hogy egyszercsak elcsendesedik a ház, én meg egy könyvvel vagy újsággal bebújjak a takaró alá és olvassak, amíg el nem alszom.
  Mivel háromgenerációs nagy családi házról van szó és kicsi gyerekek is vannak, az ébresztésemről ők gondoskodnak. Az ugyebár mégse lehet, hogy a bőséges reggeli kimaradjon, de az se lehet, hogy ez későn történjen meg, hiszen akkor pontban délben majd nem lennék képes derekasan helytállni az ebédnél.
  Szóval, hogy már pénteken visszajövök-e vagy maradok vasárnapig, azt még nem tudom. A fentiekre való tekintettel mailezésről szó sem lehet. Egyrészt legalább hatan körülállnának, másrészt az égvilágon mindent tudni szeretnének rólad, néhány elvakultabb nőrokon pedig külön-külön félrevonna és azzal nyaggatna, hogy nekik, de csakis nekik áruljam el, mikor veszlek téged feleségül. Arról nem beszélve, hogy onnantól kezdve komoly rokoni olvasótábor tapadna Gus blogjára, a mi levelezésünkre pedig különösképpen.
  24-én reggel 8-9 előtt biztosan nem indulok el, addig még tudsz írni és válaszolok is rá.
  Üdv

  
  
• 116.  Márti :):
  2008. 12. 23. 18:59

  Szia,
  Az oldalsávban már délután láttam, hogy írtál, de még nem volt itt a leveled. Most jöttem, bízva benne, hogy már ideért, de sajnos nem! :-(((

  
  
• 117.  Márti :):
  2008. 12. 23. 22:50

  Szia Traiano,
  Szép, hosszú levelet írtál ismét. És nagyon megnevettettél.
  Gus-nak akartam először egy kis karácsonyi üdvözletet írni, de valami miatt egyszerűen nem ment el az üzenet. Így most a Te leveled sem merem élesben odaírni, hanem jegyzettömbben írok és ha a rendszer magához tér, majd bemásolom. Nem akarom reggelre hagyni a levélírást. Márcsak azért sem, mert vártam a leveled és jól esik veled
  lenni kicsit. Mert akárhogy is, amikor olvaslak, vagy írok, kicsit mégiscsak ott vagy Te is. Ezt másképp nem is lehetne.
  Érdekes amit írtál az otthoni munkahelyi-beszélgetésekről. A házasság alatt nagyon megtanultam hallgatni. Különösen amikor otthon voltam a gyerekekkel. Jött haza az apjuk és muszáj volt elmondania a dolgait én pedig nem akartam még fárasztani az otthoni ill. az én dolgaimmal, így volt, hogy napok teltek el, mire lett alkalmas idő, hogy megbeszéljük az engem érintő ügyeket is. Sokszor azt érzem, hogy amikor bizonyos rossz dolgokat elmesélek, újra átélem és ez nem jó. Nagyon hozzákötöm magam a problémához. Régen mindent szerettem kiadni magamból. Azt éreztem, hogy attól megkönnyebbülök. Akkor lehet, hogy így is volt. De ma már sokszor csak hallgatok. És szemlélődöm. De ha valakin látom, hogy szívesen hallgat meg, akkor szívesen beszélek, de inkább csak kellemes dolgokról. Nem akarom olyan templomiasan kifejezni magam /mise után szokták mondani, hogy olyan szépen beszélt a pap/, de tényleg nagyon szépen beszéltél a gyerekekről, a gyerek - szülő "kapcsolatról". Nagyon megérintett. Bevallom, elsírtam magam. Most lehet, hogy kicsit érzékenyebb is vagyok, de mindenképp amit leírtál az valahol egy olyan folyamat az életemben, aminek egy részén már túl vagyok. A gyerekek akarása, várása, megszületése, nevelgetése, az első lépések, a mosoly, az első puszi, amit ad, amikor már ki tudja fejezni vele, hogy örömet akar okozni. Anno volt egy kolléganőm, akinek nem volt gyereke. Fiatal volt és kifejtette, hogy nem is akar. Akkor tudom, azt mondtam neki, hogy de "nem is fogja megtudni soha, milyen érzés az, amikor két kicsi kéz átfogja a nyakát és közben azt mondja: Anya, nagyon szeretlek!" A kislányom a kisebb, és nyílván az odabújósabb. Meg Ő az apásabb, így Őt érte a nagyobb tragédia, mikor hárman maradtunk. És valahogy kialakult egy nagyon erős kötődés közöttünk. Neki adtam mindig úgy puszit, mi olyan puszilkózósok vagyunk, amikor otthagytam az oviban, hogy az arcának a két oldalára és a homlokára, összesen három puszit. És érdekes, hogy ma már reklamál a harmadik, homlokra adott pusziért, ha kimaradna, de még édesebb, amikor megpuszil, majd megfogja a két kicsi kezével az arcom, odahúz magához közelebb és megpuszilja a homlokom is. Kimondhatatlan számomra, hogy mennyi minden mondanivalót hordoz az a harmadik puszi. Az a harmadik, amit Ő ad nekem!
  A kedves, családi látogatást, vendégeskedést is nagyon szemléletesen leírtad. Szinte látlak magam előtt a felsorolt szituációkban. Érdekes belegondolni, de egy olyan eset volt nálam, ez is amikor már mi hárman voltunk, hogy nem bírtam fent lenni tovább a vendéggel és elnézést kérve távoztam feküdni. De alapvetően én is azt érzem, hogy ha valaki itt van, akkor vele "foglalkozni kell". Bár bevallom, hogy képes vagyok dolgozni, ha valaki közvetlenebb személy van nálunk. Ha van kedve akkor együtt csináljuk. Például együtt főzünk. Ez jelenti azt, hogy "vendég" olvasott már nálunk, miközben én dolgozatokat javítottam. Egymás mellett ültünk, fogtuk egymás kezét, és így is ment a dolog. Neki is, nekem is. Aztán a délutáni alvás. Gusnak volt valami ilyesmi bejegyzése, amiből kiderült, hogy én is és Ő is szeretünk délután aludni. És most "lebuktál" Te is. Legalábbis a kis utalás erre enged következtetni. No, én ebben is rugalmas vagyok. Ha olyan a vendég, semmi akadálya, hogy mindenki elvonuljon egy kis csendes pihenőre. Az ilyen vendégek a legjobbak nálam. Mert nem érzem magam annyira feszélyezve és kényszerhelyzetben. De teljesen értem és megértem a vendéglátóid is ... Szeretnek és igyekeznek valóban a kedvedben járni ... És most kiderült az is, hogy Te is szeretsz olvasni. Jól értelmeztem? Bár az olvasottságod kitűnik, de az megint más, hogy valaki az olvasottság miatt olvas vagy úgymond azért mert szeret olvasni.
  Jókat derültem, még kicsit nevettem is a leírásodon. Nagyon szemléletes volt, és én is kellőképpen sok amerikai karácsonyi gyerek ill. családi filmet láttam ahhoz, hogy el is tudjam képzelni a Te netezésed a gyerekek, a rokonok, a nagy család gyűrűjében. Nem tudom miért, de olyan kedvesség jött át számomra ebből a részből. Olyan igazi családi nagykarácsony.Anno, ígértem, hogy írok egy karácsonyhoz kapcsolódó történetet. Akkor a diákokról és a diákokhoz való viszonyomról levelezgettünk kicsit, és akkor jutott eszembe ez a volt tanítványom. És a történet karácsonyhoz kapcsolódik, ezért gondoltam, hogy majd akkor, azaz most leírom. Most annyira nem vagyok ráhangolódva, de lehet, hogy belejövök / :-))) /, meg ígértem is, hát leírom:
  Ez a történet 1997-re nyúlik vissza. Egy vidéki iskolában kaptam állást egy évre, amíg a matek tanár katonaidejét töltötte. Nagyon kis iskolát képzelj el. Az osztály létszámok olyan 14 körüliek voltak, de a hatodikosoknál hat gyerek volt csak. A nyolcadikban egész tömeg volt. És ott volt egy fiú, aki túlkoros is volt, meg nem is annyira érdekelte a suli. De valahogy engem szerethetett. Elfogadott legalábbis. Nem piszkáltam, ő meg nem balhézott az óráimon. A nevét megváltoztatnám ... Mondjuk legyen Ő a Tóth Jani. A gyerekek nagyon szegény családokból származtak. Volt, akinek alkoholista szüleik voltak. Jani, maga is ivott. Sokat. Volt amikor a suliba is kicsit spiccesen jött. És történt, hogy valahogy tavasszal, még mielőtt a nyolcadikat befejezhette volna, kizárták a suliból. Én nagyon nem értettem vele egyet, de mégiscsak egy helyettesítő tanár voltam, tehát semmi beleszólási jogom nem volt ilyen dolgokba. A volt férjem mái napig fegyveres testületnél dolgozik, így a vezetékes telefonunk titkosítva volt, de Janinak és egy másik fiúnak megadtam a számom. A másik fiú 16 éves, hetedikes fiú, aki a nagyvárosunkból költözött oda az anyukájával és két testvérével. Az apja alkoholista volt, otthagyta őket, az anyukája pedig munkanélküli. Sok elszegényedett család költözött oda ki a városból. És egyik nap reggel arra mentünk ki, hogy ennek a másik fiúnak meghalt az anyukája. És a három gyerek egyedül maradt. Sírtam, szenvedtem és kérdeztem, hogy miért engedi Isten ezt nekem látni! Mire az egyik kolléganőm azt mondta, hogy lehet, pont Isten akarja, hogy ezt lássam. Szóval Ő volt az a másik fiú, akinek odaadtam a telefonszámom, hogy bármi van, hívjanak nyugodtan, segítek, ha tudok. /a kicsi húga egy rokonhoz került, ő pedig a bátyjával maradhatot, aki betöltötte a 18. évet, de nem volt sokkal több/
  Történt aztán egyszer, vagy két évvel később karácsonykor. Otthon voltunk, akkor még csak a nagyfiam volt meg, együtt, a családi vacsin túl. Emlékszem, előttem van, ahogy üldögélünk a nappaliban, kellemes hangulatvilágítás és cseng a telefon úgy este kilenc körül. A volt férjem ment felvenni, ahogy szokás is volt mindig, majd szól, hogy engem keresnek. Már ettől meglepődtem, hisz soha nem voltak külön utaim és általában ha valaki hozzánk telefonált, akkor az amit akarhatott, azt bármelyikünkkel meg tudta beszélni. Odamentem. Bemutatkoztam, majd egy határozott hang közölte, hogy adja a hívó felet. És akkor beköszönt az éterből a Tóth Jani.
  - Csókolom Tanárnő! Tóth Jani vagyok! Kellemes Karácsonyi Ünnepeket Kívánok Tanárnőnek!
  Meglepődtem, mondanom sem kell.
  - Szia Jani! Köszönöm, Neked is! Mi van Veled? - jött ki belőlem, mire Ő közölte, hogy:
  - Börtönben vagyok.
  Beszélgettünk annyit amennyit lehetett, majd megköszöntem, hogy felhívott és elköszöntünk. Még most, amikor írom ezeket Neked is elérzékenyülök és sírni kezdek, hogy mit élhetett át ez a fiú ott, és milyen helyzet lehetett a családjában, stb, ha karácsony szent estéjén, amikor kapnak jutalomból telefonos beszélőt, én jutottam eszébe, engem hívott fel, hogy egy kis emberi szót, szeretetet kapjon. Nem bántam meg, hogy odaadtam a telefonszámom nekik. Sajnos a volt férjem szokott találkozni vele, a börtönöket járja, de amikor összefutnak, nyugtázzák, hogy igen, ki-kicsoda és üdvözletét küldi nekem. Azóta sokat költözködtünk, mi alapvetően ilyen költözősök voltunk, így a telefonszám is odalett. Mára már vezetékes telefonunk pedig nincs is.
  Nem szerettem volna ilyen szomorú dologgal befejezni, a levelem, a Tied sokkal vidámabb volt. De a karácsonyaimban ez is benne van, és egy kicsit a "Tóth Jani" is. Hisz tanár is vagyok, pedagógus is, és óhatatlanul lenyomatot hagyok a gyerekekben, akiket tanítok. Kiben ilyet, kiben olyat.

  Nagyon kellemes elkövetkező napokat kívánok Neked! És köszönöm Neked azt, hogy a levelezéseinkkel színt hozol az életembe ... Egy más színárnyalatot. Valami szép árnyalatot.
  Sok szeretettel:
  Márti

  
  
• 118.  traiano:
  2008. 12. 24. 7:39

  Szia Márti,
  Dec.24.. reggel negyed 7 van. Hogy mikor lesz látható ez a levél, majd kiderül. Az előjelek nem túl bíztatóak, mert az imént írtam egy sort Gus utolsó posztjához és a "Mehet" után nyomtalanul eltünt, pedig nagyon figyelek rá, hogy a szükséges kellékek rendben legyenek.

  Körülöttem egész életemben hemzsegtek a gyerekek és mindegyiknek igen jó dolga volt, mert az anyagi lehetőségektől teljesen függetlenül megkapták azt a szeretetet, ami az egészséges lelki környezethez szükséges. Ahol valamiért nem lehetett gyerek, ott örökbefogadtak néhányat. És ez így megy generációk óta. Nem véletlen, hogy a rokonságunk nemzetközileg is meglehetősen vegyes összetételű.
  A legprominensebb képviselője a nemrégen dicstelen körülmények között elhunyt Jörg Haider volt, akivel persze, soha senki nem dicsekedett, még fénykorában sem. De vissza a gyerekekhez.
  Az, hogy a családokban gyerekek legyenek, nem volt sosem elvárás.
  Természetes volt és jött magától. Ebben a sokadalomban, akik tartjuk a kapcsolatot, mindössze hárman vagyunk egyedülálló, jócskán apakorú férfiak, akiknek nincs családjuk, gyerekük. Úgy hiszem, a másik kettő is meleg, de nem feszegetjük. Majd előállnak vele, ha akarnak.
  Ez a családszerető és családcentrikus közeg meglehetősen érdekes szociológiai állapotot hozott létre a rokonságon belül az idők során.
  Mivel a nézetek az antiszemitától a kommunistáig terjednek és minden létező ideológiának van aktív képviselője, bárki gondolhatná, ezek ugyan hogy képesek egy asztalnál ünnepelni?! És lássunk csodát.
  Remekül. A történelmi időkben először a fasiszta bújtatta a kommunistát, aztán amikor fordult a kocka, akkor meg a kommunista a fasisztát. A világ legtermészetesebb dolga volt, hogy a zsidóüldözések idején az antiszemita lett a strómann, mert véletlenül éppen ő értett legjobban a kereskedéshez, amikor pedig elmúlt a vész, akkor becsületesen elszámolt mindennel.
  Mert más a vélemény, az ideológia és megint mások a tettek.
  És hogy ennek mi köze a gyerekekhez? Nagyon is sok.
  Akik igazi örömüket lelik a családi létben, mindent tudnak az életről akkor is, ha ugyanabban az utcában élik le a teljes életüket.
  Hogy ne lennének kilátástalan helyzetek, nehézségek?
  Dehogynem. Ameddig a nagyszülői, idősrokoni visszaemlékezések nyúlnak, másról sincs szó, mint háborúkról, gazdasági válságokról,
  járványokról, hadifogságokról, de közben császárral megszületett Giovanni bácsi, mindenki majd' meghalt az izgalomtól, hogy Bella néni túléli-e, férjhez ment Juliska néni, bár kissé későn, noha szép lány volt, de válogatós, a Franzi alatt pedig 33-ban beszakadt a jég és a folyóba fulladt, milyen kár volt érte.
  Aztán a kollektív emlékezet átmegy generációról generációra.

  A "Tóth Janis" történeted valóban nagyon szép és megindító.
  Éljük az életünket, gondolunk magunkról, amit gondolunk, aztán váratlanul felbukkan valaki, akinek mi vagyunk a világon a legfontosabbak, ezek életünk legcsodálatosabb pillanatai.
  Ezek számítanak és el nem veheti tőlünk senki !

  Lassan készülődnöm kell, ha még délig oda akarok érni.
  Boldog karácsonyt kívánok neked és a gyerekeidnek egyaránt.
  Üdvözlettel

  
  
• 119.  Márti :):
  2008. 12. 24. 7:58

  Ez nem ér! A számláló már megint mutatja a leveled, amit gyermeki módon várok, de meg nem érkezett ... :-(((
  Bizonyára a karácsony teszi ezt a várakozást bennem, meg az elkövetkezendő napok, amik hallgatásba fognak burkolózni.
  Ha még olvasol: jó utat Neked, és vigyázz magadra!

  
  
• 120.  Márti :):
  2008. 12. 24. 8:41

  Tudom, ennek már semmi értelme, hisz nem vagy itt.
  Itt voltam, amikor kiléptél. A "két olvasóm online", miután az előző pár sort megírtam és elment nem soká "egy olvasóm online"-ra váltott.
  Kicsit később megjött a leveled is.
  Nem tudom ki vagy és nem tudom a válaszokat a miértjeimre, de heves érzelmi kitöréssel ért véged a leveled. Részemről. Zokogtam néhány percig. Nem tudom miért! Nem tudom mi az amit átélek a leveleid kapcsán. Anno, Te meg tudtál fogalmazni dolgokat magaddal kapcsolatban. Azzal az 1 kg kenyérrel. Nem jut el a tudatomig, de valami ilyesmi történhet, történik velem is ... valahol mélyen, legbelül.

  
  
• 121.  traiano:
  2008. 12. 27. 21:44

  Szia Márti,
  Hazaérkeztem. Nagyon jóléreztem magam.
  Visszafelé beugrottam az agárdi barátaimhoz és átvettem a képet.
  Mondd, ezt te rajzoltad? Akárki is volt, nagyon tetszik! Nagyon szépen köszönöm. Jót nevettem rajta. És a kerete is szép.

  Az agárdiaknál ebédeltem, beszélgettünk, azután estefelé kivittük a kutyáikat megfuttatni a határban. Már inkább sötét volt, mint világos és nem vettem észre, rászaladtam egy befagyott tócsára, amin akkorát estem, hogy alighanem földrengést észleltek a környéken.
  Nem hiszem, hogy bármim eltörött volna, de a jobb vállam és csípőcsontom, meg a combcsontom kegyetlenül fájnak, hacsak megmozdulok. Azt hittem, nem bírok elvezetni Budapestig.

  Márti, kedves, ha sírva fakadsz a levelemen, akkor inkább a sarki bolt áruválasztékáról írok. Tessék szíves lenni csak a szomorúakon könnyeket ontani, nem egy családtörténeti kis novellán. :-))))
  Egyébként, arra tippelek, talán az történhetett, hogy 24-én reggel olvastad és azon a napon nem hiányoznak az érzelmek.
  Meglehet, most olvasnád, nem lenne ilyen hatással.

  Én mindig úgy vélem, nem írok neked semmi másról, mint életünk dolgairól, amik mindnyájunkat körülvesznek. Mindenkinek vannak gondolatai ebben a tárgykörben, legfeljebb ki-ki mást és mást tart fontosnak megemlíteni, ahogyan számára az egyes események, nézőpontok érdekesek. Már írtam neked, hogy én földhözragadt vagyok. Ennek következtében a saját világképem leírását prezentálom neked kezdettől fogva, illetve, igyekszem megjegyzéseket fűzni a tiédhez.
  Most viszont már tényleg kezd nagyon fájni a vállam és a laptop nem túl kényelmes, még úgy sem, hogy a könyökemet a karosszék karfáján támasztom.
  Üdv

  
  
• 122.  traiano:
  2008. 12. 28. 10:59

  Jóreggelt Márti,
  Gus-szal ellentétben jól kialudtam magam. Csodák csodájára nem fáj semmim, mindössze néhány szivárványszínű folt emlékeztet a tegnapi jégtáncra. A járás ugyan nehezemre esik és nyilallgat, mert megrándult valami, de a vállam miatt aggódtam inkább, annak meg nincs baja. Majd a többi is elmúlik.
  Szóval, a rokonoknál eltöltött idő a vártnál jobban sikerült, bár nem úsztam meg egy bizonyos esküvői videót és egy soha véget nem érő fotósorozatot valamely gyermekről, akiről akkor és ott azt kívántam, bárcsak sose jött volna a világra. Ezeket a média-kínzásokat leszámítva jóléreztem magam. Mivel a nyüzsgés amúgyis fárasztó volt, azonnal feladtam a későnfekvőséget, tehát a koránkelés se jelentett problémát. Remek idő volt, tehát igyekeztem kirándulásnak felfogni az egészet, amikor körbelátogattunk mindenkit. Megállapítottam, hogy a rokonaimnak szinte irritálóan fogalmuk nincs róla, mi is az a stressz. Gőzöm nincs hogyan csinálják. Néha az volt az érzésem, én vagyok egy izgága elmebeteg. Aki nem nyugdíjas és nem iskolás, annak az élete teljesen a szokványos. Ki alkalmazott, ki vállalkozó, állami szektor, magánszektor, ki merre. Aki faluban lakik, az is városi körülmények között él. Már senki nem gazdálkodó, ott a "gépesített" összkomfort is mindenhol. És mindenki nyugodt! Felfoghatatlan.
  Ezek nem tudják, hogy állandóan kihívásoknak kell megfelelni és ha nem felelünk meg, akkor csúfosan elbukunk?! Hogy vááálsáááág van??! Morális, érzelmi, anyagi egyaránt????!!!! Megkockáztatom, amit ezekben a témakörökben előhoztam, nem is értették igazán, mert mindenre inkább csak a vállukat vonogatták és inkább esküvőkről, keresztelőkről, temetésekről, nyaralásokról, kirándulásokról, aktuálisan végzett vagy közeli jövőben elkezdendő tanulmányokról folyt a szó. Azt hiszem, én pedig, mint örökké zaklatott életű fővárosi, kimondatlan sajnálat tárgyává váltam. Számukra már az egy komoly kihívás, hogy engem meglátogassanak. Attól kitöri őket a frász, hogy a városhatártól a lakásomig eljussanak kocsival. Remekül szoktam szórakozni azon, amikor elképedve megkérdezik, vajon tényleg naponta autóval járom-e a várost. A múltkor valamelyik rokonom errejárt hivatalos ügy miatt és egyedül rótta a várost. Odament hozzá egy hajléktalan a körúton valami szokásos dumával, erre a srác rögvest adott neki 700 forintot. A koldús teljesen elképedt és megkérdezte az unokaöcsémet, vajon a Holdról jött-e? Aztán meg elkezdett kiabálni, hogy itt egy herceg!
  Képzelheted!
  Tehát, szívtam magamba nyugalmat, ettem sokat és rém boldog vagyok, hogy nem hagytam ki ezt a vizitet, pedig nehezen szántam rá magam.
  Üdv

  
  
• 123.  Márti :):
  2008. 12. 28. 12:16

  Szia Traiano,
  Legelőször is azt fejezném ki, hogy örülök, hogy újra gép közelben vagy és, hogy írtál. Azt viszont sajnálattal olvasom, hogy összetörted magad! :-(((
  Ez az elmúlt pár nap nekem nagyon viharosan alakult érzelmileg. A fenttől a lentig minden volt benne. Azt éreztem, hogy nincs olyan hullámvasút, ami képes lenne ezeket a mélységeket illetve magasságokat produlálni egymás után. Gondolhatod! Néha azt hittem, hogy az én emberi testem ki sem bírja ezt! Tegnap este "megérkeztem a földre"! Normalizálódott a lelkem állapota.
  24-én ha lett volna hó, bizonyára szánkózni mentünk volna a gyerekekkel, de sejteni lehetett, hogy ebből nem lesz semmi. A főterünk, amihez kapcsolódik a főutcánk, és annak egy jelentősebb része sétáló utca, ilyenkor karácsony táján gyönyörűen fel van díszítve. Viszont hétköznap nem nagyon van alkalmunk arra sétálgatni, így a kicsivel eldöntöttük, hogy 24-én este sétálunk ott egy kicsit. Nagyon hideg volt, a nagy nem is jött velünk, de mi elmentünk. Szép volt. Kellemes és nyugodt. Az egész este.
  Traiano, tudom, nem jó dolog sírni, de írtam már, hogy én kicsit ilyen vagyok. Valahogy az érzelem-nyilvánításaim az átlag emberhez képest néha hevesebbek tudnak lenni. Képes vagyok könyveken, regényeken, filmeken sírni, persze csak azokon, amelyik olyan. De nagyon szeretek nevetni. És nagyon tudok is! :-))) Amikor annak van az ideje. Tudod, írtam azt is, ha valami a leveledben mosolyt csalt az arcomra vagy kacajra fakasztott. Lehet, hogy a 24-e tette ez utóbbi leveledre adott reakcióm. De az érzelmeim 24-e előtt ill. elmúltával is elég aktívak. Írj csak nyugodtan bármiről. Majd én kezelem ezeket a dolgokat. És talán ebben az egészben is az a legfontosabb mondanivaló és tartalom, hogy jó veled levelezni és nem közömbösek az írásaid. Mégha az csak egy családtörténeti novella is. Másképp nem is lenne értelme a sok levélváltásnak. És másképp talán el se kezdtük volna ...
  Valahogy a szívem mintha mondta volna, hogy szombaton itthon leszel. Vagy csak mert ez tűnt a leglogikusabbnak? Azok után, amiket írtál, hogy odafele az úton, majd eldöntöd, hogy pénteken vagy vasárnap jössz - nálam ilyenkor sokszor jön, hogy akkor legyen a szombat! Félre ne érts! Semmit sem akarok misztifikálni. Csak úgy jött, most meg csak úgy leírtam. De azért idenéztem pénteken is. Tegnap este nyolc körül járhattam erre, és mint mostanában szinte minden nap, tegnap is korán ágyba bújtam és olvasgattam. Tudod írtam, szeretek olvasni, de ritkán van időm rá. Ezeket is pótolgatom manapság. Ilyenkor 1-2 nap (este) alatt kiolvasok egy könyvet. Aztán hajnalban is olvastam kicsit, aztán megint aludtam. A második ébredéskor is olvasni készültem, de a kicsi ébredezett és zavarta a kislámpa fénye, így leoltottam. Soká keltünk. Most pedig kaptunk egy meghívást. Ebéd után megyünk a barátnőmhöz. Mi középiskolában voltunk osztálytársak. A kislánya pedig a kicsim ovis társa volt. Ilyenkor mi is találkozunk és tudunk kicsit beszélgetni, meg a gyerekek is játszanak együtt.
  Örülök, hogy tetszik a kép! Ez egy igazi közös produkció volt. A leveled kapcsán jött az ötlet. Aztán "nyaggattam" a fiam, aki nagyon jól rajzol és fest. De manapság már inkább gépezik. Szóval mondta, hogy keressek valami "figurát", amit szeretnék ... Kerestem. Ő pedig, ahelyett, hogy rajzolt volna, a gépen el kezdte megszerkeszteni. És kialakult ennek a számítógépes változata. Közben nagyon sokat gondolkodtam a kép keretezésén. Eredetileg parafa keretet szántam neki, meg is vettem az anyagot hozzá, de az az út egy idő után járhatatlan lett. A parafa kicsit nyűgösebb anyag, mint gondoltam volna. Az igényesebb parafa keret elkészítéséhez már kevés volt az idő. Eközben ugye gondolkodni kellett a technikán is. Mármint, hogy mivel készüljön a kép. Porpasztell volt az első felvetés. Kaptam is hozzá krétát, és ezalatt vontam be a kedves barátnő-kolléganőt, aki ígérte, hogyha a fiam nem, akkor ő megcsinálja, csak vigyem el a számítógépes képet. Ezután jött a szénrajz ötlete, de annak a tartóssága kiszámíthatatlan számomra, hisz ha lelakkozzuk, akkor nem kenődik, de a lakk viszont vonzza magához a szöszöket. Mondanom sem kell, a szénrajz nem tehető, legalábbis nem ajánlatos üveg alá tenni. Mázgálódik. Mondták a hozzáértők. Van állítólag valami spediális lakk, de ... az az ajándékozottnak is csak nyűg. És ekkor mondta a barátnő, hogy van ilyen-olyan-stb. majd Ő tudja, megcsinálja ... És mindezt nagyon szívesen. Mai napig hálás vagyok Neki! És Ő is bizonyára örömmel olvasta, hogy tetszett Neked! A keretet már ehhez a kialakult technikához választottam. De a kép akkor még nem volt kész. Csak fejben. ... Tudod, nehéz ezeket megfogalmazni, amikor érzel valamit, hogy tedd meg. De nincs szinte semmi információd és a sötétben kell tapogatózni! Fog-e tetszeni? Mit fognak gondolni rólad az ajándék kapcsán? Mert valamit mutat rólad is! Ha tetszene is, beillik-e valahova? Mert ugye egy könyvet betesz az ember a könyvespolcra és kész. No, de egy kép, az más. De láttam már nagyon szép mellékhelyiségeket is, szóval gondoltam, ha mégis kitennéd, de nagyon nem ... akkor oda vagy a konyha egy szegletébe, vagy az előszoba egy sarkába ... De ha soha nem teszed ki, vagy kidobod, vagy elajándékozod ... mindegy. Az a Tied és azt teszel vele, amit akarsz. És még nekem sincs semmi közöm hozzá. Ezt azért írom, hogy tudd, az odaadott dolgokkal én így vagyok. Ha adok neked mondjuk tízezer forintot, és Te ott előttem széttéped, akkor sincs semmi. Ahogy odaadtam, az onnantól kezdve a Tied és azt csinálsz vele, amit akarsz, amit szeretnél. De nagy szeretettel készült a kép, és nagy szeretettel lett adva!
  És örülök, hogy tetszik. Nagyon örülök. És a szándék tisztasága remélem egyértelmű lett. És ugye kár lett volna kihagyni?
  Örülök, hogy jól érezted magad a családi körben ...
  Pihenj, ne erőltetsd magad! Az olvasás, mármint a levelemé remélem nem fáraszt. :-)))
  Szeretettel: Márti

  
  
• 124.  Márti :):
  2008. 12. 28. 12:19

  Most látom, hogy mialatt írtam, Te is írtál megint. Tudod, ezek a levelek 1-1,5 óráig íródnak. Az az idő, ami megjelenik, a továbbítás ideje. És közben még a kicsit is megetettem ... Mindjárt olvaslak és még indulás előtt írok is rá... Szinkronicitálunk? Vagy, hogy is lehetne ezt mondani?

  
  
• 125.  Márti :):
  2008. 12. 28. 12:26

  Kedves Traiano,
  Elolvastalak, írni is fogok, de egy pár gondolat már előjött és tudom, hogy indulásig már nincs annyi időm, hogy egy igazi levelet írjak. Jövök, írok ... ilyenkor van, hogy lehet, szívesebben maradnék...?

  
  
• 126.  Márti :):
  2008. 12. 28. 20:40

  Sziaaaa ... !
  Szép estét Neked! Végre, eljutottam ide is!
  Örömmel olvastam, hogy nem fáj semmid!
  A leveledben írtakra reagálva elsőként eszembe jutott, hogy amikor a volt férjem távolabb élő szüleit meglátogattuk, akkor nekünk is mindig végig kellett látogatni ott a faluban élő rokonait is. Én még valahogy el is viseltem, de az ex nehezen bírta. Egyszer ki is kelt az anyjának, hogy nem azért megy haza, hogy egész idő alatt a rokonokat járja. Nagy protokoll az biztos! És mi is megtapasztaltuk, hogy a falusi élet az nem olyan, mint a városi, mint a nagyvárosi. Anno egy érettségi találkozóra érkezett meg egy volt osztálytársnőnk Budapestről. Időközben ott kapott munkát és felköltözött. Ő úgy nyilatkozott a mi nagyvárosi életünkről, mint ahogy én láttam hozzánk képest a falusi létet. Vannak fokozatok nyilván, de én azt mondom talán Bp. és a mi városunk között nincs akkora különbség, mint köztünk és a falusi lét között. Vagy mégis? Lehet, hogy van, csak nem annyira látom? Egy biztos: azt mi is megállapítottuk mindenkor, hogy a mi rohanó életünkhöz képest az övéké üdülés. Bizonyára van stressz, de az kimerül abban, hogy reggel meg kell etetni a jószágot, takarmányt kell venni, kaszálni kell, metszeni a szőlőt, meg mit tudom én még mennyi nagyon fontos dolog. Nem akarok csapongni, de jönnek a gondolatok és anya lévén a hasonlat, a példa is a gyerekek köréből adódik. Amikor az enyéim kicsik voltak, sokan mondták amikor a gyerek az akaratát szerette volna érvényesíteni pl., hogy "no egy gyereknek mi gondja lehet"!? És én akkor átgondoltam! Ami nekünk semmiség, az igenis neki nagy gond! Hogy miért kell lefeküdnie, és miért nem mehet a játszótérre és miért nem hintázhat tovább, ha végre eljutott oda és miért kell máris hazaindulni, és miért is van a másik gyereknek szebb akármije és miért is nem kaphat ő is olyat, és miért is veszi el tőle a nemtudoménkicsoda a játékát a homokozóban ...? Ezek neki rettentően nagy problémák. És némelyik megoldhatatlan számára. Nagyon komoly gondok! Nekünk nevetségesnek tűnnek, tűnhetnek, de neki ez tölti ki az egész kis napját, ... és ezektől nem mennek simán a dolgai. Úgy ahogy nekünk a magunk a problámái ... Bizony! Szóval ilyen számomra a falusi lét is. Lehet, hogy ott csak a fenti "stresszforrások" vannak, no meg egyeseknek, hogy mikor nyit a kocsma, ill. sietni kell, mert elfogy a friss kenyér a boltban, de ez ott komoly gond. Meg az, hogy adott napon le legyen kaszálva a rét, meg fel legyen szántve, el legyen vetve, mikor fial a koca, meg a többi. És mi ezt nem értjük. Mi ebben az a vészesen húde hajde ... ! A mi életünkhöz, a mi életvitelünkhöz képest! Szerintem Ők ezt nem is bírnák! Hiába mondtuk nekik, nem is értették soha, hogy miről beszélünk. A volt férjem is egy jó példa erre. Fiatalon nősült, így talán némiképp ez is befolyásolhatta a dolgokat az alábbi történetben, de azért annyira nem, talán inkább csak a falusi származása. Amikor összeházasodtunk és vége lett a tanévnek és ideköltöztünk ahol most lakunk. Én itt éltem ebben a városban, tanítani kerültem oda ahova a férjem való. Szóval visszaköltöztünk ide a nagyvárosba. (Az ő szülőfaluja két kisebb város közelében van. Szóval igazi nyugis lét.)
  Képzeld el a szituációt: Esti tömeg a nagy élelmiszerboltban, az ex fizet a pénztárnál. Keresgeti a pénzt, az aprót, a tömeg türelmetlen mögötte, a pénztárosnő ideges. Ő pedig nem boldogul elég gyorsan. És aztán több mindenkinek elmesélte, miután felvette a városi tempót, hogy az ő falusi boltjukba amikor elment, a boltosnő komótosan, ahogy ő a kis listát olvasta, egyesével vitte a nem önkiszolgáló boltban a pultra a cuccokat, közben megbeszélték a friss falusi, környékbeli eseményeket. A többi vevő is "vevő" volt a pletykára is, meg ugye tátották a szájukat ... Aztán amikor meglett a végösszeg, kiszámolta komótosan a pénzt, aztán megbeszélték, hogy van-e aprója, vagy váltópénze, stb. és miután bepakolt, csak azután jött a következő és senki sem volt ideges, hogy miért nem siet. Ehhez képest itt a tempó a pénztáraknál kicsit más volt. Át kellett állnia. Szerintem ott van olyan, akinek szinte ennyi a napi programja, hogy elmegy a boltba. Nem akarok sem cinikus lenni, sem lekicsinylő, de valahol ez az igazság.
  Ott is baromi (bocs') nyugodt mindenki! Hihetetlen! És tényleg nem értik, hogy miről beszélsz, beszélünk. El sem tudják képzelni. A sógor ideköltözött a városunkba egy szűk évre. Nagyon megváltozott itt az élete. Ő akkor megértette, hogy miről beszélünk. De a többiek! És ők is élnek, mégis élnek, és egész jól elvannak. Szinte meseszerű az egész, de igaz!
  Nagyon tetszett a "herceges" sztorid, délben is amikor először olvastam, és most is, jót nevettem rajta! És utána az a "Képzelheted!"! Abban is benne van minden! A hangsúly is! A megrőkönyödés is, az "ez az én rokonságom" is ... Legalábbis ezt éreztem ki belőle. Tetszik. Ahogy elmeséled a dolgokat, az is! De a sztori sem semmi!

  A "rém boldog vagy"-on jó érzéssel mosolyogtam, és az élmény amit megosztottál velem, és amit előhoztál belőlem nagyon jó érzéseket okozott bennem! Nagyon rossz érzések gyötörtek délután több órán át, de itt most teljesen kikapcsolódtam ...
  Köszönöm az élménybeszámolód! Vigyázz magadra!
  Szeretettel: Márti
  u.i. Most sem olvastam át magam, a kicsi itt áll és vacsira vár! Milyen anya is vagyok én? - jut eszembe ilyenkor ...

  
  
• 127.  traiano:
  2008. 12. 28. 23:33

  Szia Márti,
  "Rém boldog", hát igen, egy szép oximoron. Nem is tudom, hogyan kerülhetett a levelembe, ugyanis ezt, így, inkább irónikus értelemben szoktam használni, itt meg azt akartam írni, hogy "nagyon boldog".

  Egyébként, a levelemben pontosan azért írtam, hogy a rokonaim között egy sem gazdálkodó, hanem csupa "városi" foglalkozású, mert elvileg centire ugyanazok a dolgok kellene idegesítsék őket, mint engem.
  Ebben a település mérete, autóforgalma nemigen számít.
  Hogy egy kézzelfoghatóbb példát hozzak:
  ha elromlik a mosógép, a szerelő dráma ott is, Budapesten is.
  Különbség: ők szép nyugodtan intézik, kivárják, nekem meg már attól remeg a kezem, hogy foglalkoznom kell vele. Talán mert ők tudják, hogy "majd ideér a Pista, amikor ideér" és megjavítja, én meg valami kellemetlen idegenre kell várjak? Merthogy a szerelő ott is aláz és megvág mindenkit és ugyanúgy vagy megcsinálja rendesen vagy nem.

  Áh, szóval nem te készítetted a rajzot! Pedig egészen el voltam ájulva, hogy így tudsz rajzolni. Tán csak nem valamelyik rajztanár kollégát kérted meg? Sebaj, az ötlet mindenképpen a tiéd. Szerencse, hogy akadt, aki kivitelezte. :-)))) Hogy hová teszem ki, azt még nem tudom.
  Érlelni kell.

  Némi érzelmi hullámvasutazástól az én napjaim sem voltak mentesek.
  Az időszak természetéből fakadóan néhai párom eléggé gyakran eszembejutott. Átkozott dolog ez a visszaemlékezés. Ha a jó dolgok jönnek elő, akkor az fáj, mert hiányzik, ha meg a szomorú kórházi emlékek, akkor meg az hat rám nyomasztóan. Ma valamit kerestem az egyik fiókban és a kezembe akadt a jogosítványa. Nem is tudom, hogyan a fenébe került oda. Hogy pont azt mikor kaphattam vissza és ugyan kitől, el se tudom képzelni. Semmilyen más irata nem került vissza hozzám a balesete után. Talán ezt elveszettnek hitte annakidején, nem szólt róla, inkább csináltatott egy újat.

  Holnap, holnapután munkanapok lesznek nekem is, de remélem, a kuncsaftok valamennyire békén hagynak. Már eléggé jól beleszoktam a semmittevésbe. Rám is fért. Az lenne az igazi, ha legalább egy hónapot kihagyhatnék.
  Üdv

  
  
• 128.  Márti :):
  2008. 12. 30. 8:27

  Kedves Traiano,
  Tegnap nem volt annyi időm, hogy érdemben ide tudtam volna jönni. Még jó, hogy szünet van! De voltam dolgozni a másik helyen ...
  Ma reggel felkeltem fél hatkor. Akartam is ideülni, de nem volt erőm. Félelmetesen húzott az ágy vissza. Engedtem a csábításnak! :-)))
  Előreláthatóan valamikor este nyolc után jövök haza úgy, hogy ide tudjak jönni. És igérem fogok! Reggel két levelet szerettem volna írni. Az egyik, a második olyan átlagos levél. Az elsőn sokat gondolkodtam, de az érzés este jött, miután lefeküdtem. Megvoltak az esti kis szokásos beszélgetések és végre elcsendesedett minden körülöttem, Rád gondoltam és jött egy mondat. Egyetlen mondat, amit gondoltam, minden hozzáfűzött dolog nélkül kellene leírni. De nem teszem. Amit hozzá akarok fűzni, az az, hogy nem kell rá irnod semmit! Semmit! Ez egy érzés, egy gondolat, amit megosztok Veled. Bizonyára lassan megismergetsz, milyen vagyok. Nem bírom ki, hogy ne írjam le, hisz ez is hozzá/d/nk tartozik ...
  "Jó lenne látni Téged" - és ezzel együtt egy kicsi szellő suhant át a szívemen.
  Nem kell, hogy bármit is írj rá, nem azért írtam. Este mindenképp írok Neked egy "rendes" levelet.
  Addig is szeretettel gondolok Rád:
  Márti

  
  
• 129.  traiano:
  2008. 12. 30. 15:07

  Szia Márti,
  Ma délelőtt kiderült, váratlan vendégeket kapok Olaszországból.
  Ha már én nem mentem a hegyhez, most a hegy jön ide. Megjegyzem, éreztem, hogy nem fogom megúszni. Hezitáltam is karácsony előtt és lám, az előérzetemre kellett volna hallgatnom. Utánam jön a karácsony
  egy kedves rokoncsaládban megtestesülve, akik itt lesznek egészen január 6-ig. Remek. Azt hittem, elájulok. Már ma elindulnak, megalszanak Ausztriában, holnapra megérkeznek. Ráadásul, nem is az érintettek hívtak, hiszen ők nagy hirtelen készülődnek az utazásra, hanem a vén apjukat kérték meg rá, hogy értesítsen. Az illető, lévén igen jártas a protokollban, finoman arról is tájékoztatott, ki mindenki küld nekem ajándékot, vagyis, értsem: nekem ki mindenkinek kell azt viszonoznom. Sajnos, az ajándékozás korántsem olyan szinten megy, hogy valaki majd küld egy szép családi fotót vagy egy új palacsintasütőt Made in China. Ugyebár, gondolni kell a jövőre is, ezokból már átgondoltam, mit tudok hirtelen beáldozni a meglévő
  régiségeim közül a lombard rokonság fejének, aki hosszú évtizedek óta valóban szívén viseli a sorsomat.

  A veled való találkozásunk még kicsit korai lenne.
  Ha jól érettem eddigi leveleidből, te nem Budapesten élsz.
  Hány kilométerre innen?
  Üdv

  
  
• 130.  Márti :):
  2008. 12. 30. 20:52

  Kedves Traiano,
  Az előző leveled is elolvastam most, hogy ne maradjon ki semmi, ami megragadott,vagy amire reagálni szerettem volna.
  Írod, hogy a rokonaidnak hasonló az életvitelük, mint egy nagyvárosi embernek, ... és azt, hogy a település mérete és autóforgalma nem nagyon számít. Cáfornék kicsit. Vagy csak világítanám a másik oldalt. Én, pedig ez országunk második legnagyobb városa ahol lakom, ha zöldhullámot kapok, a városunk egyik végéből a másikba 20-25 perc alatt átérek kocsival. Ugyanezt egy pesti ember nem tudja megtenni. Nomármost, ha Te szeretnél eljutni valahova ott, az nem olyan, mintha én akarnék itt. Időben, forgalomban, piros lámpában, idegeskedésben. Hány autóssal találkozol közben Te és hánnyal én? És ebből mennyi a kevésbé normális. Százalékban valószínű ugyanannyi, de létszámban az nálam kb. a tizede vagy még kisebb része. :-))) Tehát már idegességben jobban járok. Türelemben is. Nem kell annyit nyelni, várni. Az idő az, amivel szerintem mi nagyon harcolunk. Én legalábbis. Ez sem ugyanaz időben, hogy a munkahelyedről eljutsz bevásárolni, majd onnan haza. Kilométerben sem. És az információ-áradat.
  Pár évvel ezelőtt elvégeztem az ECDL tanfolyamot. Lehet tudod, lehet nem, ez egy akármilyen szintű, de számítógépes képzés. Akkor még a gépet se nagyon tudtam bekapcsolni. Minimális ismerettel rendelkeztem, ezért elővettem a nagyfiam harmadikos informatika könyvét, kezdjük az alapoknál alapon, és a következőt olvastam a bevezetőben:
  Egy Mátyás-korabeli városlakó embert egy életen át nem ért annyi információ, mint minket egy nap alatt. (Remélem erre az egy napra pontosan emlékszem (90%), de tudom megdöbbentően nagy volt az arány.) Szóval az a sok-sok információ, reklám, kirakat, jelzőtábla, jelzőlámpa, felíratok, árak, kedvezmények, kivetítők, stb. Iszonyatos mi mennyiségű információt kell befogadnunk egy pillanat alatt. Néha amikor megyek, nézem ezeket a dolgokat és elgondolkodok azon, hogy mit kezdene egy pár száz évvel ezelőtti ember ezekkel a dolgokkal, ami minket bombáz nap mint nap.
  Van egy film. A címe: Idegen közöttünk. Bizonyára nem annyira népszerű, és nem is annyira ismert film, de engem megragadott amikor először láttam, és amikor nem először, akkor is. A lényeg, hogy abban a fiú főszereplő egy rabbi fia és eléggé elszigetelten élnek ... a film végén elmegy a lányhoz és ott be van kapcsolva a tv. És ő még nem látott olyat. És ez annyira borzalmasan nem régi film, hisz létezett tv. Érdekes élmény volt látni. Szóval eszembe jut ilyesmi, amikor látom azt a sok-sok mindent, ami minket körülvesz. És gondold át, mi mindent láttál ott a kisvárosban. Mennyi fényreklámot, stb. Ezek, észre sem vesszük, de hatnak ránk olyan értelemben is, hogy terhelik az idegrendszerünket. És még be sem mentünk egy super-, hipermarketbe, egy bevásárlóközpontba, és a kinálat sokasága sem kímél bennünket. Szerinted, munkaidőben hány telefont bonyolítanak le Ők, ill. Te, vagy hány emberrel érintkeznek Ők ill. Te. Vagy nem tudom mivel foglalkoznak, de bizonyára nem ugyanazok a számok. És az őket körülvevőket is velük arányosan érik a "terhek", tehát ők sem annyira stresszesek, mint azok az emberek, akikkel Te találkozol. Nem annyi feszültséget hordoznak, és nem annyit adnak át. És bizonyára van még számtalan oka annak, hogy miért nyugodtabb mégis egy kisvárosi ember, mint egy fővárosi. Mert nyugodtabb, ezt mindketten megállapítottuk.
  Akkor egy kicsit beszéljünk a rajztudásomról. Nagyon profin rajzolok kockákat, gömböket, különféle testeket, vagy testcsoportokat. A suliban a táblán szinte tökéletes koordináta-rendszert, számegyenest vagy kört rajzolok. Az ötödikesek néha hüledeznek is, amikor elsőként látját ezt tőlem. De nem mennek a figurák: emberek, arcok, állatok. A volt férjem nagyon jól rajzol ill. fest. Van 1-2 képe is, de időhiány miatt csak nagyon kevés. Kettőt vagy hármat csinált megrendelésre is. Tehát én háttérbe is kerültem. A nagyfiam pedig szerintem profin rajzol. Épp most találtam meg néhány szénrajzát, amik annyira tetszettek, tönkremenve. Az egyik képen egy velencei részlet látható. Szerintem profi. De nincs kedve rajzolni. Járt rajzkörbe is, ott kicsit elkeseredett, mert nem tudta szerinte elég jól lerajzolni a fehér lapra a karfiolt, meg a narancsot úgy, hogy a kis beugró izéje nem látszott, meg szintén fehér lapra az átlátszó üveget, meg ilyeneket. Hiába próbáltuk a lelket beléönteni, nem ... És az utolsó érve az volt, hogy a festőművészeknek, mindegyiknek a halála után lesznek a képei baromi értékesek, és közben amíg élnek meg nyomorognak, szóval NEM! Meggyőző érv volt egy szülőnek! Tehát, ha kell tudok rajzolni ezt-azt, de mivel vannak tehetségesebbek a családban, háttérbe szorulok. Igen, a képet egy nagyon kedes barátnő-kolléganő rajzolta meg. Aki rajzot is tanult a főiskolán. És nagyon segítőkész, előzékeny.
  Érdekes, hogy bejelentkeztek hozzád a rokonok. Ebben az az érdekes számomra, hogy az utóbbi egy hét alatt hasonlókat éltem meg én is. Elmentünk gyrosért a szokott helyünkre. A srác, aki ott szakács, egy más kapcsolat révén jó ismerősünk lett, tulajdonképpen azóta járunk oda. Ott volt akkor egy közös haver is, és közli a szakács srác, hogy január elején a ...-vel jönnek hozzánk, mert szabadságon lesz pár napot és eldöntötte, hogy meglátogatja a kedves ismerősöket. Jönnek hozzánk is. Rá két napra kaptam egy telefont egy apukától, hogy ... januárban igyunk meg egy kávét együtt valahol. Nyáron voltunk kint a játszin vagy kétszer a gyerekeinkkel. Elvált, a gyerekek meg egy ovis csoportba jártak, így a játszin óhatatlanul is a gyerekek miatt szóba elegyedtünk. Szombaton hazavittünk egy nigériai srácot, aki most a megbízott pásztor ott, ahova járunk, és ő is mondta az úton, hogy január 19-én lesz az utolsó vizsgája, és után eljön hozzánk. Kicsit meglepődtem, de két nyelés után mondtam, hogy OK, OK. Miután elbúcsúztunk, kérdezett is a fiam, hogy értettem-e mit mondott. Igen, mondom, és elismételtem, amit írtam. Na, jó, mondja erre Ő, mert nem azt mondta, hogy mi menjünk, hanem, hogy Ő jön. Számomra ez meglepő, bár megmondom őszintén, nincsenek annyira ellenemre ezek. Inkább mondja valaki, hogy eljönne, minthogy az legyen, szeretne jönni, de én valami miatt nem mondom neki, és ő meg csak vár, vár, pedig különösebb oka nincs is annak, hogy nem hívom meg. Szóval hozzám is bejelentkeztek egy páran. De ez lényegesen nyugisabb, mint egy több napos vendéglátás és az enyéim mégsem egy egész család. Bár kicsit újra kizökkensz legalább a hétköznapokból. Csak, hogy milyen irányba az majd a végén válik el. Légy optimista! A másik is jó lett, hátha ezt is sikerül ugyanígy nyugtáznod!
  A találkozásunkra vonatkozóan még én sem látom elérkezettnek az időt. Nem azért írtam, amit írtam. Az egy érzés egy vágy volt, egy átsuhanó gondolat, amit megosztottam Veled.
  Igen, jól értetted, nem Budapesten élek. Kilométerben? Kb. 240 km. Van viszont autópálya, végig. A képnél írtam feladót is (nem igazán bízom a postában, így muszáj volt) ... ezek szerint az már nem jutott el hozzád, vagy csak a figyelmed kerülte el, vagy nagyvonalúan "túlléptél" rajta? Sebaj!
  Az érzelmi hullámvasútam most kicsit nyugodtabb pályára ért, kevésbé gyors és kevésbé szélsőséges. Dolgom is volt most két napig, elég sok, lehet ez is teszi...
  Üdv Neked!
  Márti

  
  
• 131.  traiano:
  2008. 12. 30. 22:59

  A hozzáállásom a vendégségekhez teljességgel ambivalens.
  Amikor értesülők róla, akkor rámjön a frász, azután amikor bekövetkezik, akkor meg jólérzem magam tőle. Mondjuk, az számomra elképzelhetetlen, hogy egy többnapos tartózkodást ne jelentenék be jóelőre. Az más, ha valaki egy vacsora vagy ebéd okán hirtelen összefut valakivel, de azért amire vásárolni, főzni, készülni kell, mégsem ugyanaz. Különben, rólam mindenki tudja, sose hívok senkit, viszont aki meg ripszropsz eljön, az mindig nagyon jól érzi magát, mert tejben vajban lesz fürösztve és nem szoktam nemet mondani.
  Ez tényleg egy vicc. Magam sem tudom, miért csinálom így.
  Ez valami hülye szokásom és egy életen át nem bírok változtatni rajta. Van is belőle itt-ott látens sértődöttség.

  A címed rajta volt a küldeményen, ha jól tudom, sőt, ha jól emlékszem, tértivevénnyel érkezett. Az agárdi barátnőm úgy gondolta, a cím nyilván nem valóságos, alárta a tértivevényt és nem nézte se a címet, se a nevet sehol. Mivel ő bontotta fel a csomagot, arról se tette el a feladó nevet, címet, hanem kidobta. Hozzám a karton védő csomagolásban jutott el a kép a külső borítás nélkül. a kartonon meg nem volt semmi, azt el se hoztam, csak a képet. A postai bélyegzőt meg aztán végképpen nem nézte. Nem véletlenül van postafiók címe. Munkájából kifolyólag sok különböző méretű küldeményt kap és mindegyikben belül benne vannak a szükséges dolgok. A borítékokat, csomagolásokat hajítja a kandallóba.

  Ez a 240 km tetszik! Még a korábbi leveleidben írtad, ha vágyom egy házias vacsorára vagy együtt elmenni étterembe, akkor te benne vagy. Az már akkor is kiderült, hogy nem pont Budapesten vagy fellelhető, de akkor úgy gondoltam, valamelyik közeli településen élsz. A 240 km az azért csak 240 km! Mégha autópálya is. Úgy hiszem, még jódarabig mindenképpen levelezni fogunk. :-))))
  Üdv

  
  
• 132.  Márti :):
  2008. 12. 31. 7:30

  Szia,
  Gondoltam, hogy este még írsz, de nem volt erőm fent maradni.
  Jót kacagtam a leveled végén, de amikor érdeklődtél a távolság után, már akkor gonoltam, hogy kicsit mellbevágó lesz a szám, amit írni fogok. Hisz én ugye ennek, ugymond az elejétől fogva tudatában voltam. Még valamikor ott a házias vacsi és az étterem környékén, ha emlékszel feltettem egy kérdést, hogy "Szeretsz-e vezetni?". Őszinte válasz érkezett, hogy nem. Írtad, régen a néhai párod volt az, aki vezetett, ha mentetek valahova. Ebből méginkább gyanítottam, hogy sok lesz az a "sok".
  A bejegyzés, ahol elkezdtünk levelezni, és ahol most is vagyunk pont a télről szól. Bár anno nem cáfoltam nagyon, de a tél az mégiscsak tél. Nálunk is. A tavasz és a nyár meg mégiscsak tavasz és nyár. Szép helyek vannak felénk is, és békés estéket lehet eltölteni nyáron a szabadban üldögélve. Ha a "jódarab" végére értünk még az idő is kegyesebb lesz hozzánk! Meg a dolog is aktuálisabb.
  A cím abszolút valóságos volt, nem vagyok egy fantom vagy fantomnak látszani akaró nő. A pár sorhoz pedig azért nem írtam címet, mert nem tolakodásból küldtem amit ... hanem mert úgy éreztem. A városom Magyarország második legnagyobb városa. A Tied után áll a rangsorban. Így bizonyára tudod hol lakom ... Ha kész lesz a rönkházam, amit bízom benne, hogy tavasz végére befejezek, majd megírom, és akkor átgondolod ezt az utazás dolgot. Ha esetleg addig olthatatlan vágy kezdene valamelyikünket gyötörni, akkor meg ráérünk majd akkor gondolkodni. :-)))) És, ha a 2*240-t nem pár órán belül szeretnéd levezetni, arra is keresünk megoldást.
  Szép napot Neked!
  Márti

  
  
• 133.  traiano:
  2008. 12. 31. 10:13

  Szia Márti,
  Érdekes ez az "én városom" kitétel.
  Legalább öt másikat tudnék hirtelen megnevezni ilyen cím alatt és Budapest bizonyosan nem szerepelne közöttük.
  Itt élek és dolgozom, de egyáltalán nem érzem az "enyémnek".
  Én egy született falusi vagyok és holtomig az is fogok maradni,
  dacára annak, hogy életem 90%-át nagyvárosokban éltem le.
  Mint afféle ügyeskedő, igyekszem a legjobbat kihozni ebből a
  vegyes státuszból. Ennek ékes példája, hogy mindenki, akivel életemben komolyabban együtt voltam, lett légyen az nő vagy férfi,
  bár a megismerkedés a nagyvárosokban történt, egytől egyig
  kisebb vidéki településekről származtak. Ez pedig sosem úgy derült ki,
  hogy bármelyiküknél ezzel nyitottam volna. Elkezdtünk járni, azután valamikor szóbakerült. Semmiképpen nem szeretném idealizálni a
  nem-nagyvárosi létet vagy embereket, amint démonizálni sem a tősgyökeres nagyvárosiakat, de pár évtized elmúltával már nem beszélhetek puszta véletlenekről, legalábbis magamat illetően bizonyosan nem. Viszont faluban nem bírnék élni. Nincsen rózsa tövis nélkül. Egyrészt jó, ha valaki egy behatárolható közösség elfogadott tagja, másrészt viszont idegesítő, hogy mindenki tud mindenkiről mindent, akkor is, ha az embernek semmi takargatnivalója nincs.
  Kis közösségben olyan nem lehet, hogy ne akarjanak mindent tudni rólad. Ha nincsenek bizonyosságok, akkor jönnek a vélelmezések és indulnak pusztító útjukra. Elég egy hétköznapi családi veszekedés és másnap már mindenki furcsán néz az emberre a boltban. Egy ártalmatlan levelet kapsz a cégbíróságtól valami cégadat hiánypótlás ügyében és mire a postás elhagyja a falut, már mindenki azt találgatja, hogy bűnös vagyok-e vagy ártatlan. A jobbik eset, ha valaki rákérdez, mert van lehetőség a tisztázásra, de ha nem, akkor valamely nyilvános helyen célszerű előhozni a problémát és fennhangon kihirdetni, hogy ez a bíróság nem az a bíróság stb. Korábban egy fővároshoz közeli faluban laktam, nem is olyan kicsiben, de állandóan mentek ezek a szövegek. Mire megtanultam, hogy ki kicsoda és miért is kell szeretnem vagy utálnom őket, noha semmilyen kapcsolatom nem volt velük, addigra elegem is lett belőle és inkább ideköltöztem a személytelen fővárosba. Hogy van olyan lakótárs, aki tíz év után is úgy néz rám, mintha akkor látna először és a világért nem köszönne? Üsse kő!
  Valamit valamiért.
  Üdv

  
  
• 134.  Márti :):
  2008. 12. 31. 12:08

  Szia, szia ...
  No, látod, az ilyen lakótárs bizonyára nem fogja a leveleidet meg a vendégeidet, meg az életviteled, szokásaid sem mustrálgatni. Mindennek van előnye, úgy ahogy mondod!
  A "Te városod", bár bizonyára sejted, a lakhelyedre való utalás volt. De mindenképpen érdekes amit írtál és egy újabb kis adalék Rólad. És melyik az a másik öt? Ha nem titok ...
  Éltem én is kis ideig falun. Pályakezdő tanárként az egyik csoporttársam ment falun állást nézni. Hívott magával én pedig úgy voltam, hogy miért ne autókázzak egy kicsit. Szép májusi idő volt. És így kerültem el a bodrogközbe, egy kicsi faluba, ahol aztán mindkettőnket alkalmaztak is. Két évet voltam ott. De tudom, igazán azért kellett odamennem, hogy megismerjem a férjem. A második tanítási év elején férjhez mentem, a végén meg már babát vártam. Szóval nem kell bemutatni a falusi létet. És a különbséget a gondolkodásmódok között.
  Amikor megérkeztünk, azt mondta az igazgatónő, hogy itt minket mindenki "ismer", tudják kik vagyunk, tehát köszönjünk mindenkinek, mert elvárják. Nem ők köszöntek! Mi köszönjünk! Furcsa volt. Megtettem. Aztán a vasárnap reggeli porta előtti utca takarítás. Csak ezért fel kellett kelni korán. Hogy meg ne szólják az embert. Amikor odaköltöztem, kaptam szolgálati lakást. Anyukám ott volt velem 1-2 hétig. Jön szombaton az egyik szomszédasszony és felvetődött, hogy mi lesz holnap, azaz vasárnap az ebéd. Mondja anyukám, hogy gyümölcsleves meg ... Erre teljesen kiakadt, szaladt haza és egy kis idő múlva jött át egy megpucult csirkével, mert hogyanis nézne ki a vasárnap húsleves nélkül.
  Nem lehet bármely napon mosni. Még a mosást sutyiban meg is lehet csinálni, de amikor nyáron kint teregettem. Vasárnap ezt sem szabad. Hogy néz az ki templomi napon! Mert ugye mennek a népek a templomba és mit mondanak!. Száradó ruha kint az udvaron! Jajj! Nehéz volt megszokni az ilyesmiket! Volt amiben tudtam beállni a sorba, de volt amit elfogadtak. Megbocsájtották, hisz városi voltam, és ezek a városiak ... Szokatlan volt az öltözetem. Másabb, mint nekik. Kilógtam a sorból. És bejártunk vásárolni hétvégén a közeli városba. Jajj! Ezzel mi lenéztük Őket, mert ők viszont nem ezt tették. Szerintük legalábbis!
  Egyszer órán mondtam valamit, amit az egyik szőke-roma fiú nem érthetett, így rögtön meg is kaptam a magamét: "Világol itt Tanárnő úgy má, mint tehen a góréban!"
  Férjem családja régi, nemesi család, tudod, ahol az "aranyból is sz.r lett". Saját templommal, kriptával, és mérhetetlen ego-val. Ami mögött ugye már nincs semmi. A nagymama volt talán az utolsó képviselője még a régieknek. Ő is és férje is ott tanítottak az iskolában és a falusiak tisztelték és szerették Őket. A nagybácsi jó pár éve hazatelepült, csinált ott egy "Honfoglaláskori régészeti park"-ot, és már most második ciklusát tölti, mint polgármester. Ők is egy más világot képveseltek ott falun. Akkor nagyon szembetűnő volt, hogy a múlt mennyire kísértett még a jelenben is. Mindenképp idegenül hatott nekem, a városi lánynak. Nem vagyok büszke rá. Ez csak adódott, hogy én ott élhettem, itt élhetek. A sógornőmnek viszont szerintem mai napig kisebbségi érzése van emiatt. Szerintem legalábbis. A korra is mondott anno a filozófia tanárom egy mondást. Amióta "öregszem", előszeretettel használom: "A kor nem érdem, hanem állapot!". A valahol való lakással is így vagyok.
  Aztán a disco. Mert falun minden szombaton volt. Nem jártam, csak hallottam róla történeteket. Akkor azt gondoltam, hogy visszamentem az időben vagy 50 évet. Ugyanis a nézeteltéréseket úgy intézték el, mint anno a legények, hogy a mulatságból kimentek, volt egy pár ütésváltás és eldőlt, hogy kié lesz a lány. Hihetetlen. És ennek mindössze kb. 15 éve. Most nem tudom hogy van, de sok különbséget nem gondolok. Annyira nem gyors ott a változás.
  A postás. Ő meg a szomszéd Mari. Ki sem kell mennie a faluból. Még az illető meg sem kapta a levelét, de akiknél már volt, azok már tudják, hogy mit fog a másik kapni! :-)))
  Jajj! Egy kicsit, nem is tudom, hogy fogalmazzak, lázba jöttem. Megint belefutottunk olyan témába, ami viszonylag hosszú ideig az életem része volt, de már jó ideje másképp élek. Hogy jobb ez vagy rosszabb? Nem lehet ennyiben összehasonlítani. Érdekes élmények jöttek elő, amiket igazán leírni nem is lehet. A felkavarodott érzések, gondolatok, élmények, illatok... Már be akartam fejezni, de az illatokról még egy kis történet ...
  Első év vége felé (tanévben gondolkodj!) meghívtuk néhány csoporttársunkat és főiskolai barátot hozzánk. A társaság egy része a volt csoporttársnál, a másik része nálam aludt. Reggel az egyik srác kilépett nálam az ajtón, gyönyörű napsütést képzelj el, szippantott egyet a reggeli levegőből, majd megjegyezte: "De jó falusi levegő van itt!" Ebben minden benne volt! Az is, hogy a szomszéd épp akkor ganajászta a tehenek meg a disznó alól kifele a cuccost. És ezt az én szép kis parkos udvaromon is profin lehetett érezni. Az udvarom ... A lakás végében volt a katólikus kápolna. Ez azt jelentette, hogy minden vasárnap jöttek a hívek és énekeltek is. A konyhám egyik fala volt közös a kápolna azon falával, amelynél az oltár volt. A misére jött a pap, valamenyik szomszéd faluból, mert Ő akkor több faluban is tartott misét, egymás után. A misén ott volt tehát a pap, a kántor vagy kicsoda, mint férfiak, a többiek pedig az asszonyok. A misék úgy értek véget, hogy még ment a záróének, hallottam ugye, de a pap és a kántor már szaladtak át a házammal szemben lévő kocsmába, gondolom ittak gyorsan egy-egy felest, utána pedig beült a pap a kocsiba és ment tovább a másik faluba a misére. Ez aztán a hit, és a hit megélése ...
  Elég sokat "beszéltem", de jól esett. Kellemes emlékeket mozgattál meg a témával bennem.
  Üdv: Márti

  
  
• 135.  Márti :):
  2009. 01. 01. 9:15

  Kedves Traiano,
  Akinek szerettem volna, annak már kívántam itt a net-en az új évre, amit kell.
  Nem véletlenül jöttem hozzád utoljára ... Ilyenkor csinálok egy apró, gondolatbani számvetést, hogy mi is volt az előző évben, és ennek tükrében is, megfogalmazok dolgokat az új évre vonatkozóan.
  Neked is mindenképp ideírom, hogy ez az ismerettség egy új és jó színt hozott a napjaimba, az életembe, és ez is az előző év érdeme. Tudod, most, amikor írom ezt, átvillant a tavalyi évből néhány rossz dolog, de azt hiszem az a legfontosabb, hogy lássuk a jókat, és ne a rosszakra tekintsünk! Talán ezért is ilyen az én számvetésem. Ez nem a strucc-politika, ez a talponmaradáshoz, az előrelépéshez, és a hálás szívhez kell. És ahhoz, hogy jó dolgokat tudjunk megfogalmazni a következő, azaz már idei évre és optimisták legyünk, mert a küzdéshez, akaráshoz az nagyon fontos. Tehát köszönet azért, hogy nem mentél el csak úgy mellettem, hanem észrevettél, felemeltél, megszólítottál és valahogyan "megtartottál". Sokat jelent a levelezésünk nekem. Köszönöm. Köszönöm a gondolatokat, a gondolataid, amiket megosztottál velem, és azt, hogy úgy éreztem, Neked is jó, hogy írhatsz Nekem. Köszönöm, hogy megadtad magad! (kép ügyben) És azt is, hogy megosztottad velem néha a fájó érzéseket, a veszteségeid. A lelkieket és a cégest egyaránt. Azt, hogy egy kicsit adtál magadból ...

  Az új évre kívánok Neked minden jót, amit csak el tudsz képzelni, és azokat a jókat is, amelyeket nem. Mármint nem tudsz elképzelni. De mindenképp kívánom, hogy az idei 2009-es év sokkal jobb legyen, mint a 2008-as volt. Kívánom, hogy az űrt, amely a magánéletedben keletkezett, sikerüljön betölteni, és nem holmi felröppenő és elillanó kapcsolattal. A munkádban pedig kívánom, hogy az a "térdrerogyás" ne tartson sokáig, és ne méginkább padló legyen belőle, hanem tudj felnézni, felállni. Necsak a felállást próbálgasd, hanem kívánom, hogy ez az év hozza meg számodra a felállást, a teljes kiegyenesedést, a megerősödést, és a stabilan, szilárdan való állást.
  Kívánom, hogy adódjanak lehetőségeid, jó lehetőségek és tudj élni velük. Ne szalaszd el egyiket sem! Mindegyik előbbre vigyen, épülni tudj belőlük.
  Kívánom, hogy úgy tudd nyugtázni a dolgaid, hogy maximálisan megtettél mindent és maximálisan profitáltál mindenből ... ! Neked, ahogy másoknak is megtettem, kívánom, hogy az idei év végén el tudd mondani, hogy ez egy igazán jó év volt! És végül ...kívánom, hogy a remény és a szeretet soha ne halljon el a Te szívedben sem!
  Szeretettel, üdvözlettel: Márti

  
  
• 136.  traiano:
  2009. 01. 01. 21:06

  Szia Márti,
  Köszönöm szépen a bőséges jókívánságokat.
  Nem tekintem túl jó előjelnek, hogy már a szilveszter éjszakát nem tölthettem úgy, ahogyan szerettem volna. Ma pedig szembesültem
  vele, ha az időjárás jobbrafordultával azonnal nem húzok el Olaszországba egy hétre, akkor szép sorban mindenki meg fog látogatni. Igaz, ami igaz, lassan ötéve nem voltam a szokásos turnén.
  Repülőre jóideje nem ülök, mert kitör a frász tőle, autóval meg rém unalmasan hosszú, a vonatról meg ne is beszéljünk. Az ottaniak kicsit nehezen értik meg, hogy a szabadságom annyi, amennyit a "bolt" megenged és azt nem okvetlenül rájuk akarom szánni. Néhai párommal mindig csendes magyar vagy osztrák hegyvidéki helyekre jártunk. Kibéreltünk valami kis házikót és látni, hallani nem akartunk senkit, legfeljebb a helybelieket, ha bementünk a településre vásárolni.
  Ettünk, ittunk, szerelmeskedtünk, aludtunk, sétálgattunk, olvasgattunk, tévéztünk, kertet ápoltunk, hallgattuk a madarakat, bámultuk a csillagos eget, mindent csodálatos időtlenségben.

  Hogy mi lesz 2009-ben, azt csak a jóég tudja.
  Szavakat, bátorítást, bíztatást kaptam bőven 2008-ban is.
  Nagyon akartam új életet kezdeni, de ezzel leginkább csak azt értem el, hogy a régi meglévő főszereplői kissé a háttérbe szorultak, én meg szeptemberre végül sikeresen hülyét csináltam magamból.
  Szerencsére felébredtem.
  Igen, jó volt veled elkezdeni levelezni, bár jött néhány erősen stresszes fordulat, amikor komolyan gondolkodóba estem, vajon nem vittem-e túlzásba a "nyitni új emberek felé" elképzelésemet, ezzel is tetézve a meglévő lelki bajaimat. Remélem, a dolgok a helyükre kerültek,
  én meg levontam a tanulságokat magam számára, hogy többet ne legyen "feldobott labdának" látszó tárgy a levegőben, csakis akkor, ha valóban labdát dobok fel valakinek.

  Ez ugyan nem tartozik ide, de most jutott eszembe: az embernek nagyon kell vigyáznia mit ír, mit mond. Ezen a tájon, például, az egészséges flörtölést se ismeri a kutya se, pedig isteni találmány!
  Egy kellemes, vérpezsditő cselekedet, egy felnőttek közötti kicsit erotikus színezetű játék, amelynek azonkívül, hogy a benne résztvevők kiválóan érzik tőle magukat, amikor zajlik, ezen túl semmiféle más tétje vagy célja nincs. Ez egy magyar számára teljességgel elképzelhetetlen, legyen az férfi vagy nő. Itt kötelező valamely következményekig elmenni és ez elvárás is. Persze, a flörtölésből kialakulhat más is, ha úgy adódik, de két olyan ember is kedvére flörtölhet egymással, akik eleve tudják, biztosan soha nem bújnának egy ágyba, de pusztán emiatt le nem mondanának az udvarlás élvezetes pillanatairól. Óh, tagadhatatlan honvágyam van néha Olaszország iránt.....

  Tehát, elkezdődött a 2009-es év, boldoguljunk, ahogyan csak tudunk!
  Üdv

  
  
• 137.  Márti :):
  2009. 01. 02. 11:32

  Szia,
  Nem is tudom, hogy hol kezdjem. De legjobb mindig a legelején ... Tegnap este a számláló már mutatta a leveled, de még 11 után sem érkezett meg, így lefeküdtem. Most pedig kicsit olvasgattam az ágyban ... Vagyis ebben a pillanatban, ahogy ránéztem az órára és szembesülem vele, nem is kicsit ...
  A leveled nagyon hangulatos. És ezt a legpozitívabb értelemben vedd! Ahogy írtál a pihenéseitekről ... Ott éreztem magam az alpesi legelőkön. Napsütés, friss üdeség, ember sehol, feküdni a fűben és amikor szippantassz egyet érezni a nap és a fű illatát ... és az időtlenség.
  Erre kinézek - szép havas táj, mert itt mostanra leesett a hó és hiiidddeeeggg ... van. Tudod, mindig fázom!
  A rokonlátogatás: enyje-benyje! Öt év az nagyon sok idő! különösen, ha várnak! Képzeld csak el, hogy öt évig várnál úgy, hogy szeretnél látni valakit és nem jön! Bizonyára Te is útra kerekednél! Keress egy utitársat, aki szeret vezetni, és tessék menni azokhoz a kedves rokonokhoz! Meg, hogyan is lehetne másképp csillapítani kicsit azt a "tagadhatatlan honvágyat"?! Nem vagy Te kicsit otthonülős típus?
  A "feldobott labdától" már nagyon megmosolyogtatóan éltem meg a leveled! :-))) Bocsáss meg, nem akartam kellemetlen érzéseket kiváltani belőled anno! És a dolgok mindig a helyükön is voltak, csak kicsit "elbeszéltünk" egymás mellett, meg tudod, bizonyára nem rezegtünk eléggé össze ebben a labdás dologban. :-))) Most, ahogy írok erről az jut az eszembe, a Te akkori ellenállásodra gondolva, hogy az életben mennyi jó vagy hasznos dologtól fosztja/foszthatja meg magát az ember amiatt, hogy túlzottan óvatos, vagy amiatt, hogy a másik ember stílusa számára ismeretlenül közvetlen. Lehet, hogy sose tudjuk meg! Nem vagyunk egyformák, de nyár óta tudom, hogy valószínű ebben kicsit más vagyok másoktól. Akkor ismerkedtem meg valakivel, aki azóta nagyon jó barát lett, és Ő fogalmazta meg számomra először ezeket, hogy nem nagyon tudott mit kezdeni ezzel a közvetlenséggel és kicsit meg is rémült tőle. Aztán elfogadott ilyennek, amilyen vagyok. És megtanulta a maga számára kezelni. Lehet, hogy írtam is anno Neked erről. Szerintem azt a bizonyos labdát 100 emberből lehet, hogy egyedül én láttam labdának. Más senki sem látta volna annak. De ettől vagyok én én. És ez jó nekem. Azt hiszem. Csak legyen alany hozzá. Igazán ennek kapcsán jutott eszembe, hogy lehet, nem is attól szenvedek jobban, ha nem érzem, hogy szeretnek, hanem attól, ha nincs kit szeretnem, nincs kinek a szeretetem adni. Lám, lám. Ez az igazi pszichiátriai kezelés. Önmegismerés hajrá! Ezt nem tudom, hogyan csinálod, hogy ennyi ilyen és eléggé újszerű gondolatokat ébresztessz bennem és tudok megfogalmazni. És aki szereti az érzelmi bombákat, márminthogy nagyon szeressék, kényeztessék és gyakran kinyilvánítva legyen a szeretés, azoknak sem rossz ez. De azt látom, hogy az emberek leszoktak arról, hogy szeressék őket és szeretetet kapjanak.
  Teljesen egyetértek azzal, bár más okból, hogy nagyon fontos, hogy mit mondunk ki. A szónak, mondják teremtő ereje van. A szánk irányítja az életünk. Mint egy kormánylapát. Arra megy az életünk amerre irányítva van, az pedig a kimondott beszédeinktől függ. De értem a flörtöléses példád. Én itt éltem mindig is ebben a kultúrában és számomra ez a normális. De úgy gondolom, hogy ez is megszokás kérdése. Ha nap mint nap találkoznánk és tudom, hogy ilyen vagy, bizonyára semmi extra nem lenne ebben. Mármint arra akarok utalni, hogy nyugodtan lehetne "ilyet játszani". De szerintem van is a környezetedben olyan, akivel megy is ez. Számomra például nagyon idegen, mivel a magyar fickók nem ilyenek, ha egy férfi megölelne, mondjuk a második, harmadik találkozáskor. Nem randiról beszélek. Ismerősi társaságot képzelj el és nem is igazán beszélgettetek még. Megérkezel, odajön, átölel, de úgy rendesen, odahúzósan. Olyan nagy, széles öleléssel. Jártam így, meglepődtem, visszaöleltem. Azóta is így teszünk, sőt még utóbb már két puszi is járt a tágas karokhoz. Széles vigyor, és nagyon meleg szív. Ő ilyen, így fejezi ki a szeretetét és magát. Miért érteném félre? Miért ne viszonoznám? Miért ne hagynám? Ő egy nigériai srác. De az amerikás ismerőseim is ilyenek, bár ők nemrég hazamentek. Ott is ugyanez volt. Hangoskodás, öröm, hogy megláttak, még volt köztünk vagy 3 méter, de a karok széttárva és csak beléjük kellett "futni"! És ez így ment minden találkozáskor. Pedig volt, hogy naponta láttuk egymást. Nagyon élveztem! Nagyon! Nagyon! Minden csak megismerés és elfogadás kérdése. De azt is mondták, hogy náluk sem ilyen mindenki ...
  A levelem legeslegelején jött egy gondolat a leveled friss olvasataként. Akkor leírtam, hogy el ne felejtsem, és talán most aktuális itt a téma befejezéseként. Ezt tudom, akkor, a mi kapcsolatunkra és a velem kapcsolatos jó vagy rossz vagy stresszes élmények kapcsán fogalmazódott meg bennem: "Az új dolgok nemcsak újak, újszerűek is gyakran." Az újszerűséget pedig fel kell fedezni, meg kell ismerni. És még lehet, hogy be is jön. Csak eddig nem tudtunk róla. Néha azt érzem, hogy nem is igazán tudom, hogy mi a legjobb nekem. Gondolok valamire, de az csak az én gondolatom és az én lehetőségeim, gondolataim határáig terjed. Mivel emberből vagyok. És van amikor időről időre feljön bennem, hogy igazán azt sem tudhatjuk, hogy milyen ember milyen jó tulajdonságot, stb. vált ki vagy hoz ki belőlünk. Sokszor mások által tudjuk meg, hogy mi lakozik igazán bennünk. És azt is, hogy mi az igazán jó nekünk. Vagy mi lenne az igazán jó ... :-)))
  Érdekes, hogy az utolsó mondatod mennyire magában foglal mindent. Mert valahol tényleg az emberen saját magán múlik, hogy hogyan is alakulnak a dolgai. Nyilván vannak kész helyzetek, de abból is lehet profitálni. Csak az emberen múlik. És az úton, amin jár ... Számomra nagyon nagy üzenetet kaptam Tőled ebből az utolsó négy szóból, bár bizonyára semmi ilyen jellegű tudatosság nem volt benned, amikor írtad.
  Minden jót kívánva búcsúzom:
  Márti

  
  
• 138.  traiano:
  2009. 01. 02. 14:46

  Szia Márti,
  A vendégeimet mára elpasszoltam egy olyan pusztás-csikós-csárdás kirándulásra, mondván, hogy nekem dolgoznom kell, úgyhogy csak estefelé találkozunk, én meg délig alhattam.
  Megmondom neked, mi a feneség az olasz útjaimban.
  Amikor az ember hozzászokott, hogy valahol saját egzisztenciája van, azután azt felszámolja, oda nem az igazi vendégként visszamenni.
  Annyira nem voltam gazdag, hogy a milánói lakásomat meghagyjam, hiszen kellett a pénz az itteni élet létrehozásához. Halálosan zavar, hogy ott esténként nem a lakásomba vonulhatok vissza, hanem itt-ott kell megszállnom. Én ugyanis ott nem turista vagyok és képtelen számomra a helyzet. Ebből kifolyólag, egész idő alatt, egyszerűen nem találom a helyem. Rövidesen elkezdek szenvedni tőle. Micsoda dolog az, hogy otthon vagyok és mégsem! Úgy képzeld el, mintha valamiért nem mehetnél többet a lakásodba. Mindenhol járkálnál a városodban, az ismerősök ugyanúgy felbukkannának úton-útfélen, a boltosok ugyanúgy üdvözölnének, neveden szólítanának satöbbi, tehát semmi nem változna, csak éppen a munkahelyedre nem mehetnél, mert megszünt és a lakásodba sem mehetnél, mert az sem a tiéd.
  2004-ben ez a bent is vagyok, kint is vagyok egészen az agyamra ment és valami mérhetetlen feszültség kezdett eluralkodni rajtam egy pár nap után.
  A párom elvezte az olaszországi utakat, mert neki remek kirándulás volt, sose értette, vajon én miért szabotálom, amennyire csak lehet.
  
  Hogy mennyi jót szalasztok el a távolságtartásom miatt, azt ugyebár nem tudhatom, de hogy mennyi rossz ért, amikor ezt feladtam, arról inkább beszélhetnék. Az internetes ismeretségek hátulütői immár közismertek, veled is értekeztünk róla eleget.
  Nos, igen. Jódarabig én is abban a hiszemben voltam, hogy a kimondott, leírt szóban valamennyire lehet bízni, de rájöttem, ez csak akkor működik, ha először látjuk aki kimondja azokat, azután már helyén értékelhetjük azt is, amit a továbbiakban majd csak írni fog.
  Az interneten leírt szavak így váltak csak betűhalmazokká számomra, hiszen a mögöttük lévő személyt én alkotom meg magamnak, korántsem bizonyos, hogy az illető a valóságban is olyan.
  A szomszédomnak, akit naponta látok, például egy sort se kell leírnia, mégis pontosan ismerem a jellemét. Ezzel szemben, ha arra gondolok, miféle emberekkel is összehozott a sors 2008-ban az internet révén, hát, a visszafogottság jóideje legalábbis helyénvaló. Persze, tisztelet a kivételnek!
  Mivel veled a netes pályán találkoztunk és vagyunk azóta is, nem tehetek úgy, mintha ez másként lenne. Ha majd egyszer személyesen is találkozunk, fogok mesélni neked pár lélegzetelállító érdekességet. Olyanról is, hogy a rendőrség segítségével tudtam csak megszabadulni egy elsőre teljesen ártalmatlannak tűnő kellemetlenkedőtől.

  Meglehetősen itthonülő lettem, ez tény. Ám, ez inkább olyasmi, mint a téli álom vagy a tetszhalotti állapot. Bármikor jöhet bárki és a megfelelő "csókkal" életre kelthet, amire volt is példa az elmúlt évben.
  A szellemem örök és bőven vannak bennem tartalékok, valamint szándékok is.

  Ha például férfi lennél, már régen nem itt tartanánk és a 240 km se számított volna. Ezt nyugodtan veheted bóknak és igaz is.
  Sajnos, az életben semmi sem tökéletes. Átkozott pech: a nőket jobban vonzom, a férfiakat kevésbé. Erre mondják, hogy meleg testben heteroszexuális agy, ami szerintem egy nagy baromság.
  Ha úgy festenék, mint a Ben Affleck, akár birka agyam is lehetne, sorban állnának a pasik a küszöböm előtt. A nőket viszont ez kevéssé érdekli és csak gratulálni lehet hozzá. Talán ha majd egyszer a melegek otthonaiban is elterjed az egészalakos tükör használata és képesek lesznek valóban tárgyilagosan magukra tekinteni, akkor a külsőbeni elvárások is a realitásokhoz közelítenek, amivel mindenki csak jól járhat. Addig is legyen intő jel minden testmániásnak David Beckham fotója az Index minapi hírei között. Az alig 30 múlt világszép és közismerten mérhetetlenül ostoba sztár teste a 10 évvel ezelőttihez képest vitathatatlanul a romlás jegyeit viseli magán. A test felületén már nem állnak azok az izmok olyan tökéletes "geometrikus" formákban és a bőr sem csak fedőréteg mára, hanem kezd önálló életre kelni.
  Kínos. Viszont továbbra is ugyanolyan ostoba, mint 10 éve és ezen valószínűleg az elkövetkező évtizedek sem fognak változtatni.
  Hadd legyen ez a Woody Allen-félék vígasza. :-))))
  Mondjuk, arról meg ne is beszéljünk, hogy miközben a szép és fiatal Beckham-et a Beckhamné erős kontroll alatt tartja, a vén és rút Woody megizéli a fél világot, ami ékesen bizonyítja, hogy az élni tudáshoz több szükség van észre, mint jó testre.
  Már, persze, ha valakinek nem az az életcélja, hogy mások ingyenes szexuális játékszere legyen. Meglepően sokakban megvan az errevaló hajlandóság. Sőt, időt, pénzt és fáradságot nem kímélve formálják magukat minőségi húspiaci áruvá. Azután, amikor a várva várt daráló végre elkapja őket, csodálkoznak, hogy milyen gonosz a világ, de ezt is csakúgy futtában, mert sietnek vissza a daráló szájához, hogy újra megőröljék és kiköpjék őket. A tehetségesebbje legalább gondol közben a jövőjére és igyekszik megszedni magát. Az ostobábbja meg csak szánalmasan sms-ezget egy darabig, majd többször jól leissza magát, mielőtt újra nekifut a következő abszurdnak.

  Eh, Traiano, savanyú a szőlő! - mondhatná erre bárki.
  Szó sincs róla. Ha csak a mutatós embereknek lenne keletje, az emberiség már régen kipusztult volna, illetve, a csúfabbja mindenképpen és valamennyien csodaszépek lennénk.
  Mi magunk vagyunk az ebbéli téveszmék eleven cáfolatai.
  Minden zsák előbb-utóbb megtalálja a maga foltját, ha akarja.
  Csak ráhangolódás és kompromisszumok kérdése, hogy gyorsabban vagy lassabban. Az utcán ritkán lehet tömött pénztárcát találni, ott
  legfeljebb sáros apró hever, ami egy hajléktalannak biztosan nagy öröm. Az értékes dolgokért mindig meg kellett és kell küzdeni. Ezen az internet sem változtatott.
  Üdv

  
  
• 139.  traiano:
  2009. 01. 02. 19:49

  Szia Márti,
  A számláló állása valóban csak azt jelzi, hogy ott egy levél.
  Mivel ez nem egy 24 órás, folyamatos üzem, a hosszú szövegek pedig technikai okokból fennakadnak, kénytelen vagy várni, amíg Gus előkerül és megnyom valami gombot. Szerencsére nem életbevágó közlendők jönnek-mennek. A rendszer nem a mi végtelen hosszúságú leveleinkhez vannak kalibrálva.
  A legutóbb bentragadtat délután 3-kor küldtem, majd megjelenik, amikor megjelenik.
  Üdv

  
  
• 140.  traiano:
  2009. 01. 02. 19:56

  Nos, Márti, elégedett lehetek. Az iménti pár sorom helyreállította a számlálót, amennyiben jól kiütötte és alighanem el is tüntette az említett mai, órákon keresztül írt levelemet. Nincs az a hatalom, amelyik elérné, hogy újraírjam.

  
  
• 141.  Márti :):
  2009. 01. 02. 20:42

  Tudd, hogy kicsit szégyelltem már megint írni, hogy látom a számlálón a leveled, de nem kaptam meg. Ide-ide néztem, de közben a blogomba is írtam két bejegyzést. Most érkeztem és látom azt, ami van. Csak a leveled nem. :-((( Tudom, mégha az ember újra is írná, az már nem olyan. Nem ugyanazok az életérzések, gondolatok. Ne is írd újra! Hátha Gus tesz valamit. Én is jártam már így, hogy a számláló nem tudta lekövetni a dolgokat. Hidd el, meglesz és akkor ezek a sorszámok is előre fognak ugrani. Történt már ilyen. Lehet, hogy érdemes lenne a felületváltáson elgondolkodni? Esetleg nálam ... folytatni? Ez egy lehetőség, nem erőszak. :-)))

  
  
• 142.  Márti :):
  2009. 01. 02. 20:54

  Pár percre kóboroltam csak el itt a neten, és láss csodát! Megjött! :-)))

  
  
• 143.  Márti :):
  2009. 01. 02. 21:03

  Olvastalak, kicsit érlelnem kell ... Fogok írni, ahogy teszem is mindig ...
  Addig is szeretettel gondolok Rád: Márti

  
  
• 144.  traiano:
  2009. 01. 02. 22:33

  Hát, nem hiszek a szememnek! Való igaz. A türelemre intő, majd a morgó bejegyzésem utáni időben ugrottak a sorszámok és minden a helyére került. Köszönet érte Gus-nak.

  
  
• 145.  Márti :):
  2009. 01. 02. 22:40

  Köszönet Gus-nak, de szerintem ez magától ment!

  
  
• 146.  gus:
  2009. 01. 02. 23:02

  Márti: a moderálandó között volt. ezek szerint traiano nem tud összeadni. :-)))

  
  
• 147.  Márti :):
  2009. 01. 03. 0:34

  Szia kedves Traiano,
  Megjöttem, belekezdek ...
  Az a pusztás-csikós-csárdás program nem a Hortobágyon volt véletlenül? Jártál Te már a Hortobágyon?
  Érdekes, ahogy próbáltál belehelyezni az olasz ottlétedbe. Nem is tudom ... Én, mi rengeteget költöztem, költöztünk. Megszülettem ugye itt a városomban. Aztán érettségi után éltem egy évet Győrben, aztán később 4 évet Nyíregyházán három különböző helyen. Aztán kicsit itthon, majd egy évet a Bodrogköz egyik falujában, aztán egy másikat ott egy másik faluban. Majd hazaköltöztünk, akkor már együtt a volt férjemmel ide. Itt pedig laktunk pár hónapot anyukáméknál, majd 4 különböző lakásunk volt egymás után, mindez kb. 9 év alatt. Közben vettünk egy lakást, amiben nem laktunk, csak felújítottuk és kiadtuk bérbe az IBUSZ-nak. Utána építkeztünk és odaköltöztünk. Másfél éve azt eladtuk és ideköltöztünk. De épül az új házunk, tehát lesz még egy költözködés. Sokkal többet már nem szeretnék. Tehát a valahol lét nekem nem annyira lakáshoz kötött. Még városhoz sem. Itt a városomban is van jó néhány lakás ahol éltem, és most oda nem jutok be. Megtanultam előre nézni. De valahol megértelek. Én bizonyára építenék be magamnak olyan dolgokat, amelyekkel ezeket ki tudnám kerülni, vagy tompítani. Bérelnék egy lakást amíg ott vagyok. És akkor ott az az enyém lenne, ahova "haza" mehetek. Vagy nem abban a városban szállnék meg, hanem valahol a környéken és képes lennék autózni, mégha nem is szeretek annyira vezeetni, minden nap, csak ne ott kelljen megélnem azt, amit. Nem tudom! Bizonyára kitalálnék valamit. Ehhez nagyon értek. Mármint az agyaláshoz. Van akinek ez bejön. És még kicsit élvezi is, hogy van aki segít neki gondolkodni. :-))) De biztos van, akinek nem tetszik. Nem próbáltál még soha kitalálni valami jót? Amúgy bizonyára azért nem értem annyira, mert a Te életed egy egész más közegben zajlik most. Azaz biztos, hogy egy nagy adag honvágyad is van. Ha máshol nem, valahol mélyen legbelül. És az bizony olyankor kijön.
  Te szoktál sírni néha? Ha ez ciki, hogy ilyet kérdezek, bocsi. Ha válaszolni ciki, ne válaszolj! Én azt gondolom, hogy egy férfinak is szüksége lenne arra néha, csak valahogy nem jön nekik össze. Pedig az olyan sok feszültséget képes szerteoszlatni!
  Jajj, hogy a kimondott szavak mennyire állják meg a helyüket ... Valóban nem mindenkinél van az úgy, ahogy elhangzik. És néha még rossz szándék sem kell hozzá. Van ilyen ember a környezetemben. Az egyik nem tud nemet mondani. Így megígér mindent. Csak nem tesz meg mindent, amit megígért. És akkor sem mondja meg őszintén, hogy miért is nem ... Mellébeszél. Nincs vele gond, csak ki kellett ismerni. A másik profi félrebeszélő az életemben a volt férjem. A kis hazugságait úgy fonja maga köré, mint a pók a hálóját. És most akadt fent épp az egyiken. Némi elégtétel ez most nekem. Az elmúlt napjaim pocsékul teltek megint. Tegnap nagyon rosszul voltam ismét. Aztán ma kiderült, hogy mitől is volt az egész nyomás. De ezzel az ex azon a bizonyos hazugsághálón akadt fenn. Amit maga szövögetett. Tehát nem kóser mindenki. Érdekes, hogy ettől még a hitem és az optimizmusom nem hagyott alább. Csak azokban az emberekben csalódtam. De ők nem mindenki. És keresem azt aki nem ilyen. És hiszem, hogy vannak még barátnak való emberek. És ezalatt az igazi barátságot is értem. Mert érdekes, de a barátok is odalettek a nehéz helyzetekben. Tudnék én is mit mesélni ... De jó, hogy mindig van holnap. És kisüt a nap is - egyszer! Jó volt olvasni a mondatod a tartalékaidról és a szándékaidról. Meg, hogy a szellemed örök. Egyszerűen jó ez a mondatod!
  És, ha férfi lennék ... Tudom, írtad már, a 19. leveled végén: "Lám, ha férfi lennél, tán most megnyugodva hátra is dőlhetnék.:-))))" Azért tényleg jóleső érzés, hogy most a 138. levélben is, ha nem is mind a Tied, hisz közösen hoztuk össze, de szóval itt is ugyanezt fogalmazod meg. Bóknak veszem és nagyon köszönöm! Sok mindenben tudnék változni. Hajszín, smink, természet, hit, stb., de a "feltétel" olyan, ami gyakorlatilag megmásíthatatlan. Igaz, hogy ez nem a 22-es csapdája, de nem sokkal jobb. Megfordult a fejemben, hogy leírom Neked, szerezve egy kellemes másodpercet, hogy fiú vagyok, de nem, ízig-vérig nő vagyok. Női aggyal, cickókkal és mindennel ami kell. A kép ugyan kicsike amit találsz rólam, de olyan vagyok. És a sors iróniája, meg a természetes járása, hogy a fiúkat szeretem. Most mondjam, hogy az olyanokat, mint Te!? Merthogy Te is férfi vagy. És mit mondjak ... annyira nem is érzem rosszul magam a bőrömben. Gus nemet váltós bejegyzésében valahogy ezt ki is fejtettem. Érdekes volt végiggondolni amit írtál. Merthogy egy ideje érzem, hogy nem nagyon megy ez a társkeresős dolog nekem sem. Valahogy nem is vágyom annyira rá. Arra vágyom, hogy legyen mellettem valaki. De leginkább egy lelki társ. Meg tudod, akit lehet kicsit kényeztetni ... Akivel el lehet menni moziba, színházba, sétálni, fagyizni, még most télen is. Akivel lehet kicsit szaladgálni kint a szabadban, elmenni korizni, vagy csobbanni egyet egy kinti medencés termálfüdőbe, akivel lehet bicajozni vagy most télen beszélgetni egy forró tea mellett bent a melegben, és akinek meg lehet fogni a kezét, anélkül, hogy bármi hátsó szándékot feltételezne.
  Van egy volt kollégám, akivel néha összefutunk. Már régen nem találkoztunk. Jöttek az ünnepek és családja van. Akármilyen is a helyzet náluk. A család az család. Szóval néha vele lógok kicsit. Amikor 1-2 óra kimenőt adok magamnak. És egyszer, bizonyára kicsit megsajnált, átölelt. Olyan jól esett. Aztán elköszöntünk. De látod, nem felejtettem el. Jól esett nagyon. És ő egy magyar férfi. Aki nem akar semmit tőlem. Csak haverok vagyunk. Számomra érthetetlen, hogy miért kell mindent a szex irányába tovább gondolni. Miért? Nemrég volt egy bejegyzése Gus-nak és ott írtam is, hogy nővel nem feküdnék össze, ezt idegennek is érzem, de egy homokos sráccal talán még élmény is lenne, hisz érezném, mint férfit, de mégsem kellene attól tartani, hogy tovább gondol egy kis egymás melletti létet. Fontos és jó dolog a sex, de én a közös hangot többre tudom értékelni. Szexelni szinte bárkivel lehet, de megérteni, megértetni magad valakivel már nem ilyen egyszerű. És annak kapcsán amit írtál, ahonnan a gondolataim is kiindultak, az valahol itt lesz teljes, amikor arra gondoltam, hogy ha közelebb laknánk, talán nagyon jó barátok is lehetnénk. És a szex kivételével majdnem mindent csinálhatnánk is együtt, ha ez a szimpátia egy személyes találkozás után is fennállna. Ha másnem addig, amíg valamelyikünk nem találja meg az igazit. Ezek gondolatok, amiket most kimondtam, leírtam. Talán már megismertél, hogy mennyire vedd ezeket komolyan. Mármint az átsuhanó gondolataim, amiket megosztok Veled. Nem nyomulásnak szánom! Ezt csak azért mondom, hogy meg ne rémülj!
  Amikor írni szoktam, vissza-vissza olvasok a leveledbe közben. Most jutottam a Woody-s részhez. És ez így van. Egy nőt nem a férfi teste vonz. A lelke és az esze, és az udvarlás. Pontosabban egy férfinak a látvány a lényeg, egy nőnek pedig az érintés. De erről talán már beszéltünk, vagy lehet, hogy kommenteltem.
  Még sosem jártam így, hogy ne értettem volna világosan minden szavad, amit leírtál. De most így jártam. Ahogy mondtad, mindig van első. Idemásoltam. Segítenél? Mármint megérteni ... "Mi magunk vagyunk az ebbéli téveszmék eleven cáfolatai."
  Igen, írtad már, hogy az értékesebb dolgokért meg kell küzdeni. Igen, küzdeni kell. Ezt már én is látom. De bizonyára vannak gyöngyszemek mindenfelé. Csak meg kell látni. Ez sem egyszerű. Vagy lehet, hogy még sárosak, de ha megtisztítjuk akkor megmutatják a fényüket. A tisztogatás is küzdelemmel jár. És ez a folyamat takarja a kompromisszumokat és a ráhangolódást. De akarni kell. Mindkét félnek. Enélkül nem megy.
  Jó pihenést, szép napot holnapra Neked!
  Üdv: Márti

  
  
• 148.  Márti :):
  2009. 01. 03. 0:36

  Gus: :-)))
  Szóval akkor ezért kellek én Neki. Egy matek tanár! :-)))
  A kis számító! Vagy hogy is mondtad, ... rosszul számító? :-)))

  
  
• 149.  traiano:
  2009. 01. 03. 1:43

  Na megálljatok! Valakinél láttam, hogy a kommentjei végére mindig odaírja a kötelező számtani műveletet. Én is ezt fogom ezután tenni, hogy az alaptalan gyanusítást elkerüljem. Különben, valóban előfordult már, hogy rosszul számoltam, de akkor azonnal figyelmeztet a rendszer és egy kattintással visszaléptet, hogy korrigálhassak.
  13+11=24

  
  
• 150.  Márti :):
  2009. 01. 03. 1:47

  Állunk, állunk! Legalábbis én! De jó, hogy nekem nem kell számolni! Anno, utáltam én is nagyon!

  
  
• 151.  Márti :):
  2009. 01. 03. 1:48

  Nem lenne mégis kedved msn-ezni velem? Gus segítene Neked! Biztos élveznénk a párbeszédet! Hm ...?

  
  
• 152.  traiano:
  2009. 01. 03. 4:10

  Szia Márti,
  Hiába van éjjel fél 3 és reggel 9-re megyek a vendégeimért a szállodához, akkor se tudok elaludni.
  Hát, én bizony nem vagyok az a költözködős fajta. Kizárólag 20 éves koromban költöztem el a szüleimtől szívesen, de csak azért, mert már a saját lábamra akartam állni. Addigra lettem túl a katonai szolgálaton, márcsak nem lehettem többet a mama fiacskája! Jól is néztem volna ki.
  Az persze csak egy kis vacak lakás volt egy körfolyosós régi házban, kilátással a szomszédságra, de nekem maga a mennyország.
  A jelenlegit is beleértve eddig összesen négyszer költöztem.
  Pár éve kaptam egy rendkívül csábító állásajánlatot Milánóban és mivel a párom egy multinál dolgozott Budapesten, őt is átvették volna minden további nélkül az olasz részleghez, de végülis éppen a költözéssel járó hercehurca miatt lemondtam róla. Persze, ma már bánom, de az a hajó elment.
  Nekem a lakásom nemcsak egy hely, ahol tanyázom. A lakásom én magam vagyok illetve a párommal mi magunk voltunk. Mindegyik esetében legalább egy évbe tellett, mire minden a helyére került.
  Először is a bútorzat sosem volt kompatibilis, legfeljebb a harmada.
  A költözés tehát azzal járt, hogy egy rakás új holmit kellett vásárolni és nagy szívfájdalmak között megválni a nagy gondossággal összeválogatott korábbiaktól.
  Másodszor, én így vagy úgy, mindenhol hozzánőltem a szomszédsághoz, a környékbeli üzletek (élelmiszer boltok, borbély, posta, ruhatisztító, kávézó stb.) személyzetéhez. Engem egy rövid idő után mindenhol a nevemen szólítottak és én is őket. Mivel költözési kényszerek nem voltak, így hát minek is hagytam volna ott megszokott helyeket.
  Az olaszoknál nem létezik kiadó lakás vagy szoba rövid időre. Hogy egy olasz beengedjen folyamatosan váltakozó idegeneket a tulajdonába, az elképzelhetetlen. Az ilyen menjen szállodába!
  Üres lakások vannak bőven, egy-egy évre kiveheted, de másfajta szobabérlés csak az üdülőhelyeken van, ahol valamelyik utazási iroda bérel ki lakásokat egész szezonra, de azok igazán nem is lakás céljára épültek.
  A párom halála előtt összesen 3 esetre emlékszem, amikor elsírtam magam.
  Ebből kettő feszültségoldó volt, (egyszer valaki meghalt mellettem a vonaton és rendkívüli dolgokon kellett keresztülmennem, máskor meg erős viharba került a repülőgép, amin utaztam és azt hittem meghalunk) a harmadik pedig akkor, amikor megértettem, hogy az apám meg fog halni, ami hónapokkal korábban derült ki, mint bekövetkezett.
  Amikor a páromról kiderült, hogy bizonyosan meg fog halni, nem sírtam. Amikor az utolsó látogatásnál arra érkeztem a kórházba, hogy félórája meghalt és ott volt becsomagolva az ágyán, mint egy múmia, mert még nem szállították el, akkor sem sírtam. A temetésig, a temetés alatt és utána még jódarabig sem. Csak úgy egy jó hónap múlva. Alighanem akkor esett le a tantusz. Egyéb dolgok nem tudnak megríkatni, csakis amik a párom emlékével kapcsolatosak. Például, mióta meghalt, azóta valahány esküvőt meglátok filmen vagy életben, pár könnycsepp biztosan legördül az arcomon.
  
  Márti, kérlek, ne akarj meleg palikkal lefeküdni, mert az egy átverés.
  Amit ezzel kapcsolatban leírtál, hm, dőreség.
  Amikor én még nőkkel feküdtem le, akkor a heteroszexualitást imitáltam, testileg és mentálisan is. Meglehet, az életben mindenre adódik példa, ezt nem vitatom, de ez azért nem olyan egyszerű kérdés, mint azt némely filmek sugalmazzák. Rendkívül kellemetlen érzelmi helyzetbe sodorhatod magad, ha egy meleg palival bizonyos terepre lépsz. Garantálom neked, hogy az alá lesz aknázva mindkét fél számára. Óva intelek tőle! Az ilyesmi nem neked való.
  Az ifjú versenyzőknek az érzelmek nem számítanak, ők tényleg úgy kezelik a szexet, mint ahogy valaki buszra száll. Csodálkozom is, hogy skálákkal jönnek elő, meg százéves előítéletekkel, holott a gyakorlatban nagyjából fütyülnek mindezekre, ami egyáltalán nem baj, csak nem tudom, minek hozzá az az avítt rizsa, ami már régen se érdekelt senkit, ha valakivel ágyba akart bújni, lett légyen az illető bármilyen nemű vagy orientáltságú. Igaz, ebből a szempontból sokat köszönhetünk a netnek.
  Azelőtt mindenki kefélt mindenkivel, de nem voltak nyilvános honlapok, ahol azután moralizálni, elmélkedni lehetett felette. Rém unalmas egy világ volt, nem volt fóruma a sikerek szétkürtölésének. Sőt, a rosszmájú barátok nem átallották lehurrogni az embert, ha úgy vélték, valaki a túlzások mezejére tévedt. Manapság már ez is kizárt.

  Tehát, te is, csakúgy, mint én is, konzervatív hozzáállással rendelkezünk. Jobb, ha a meghatározott pályáinkon maradunk.
  4 óra múlt 10 perccel és még mindig nem vagyok álmos.
  Keresek valami unalmas műsort a tévében, hátha azon elalszom.
  Üdv
  11-9=2

  
  
• 153.  Márti :):
  2009. 01. 03. 7:01

  Úgy tűnik mégsem az összeadással van baj! Láttam a leveled ... az oldalsávban ... :-)))

  
  
• 154.  traiano:
  2009. 01. 03. 12:19

  Szia Márti,
  Próbáld meg egyszer valamilyen semmi szöveggel, hogy "elrontod"a számolást és meglátod mi történik.
  Üdv

  
  
• 155.  Márti :):
  2009. 01. 03. 12:49

  Kedves Traiano,
  Elolvastam a leveled és nagyon megszégyelltem magam. Bizonyára nagyon félreérthető voltam és emiatt a gyermekségem egy nagyfokú naivitást mutathat. Bocsi'. Egy kicsit magyaráznám a bizonyítványom! A megleg pasival való lefekvéssel kapcsolatban. Gus bejegyzése kapcsán jöttek bennem a gondolatok és eszembe jutott egy bizonyos szilveszteri éjszaka, amikor vidékre hívtak egy házibuliba. És a vége ugye az lett, hogy csak aludjunk egy kicsit. Kevés volt az ágy, és ahogy írtam is, hapsi mellett nem akrtam aludni, tehát egy lány jutott. Nagyon kényelmetlen és kellemetlen éjszaka volt. Ez az emlék hozta ki belőlem, meg talán a blog jellege, hogy egy meleg hapsin bizonyára nem gondolkodtam volna, abban a biztos tudatban, hogy abból valóban csak alvás lett volna. És akkor jött, hogy talán ezt még szükséghelyzet nélkül is kipróbálnám. De ne érts félre! Nem vágyom arra, hogy lefeküdjek egy meleg sráccal. Nem erre gondoltam és sajnálom, hogy rosszul mentek át a dolgok. De köszönöm a kedves intésed! Megfogadom és még ha lehetőség adódna, akkor sem fogok élni vele. Mostmár tudom! És az igazság az, hogy átgondolva a dolgokat, tudom is, hogy maximálisan igazad van. Csak azt nem tudom, miért nem vagyok képes ezt én átgondolni, mielőtt leírom. De képes vagyok belátni a hibáim, korrigálni és okulni belőlük. Így teszek ezzel is. Köszönöm!
  Más is megérintett a leveledből. Az én közelemben még nem halt meg senki így felnőtt koromban, akit nagyon-nagyon szerettem volna. Hála Istennek. Így azt a fájdalmat nem ismerem. Nem is szeretném megtudni egyhamar. A soha túl naivan hangzana. Amikor nagyapám meghalt, még fiatal voltam. A másik nagyszüleim pedig messzebb éltek és nem volt annyira közvetlen a kapcsolat. De azt láttam, hogy hogy nézett ki anyukám, amikor meghalt az édesanyja. Borzalmas volt, még látni is. Az a fájdalom, ami kiült az arcára. Nem igazán sírt Ő sem. Legalábbis erre nem emlékszem. Csak arra, hogy ültünk, sütött rá a nap az üvegen keresztül és Ő csak nézett maga elé, ült, és nem szólt egy szót sem. A fájdalom kiült az arcára. Nagyon szeretem anyukám, és tudom, akkor is ezért maradt ez meg bennem, mert neki fájt valami. Nagyon fájt. Ez a kép van abból az időszakból bennem.
  Mi is sokáig voltunk fent. Valahogy három előtt feküdtünk. Néztünk egy filmet a tv-ben. Régen nevettem ennyit és ilyen jót, mint éjjel. Félelmetes egy film volt. Diákokról szólt. Nyilván a közeg is közel áll hozzám, hozzánk. Nem is tudom, miért éjjel adnak ilyet és miért este a 18-as, meg a 16-os filmeket. Tegnap már kicsit megrémültem és ezt a mai majd 11 órás ébredés csak fokozta, hogy lassan átállunk itt a szünetes időszámításra és holnap után meg már menni kell suliba. Kedden meg vizsgázom is. Két hét múlva pedig itt a félév és a bizonyítványosztás.
  És én így szépen le is vezetem minden évben, hogy utána jön a tavasz, a tavaszi szünettel, egy-két vereseny a suliban, aztán jön a május és juniusban pedig itt a suli vége. És jön a nyári szünet. No, ilyen egyszerű ez. Csak végig kell csinálni ... :-))) De tény és való, hogy eddig tűnik csak hosszúnak a tanév, utána már valahogy sokkal gyorsabban telik az idő. Nem tuodm miért ...
  Üdv Neked:
  Márti

  
  
• 156.  Márti :):
  2009. 01. 03. 12:56

  Én meg nagy nyugodtan írom Neked a levelet, hogy biztos vendégsereges ebéden vagy a rokonokkal, erre kiderül, hogy nem is ... Hanem épp nekem írsz.
  A helyzet az, hogy mivel én "benne vagyok a rendszerben", nekem már nincs ilyen számolásos feladvány. Annyira nem értek hozzá, de szerintem én már nem is tudnék oda visszamenni, csak ha valami külső kommentelőként próbálnék meg írni. Ennyire nem vagyok profi. A blogom is egy akkori barátom nyitotta, hogy írja, én persze nem akartam. Olyan lelki perverziónak tartottam ezt a blog írást. De ő csak megnyitotta nekem. Aztán jött egy pillanat, amikor azt éreztem, hogy mégis írnom kell, mert megbolondulok. Ez valamikor május vége, juniusban volt. Aztán azóta irogatok. De sokszor kellett felhívnom a srácot, pesti Ő is, hogy segítsen, mert nem boldogulok. Aztán lassan gyakorolgatva tanultam meg képet felrakni, linkelni. Zenét mai napig nem tudok feltenni. Pedig néha szeretnék. Meg van olyan blog, ahova, ha belépsz, rögtön van aláfestő zene. No, azt szeretném nagyon, de nem megy. Még legalábbis. Ha lesz segítség, majd talán ... Tehát nekem nincs számolás. De megpróbálok belépni valahogy kintről. Nem tudom fog-e menni. Ha sikerül, beszámolok róla Neked.
  Szia, szép napot Neked!

  
  
• 157.  Márti :):
  2009. 01. 03. 13:24

  Megnéztem és kipróbáltam.
  Tudod, a rendszer, ha bizonyos időn belül megmutatom magam benne, és kommentelni akarok, a nevemen bejelent. Jajj, micsoda kifejezések! Szakemberek hátán lehet most áll fel a szőr! Van egy hely, ahova járok, ott úgy "fogadnak", hogy "Szia Márti! ..."
  De van, amikor nem megyek sehova egy ideig, vagy nem is tudom mi történik, de újra be kell jelentkeznem. No, most magamnál jártam épp így, de nem jelentkeztem be, így kaptam a számolásos példát. El is rontottam, és a rendszer ellenőre felszólított, hogy ... enyje-bejnye, még azt hiszik, hogy ... pedig dehogy ... Aztán megcsináltam jól is a számolást és el is fogadta a kommentem. De kép nélkül. A próbát kiálltam, Te megmenekültél, tehát mindenki jól jár, a király örül, és boldogan élnek, míg meg nem halnak ... :-)))

  Nem akartalak cikizni éjjel, de most meg Gus dobott fel egy labdát. És ráadásul nekem dobta! (címezte-146.levél) Válaszolnom kellett. A kis szójáték meg csak úgy jött. Bocsi, ha a téged talált el és érzékenyen érintett a "leütés"!
  Minden jót!

  
  
• 158.  traiano:
  2009. 01. 03. 13:33

  Közben, látom, valamikor megérkezett a hajnali levelem is.
  Váratlanul felmentő sereg érkezett napnyugatról valamely baráti társaság képében, akik szintén csakúgy bevágták magukat az autóba és éjszaka megérkeztek a szállodába, ahol a rokonaim vannak.
  Reggel egészen megrökönyödtem, hogy ki ez a sok ember együtt.
  Utána taktikai megbeszélést tartottunk, amelynek során bebizonyítottam, hogy négy kocsiban pompásan elférnek és éppen én maradnék egyedül vagyis felesleges vagyok, egy autó pedig majd a garázsban marad, azzal elindítottam őket a Dunakanyar felé. A zsugoriságra mindig lehet építeni. Különben nem elveszett emberek, én meg nyertem egy újabb szabadnapot.

  Amúgy, mióta a társaságot magára hagytam, azóta gyötör a honvágy.
  Mindenféle rendű, rangú és korú emberek voltak jelen. Mindből csakúgy áradt a derű, a nyugalom, a jókedély, én meg szívtam magamba. A marslakók eljöttek meglátogatni egy itteni marslakót vagyis engem. Ezt persze egy szóval sem mondtam nekik, mert "minden szép, minden jó". Az északi olasz közfelfogás szerint, ha bajod van, akkor ne untass másokat a panaszaiddal, hanem változtass. Csak a haláleseteknek, betegségeknek van ettől eltérő pályája.

  Aztán hazajőve elkezdtem nézegetni az olasz melegoldalakat és mit látok? Triest-ben szerveztek egy szilveszteri bulit. A város talán kábé akkora lehet, mint Debrecen, esetleg valamivel kisebb vagy nagyobb.
  Nos, a szervezés úgy zajlott, hogy még késő ősszel kihirdették a városban, mivel melegek mindenféle szektorokban vannak, szakértelmükkel járuljanak hozzá a rendezvény szervezéséhez, sikeréhez. Aki értett a dologhoz, mindjárt leközölt egy listát, hogy ilyen és ilyen hozzáértőkre lesz szükség. Ebben volt az ácstól a PR-osig minden. És megcsinálták. 800 négyzetméteren valahány ezer melegnek, leszbikusnak, egymásnak. Életkorra való tekintet nélkül, de ezt nem is kell arrafelé hangsúlyozni, mert természetes, hogy nyilvános rendezvényről senkit nem fognak emiatt kinézni.
  Tették az egészet társadalmi munkában, non-profit alapon.
  A beugró fedezte a költségeket.
  A bulit nem akarta senki felgyújtani, felrobbantani, nem állt oda senki ordibálni vagy tojást dobálni és a résztvevőket se támadta meg senki se oda-, se hazaútban. Rendőr legfeljebb civilben a mulatozók között lett volna fellelhető.
  Kérdem én: szerinted, a leírt esemény hány mozzanata valósulhatna meg ugyanígy Magyarországon? Ráadásul, Trieszt egy abszolút konzervatív beállítottságú végvár, meglehetősen tartózkodó és visszafogott lakossággal. Nem egy Bologna, ami tényleg a melegek hazai fellegvára.

  Aztán az is eszembe jutott, hogy ugyebár a leveleimben vannak számodra tetszetős fordulatok, mondanivalók.
  Ha valamely csoda folytán ma reggel odavarázsoltalak volna a szálloda halljába és mindnyájan magyarul beszéltünk volna, nem tudtad volna eldönteni, hogy a jelenlévő felnőttek közül melyikünkkel levelezel, ha eltekintünk bizonyos specifikus azonosítóktól.

  Hát, így van ez kérem!
  Üdv
  29-6=23

  
  
• 159.  Márti :):
  2009. 01. 03. 20:59

  Szia,
  Ahogy régóta gondoltam is, és beszéltünk is már erről, ma újra bizonyítást nyert előttem: Te is félelmetesen jó szervező- és meggyőző képességgel rendelkezhetsz. Ha pedig egy kicsit a Te érdekeid is érintve vannak, méginkább. Ismerősen csengtek a soraid. Szoktam én is így tenni ... :-)))
  A kérdésedre a válaszom, tudod is, egyértelmű. Itt nálunk azt hiszem, hogy még a családban sincs meg az önzetlenül tenni akarás. Akkor sem, ha kicsit magáért is teszi. Nem ezt nézi, hanem azt, hogy de abból profitál a Józsi is, meg a Julcsa is, meg a ... Félelmetes, hogy mennyire önzőek az emberek. Ha a szomszédnak van egy szép, új autója, akkor azt mondja, hogy de neki miből és miért van, és neki van, mekem miért nincs, ... Pedig azt kellene, hogy de jó autó, de szép autó, de jó, hogy ő tudott ilyet venni és én is szeretnék egy ilyet/olyat. Számomra az autó nem státusz szimbólum. Soha nem is volt az. Ez csak egy eszköz. Az élethez. Nyilván a kényelmesebb élethez. De soha nem mértem le senkit a kocsija alapján. És úgy gondolom, hogy engem se mérjen le senki a kocsim alapján! Meg igazán külsőségek alapján se!
  Igen, bizonyára nem tudtalak volna kiválasztani a sokaságból téged. És magamat ismerve azokban a specifikus azonosítókban sem bíznék. Elég rossz a megfigyelőkém. Mármint a külsőségeket illetően. A mondanivaló tekintetében sokkal inkább tudok memorizálni és emlékezni dolgokra. De arra, hogy ki mikor mit visel, vagy ilyesmi, nem nagyon emlékeszem. Még a hajszín sem mindig egyértelmű. Nem fontos számomra annyira, gondolom ezért nem nagyon marad meg. Vagy nem is tudom, miért. A benyomás viszont igen, és az sokkal fontosabb is. Amikor Gus feltesz magáról egy képet néha-néha, még mindig rácsodálkozom, hogy persze ... a kiskép az nem Gus! Van egy blogos lány, akinek nem a képe van kint, hanem egy könyöklő szárnyas alak. Nyáron amikor egyik fentlétemkor, mármint Pesten, találkoztam vele érdekes volt a szembesülés. Furcsa, de valahogy azóta látom a képben a lányt is ... De a képről nem igazán tudtam volna kitalálni, hogy ki is lehet Ő. Nem tudom, mik lehetnek azok a specifikus azonosítók, de ... nem bízom magamban ilyen téren. Van egy blogos srác, akivel tavasszal sokat kommentelgettem, irogattunk és májusban lejött négy napra hozzánk. Láttam képét is, de akkor már nem úgy nézett ki. Vonattal jött. Élég izgi volt, amig meg nem érkezett. Aztán valahogy mégis egyértelmű volt, amikor kibukkant az aluljáróból, hogy ő az! Nem is tudom miről is tudnálak megismerni, akárhol is találkoznánk. És most egy megbeszélt dologra gondolok. A megérzés. Az segítene talán a legtöbbet.
  Traiano, olyan sokmindent érzek a soraidból. Érzek egy kis izgatottságot, ami jó is és kissé feszít is. Mármint Téged. A mennél is meg nem is, vágynál is meg nem is. Belevágni nehéz. Motiváció kevés, de valami mégis feszít ott legbelül. Honvágy. Én nem tudom, milyen az ... De rajtad érzek valamit. És szerintem ez az lehet. Nem tudok mit mondani. Nekem akkor volt kicsit nehéz, amikor 18 évesen elköltöztem a szüleimtől és elmentem Győrbe tanulni. Onnan nem nagyon jutottam haza. Utazni meg annyira nem volt kedvem és a hétvége is rövid volt hozzá. Akkor éreztem valami vágyakozást. De tudod, én inkább személyekhez kötődtem mindig. És, ha ők velem voltak, akkor mindent könnyebb volt átvészelni. Tudom, Neked most még ez is nehéz. Meg pont a személyek, a jellemük, a lényük, a milyenségük hozza most méginkább ki ezt belőled. Az oda való tartozás. Az amiben nevelkedtél, felnőttél. És ráadásul még egy szimpatikusabb kultúra is, mint amiben most élsz ... Talán mégis kirándulnod kellett volna ma ... És akkor kicsit fel is töltődtél volna, nem lett volna annyi időd ezen rágódni és hátha az a tavaszi látogatás is jobban megérlelődött volna benned.
  Egy biztos, ha oda vittél volna, tetszett volna nekem ott. És bizonyára ha majd találkozunk, veled is tetszeni fog az "időtöltés". Egyszer a blogomon fogalamaztam meg, hogy csak azt nem tudom, én nem fogok-e Neked csalódást okozni ... Félre ne érts! Mindenem épp, van kezem, lábam, ... , nem vagyok egy bányarém, nem vagyok bunkó, fel tudok öltözni normálisan, tudok viselkedni ... Mégis ... Néha azt érzem. Talán mert sok idő eltelt így ismeretlenül és félek, valami más képett alakítottál ki rólam. Valami olyat, amilyen nem is vagyok. De ha más is lesz, remélem szimpatikus. Ilyen volt már. Másmilyennek képzeltek, de tetszett, amit kaptak. :-)))
  Én rólad nem akarok semmiféle képet kialakítani és tiltakozom is, amikor valami próbál az agyamba befurakodni, tudatosan nem engedem. Mert nem akarok csalódni. Amit gondolok, barna lehetsz. Mármint valami kreolabb bőrszín és egész sötét haj. Fekete, vagy sötét barna. Életkorban sem merek tippelni. Valahol 40 és 45 között. De lehet, hogy 48? Még az is, hogy 50 fölött kicsivel. Szemüveg nélkül. De a testalkat, vonások, tekintet, A SZEMED, a mosoly ... ? Fogalmam sincs. Ha meglátlak, azt hiszem, a szemed fog a legtöbbet elárulni Rólad. Hogy mennyire él és mennyire nevet a tekinteted! :-))) Nézel-e a szemembe, mosolyogsz-e rám, ha rád mosolygok. Kedves vagy-e vagy sem ...
  Az ölelős nigériai srácra mondta a fiam, hogy elég érdekes az angol kiejtése és nehezen is érthető. Azt mondta a fiam, olyan, mintha nevetve tanult volna meg angolul. És mindig úgy állna a szája. Ettől olyan a kiejtése ...
  Te mosolygós vagy?
  Szép estét ...

  
  
• 160.  traiano:
  2009. 01. 04. 1:33

  Szia Márti,
  Hááháá, sápadtarcú vagyok és sötétbarnából őszülő. A szemem zöldesszürke. Egyébként meg 50 feletti, ha nem is sokkal.
  Összességében véve univerzális a kinézetem. Kaliforniától Örményországig remekül elvegyülök bármely utcai sokaságban.
  A magyarok, ha az olaszokra gondolnak, akkor általában a Bologna és attól délre elterülő kinézetű emberek jelennek meg a szemeik előtt, holott a bresciaiak kifejezetten szőkék vagy a veronaiak, tősgyökeres velenceiek között is rengeteg a szőke és az északi olaszok általában is fehérbőrűek, hacsak nincs valamilyen dél-olasz rokonság.
  Kevéssé köztudott, hogy amikor északon fellendült a gazdaság, akkor nagyon jelentős déli népesség költözött oda és integrálódott. Egyébként az északi olaszok teljesen mások, mint a déliek.
  Egy időben én is csatlakozni akartam a Lega Lombarda-hoz (Lombard Liga) utóbb Lega Nord, amely egy csúf nacionalista, szélsőséges, szeparatista szervezet és nagy híve voltam az Olasz Köztársaságtól való elszakadásnak, hogy a déliek maradjanak csak ott a nyomorukkal meg a mafiajukkal, camorrajukkal, 'ndranghetajukkal együtt.
  Persze, tojásdobálás meg utcai zűrzavarok vagy bárki inzultálása nem szerepeltek a programban sosem és ilyen eszébe se jutott senkinek, de pár gyanús népünnepélyen kétségkívül résztvettem, amire ma már korántsem vagyok büszke.
  Akkor a barátaim térítettek észhez, így a tagságig nem jutottam el.
  Kész röhej, de a hajdani előítéleteim miatt Nápolynál délebbre sosem jártam a félszigeten. Szicilia, Sardegna pedig annyira más kultúrák, hogy akár külön országok is lehetnének, mint például Málta.
  Máltán jártam, de a sziciliaiakat és a szárdokat még Milánóban is messzire elkerültem.
  Erről ennyit.

  Érdekes kérdés ez a hol is éljünk? Mostanra már gyökeret eresztettem itt is. A mai napon morfondíroztam eleget ezen a kérdésen.
  Nem vagyok én egy tengerész, hogy mindig ott érzzem jól magam, ahol a hajó éppen kiköt! Bizonyos problémáim megoldódnának a visszatelepüléssel, mert pillanatokon belül találnék hasonló mentalitású, korban hozzám illő fickót élettársnak, valószínűleg az egzisztenciám is helyrebillenne, mert kapnék hozzá hátszelet az ottaniaktól. Északon minimális a munkanélküliség. Gyakorlatilag, aki akar, tényleg talál munkát, az életkor nem számít, csak pár puccos multinál, de azok munkaadói jelentőségükben eltörpülnek a hazaiak mellett. Viszont egyáltalán nem vagyok ráhangolódva, hogy itthagyjak csapot-papot, barátokat, ismerősöket és megint elinduljak valamivel a nulláról.
  Az idők azért ott is változtak. A szakmámban itt értek utól a mindenhol bekövetkező változások. Hiába a szaktudás bizonyos fokig univerzális, a helyi piacnak mégis vannak sajátosságai és megélni abból lehet, ha az ember ezeket jól ismeri. Nekem Milánóban is céges ügyfeleim voltak, itt is azok vannak. Viszont ott már jó tízéve teljesen átalakult az értékesítési rendszer. Ma egy együttműködési tárgyaláson a számat se tudnám kinyitni és azt se érteném, a reménybeli vevő mi a fenéről beszél. Egy végletekig felosztott piacon pedig nem vacakolnak tudatlanokkal. Itt Magyarországon még mindig megélhetek valamennyire abból, hogy rendkívül magas színvonalú, személyre szabott kiszolgálást nyújtunk, ahol a vevő az Isten. Olaszországban ez nem képvisel önálló értéket, mert aki vállalkozásba kezd, mind így viszonyul az ügyfelekhez. Naná, én is ott tanultam.

  Általában mosolygós vagyok, bár mostanában kevéssé.
  Tényleg, te találkoztál már Gus-szal személyesen?
  Üdv
  12+12=24

  
  
• 161.  traiano:
  2009. 01. 04. 17:49

  Szia Márti,
  Gondolom, nálatok is jó hideg van és ezen a napsütés se változtatott túl sokat.
  A Gus által is említett belső órám alaposan elállítódott az elmúlt hetekben. Éjjel sokáig nem aludtam el most sem, de nem ültem ki levelet írni, mert akkor tényleg megint fent maradtam volna reggelig és utána dráma lett volna a mai nap. Nagy a kísértés, hogy ledőljek egy kis alvásra vacsoráig, de igyekszem megállni. Tévézés vagy olvasás közben bizonyosan elaludnék, így inkább írok neked egy újabb levelet.

  Az elmúlt napokban nemcsak az aktuális történések kötötték le a figyelmemet, morfondírozásra is jutott elég idő. Például, elgondolkodtam azon, hogy az égvilágon sehová nem vezet az a fajta gondolkodásmód, amely szerint pusztán attól, mert én vacakul érzem magam, a világ is vacak lenne. Azt hiszem, ezen a téren meglehetősen elszaladt velem a ló. A dolgokat szét kell választani és sürgősen abba kell hagynom az életemet nem befolyásoló rossz jelenségekkel való túlzott foglalkozást. Amikor van saját eltakarítanivaló szemétdombom, akkor bátran kijelenthetem, hogy a másoké mostantól nem érdekel.
  Az legyen az ő bajuk.

  Azután, azon is elgondolkodtam, hogy az életemben, mióta az eszemet tudom, mindig is az erős hullámzások voltak a jellemzőek. Ez, persze, mostanra már rém unalmassá és idegesítővé vált, de mégis ezek tartottak örök mozgásban és így vagy úgy, de vittek előre. A tavalyi sok munka lényegében elvitte a magánéletemet. Ha idén kevesebbet kell dolgoznom, hátha a magánéletem lesz eredményesebb és végülis az összességet kell nézni. Életem meglévő és adódó komponenseiből kell kihoznom valamit a magam számára. Ami pedig ezen kívül esik, érdektelen.

  Azt hiszem, a netről is jobban le fogok szakadni, mert elzár egy másik világtól, amelyik vonzóbb számomra. Lássuk be, nem nagyon érdemes időt vesztegetni arra, hogy eldöntsük, a képen szereplő cipők közül melyiket ki fogja hordani, hiszen, ha belegondolunk, akkor tökmindegy.
  Már azon is elgondolkodtam, hogy ez az örületes mennyiségű zenei anyag, ami a világban aktuálisan jelen van, vajon valójában milyen igényeket elégít ki és mivel a nap mindenkinek 24 órából áll, főleg: mi helyett?
  Amiket Gus kiválogat, szinte naponta egyet, azok mögött már van bizonyos ismertség, valamennyi szakmai életpálya és egy rakás egyéb szerzemény is. Nem is csak Grace-re gondolok, aki már jó húszéve a pályán van.
  
  Gus, egyébként, kiválóan ért hozzá, mivel lehet felrázni a társaságot és én magam is sokat köszönhetek neki, mert nehéz időkön segített át a blogjával és a kedvességével, de a virtuális világ nyújtotta lehetőségek erősen végesek.
  Egy-egy ilyen levél megírása többórás elfoglaltság neked is, nekem is.
  Azt hiszem, ami ezekben szerepel, azt egy személyes találkozás alkalmával úgy nagyjából 5-5 percben elintéznénk és a 160-as szám körül járunk már nov.24. óta. Tisztára abszurdum ez is.
  A meglévő, évezredes hús-vér barátaim töredék ennyi időt nem kaptak tőlem nov.24. óta, viszont amennyit élőben velük töltöttem, az minden szempontból egy teljesen más dimenzió.
  Üdv
  14+16=30

  
  
• 162.  Márti :):
  2009. 01. 04. 21:23

  Szia Trainao,
  Igen, ez a többórás elfoglaltság a levél írásakor egy valós dolog. De valahogy mégis jól esett, esik.
  Bevallom, reggel láttam a leveled, de nem tudtam válaszolni. Jött az apjuk és vitte a kicsit, őt kellett készítenem. Utána pedig bejelentkezett egy vendég és itt ült mindaddig, amíg a kicsi meg nem érkezett. Utána vacsi, fürdés, hajmosás, fekvés. A kicsinek nagyon szép hosszú haja van. Annak a mosása és a szárítása sem 5 perc! Nagyon szerettem volna jönni előbb, de nem ment.
  Valahogy éreztem, hogy bizonyára írtál, hát idenéztem, bár nem vagyok még kész a munkámmal. De elcsábultam. És ilyen szép hosszú két levél után nem volt szívem anélkül tovább dolgozni, hogy ne írjak.
  Az előző leveledhez két gondolat.
  Az első, hogy valószínűleg azért olyan a képünk az olasz fériakról amilyen, mert a filmek ezt sugallják ... Jártam ott, de nagyon régen. Három hetet töltöttem Olaszországban talán '87-ben. Szép volt, tetszett. És a kép, ahogy belegondolok, tényleg elég vegyes.
  A második, hogy nem találkoztam még Gus-sal. Két emberrel találkoztam a blog világából. Az egyikkel kicsit jártam, a másik pedig egy lány. Mindketten pestiek. Az egyik fentlétem alkalmával találkoztam a lánnyal. A sráccal meg váltakozva találkoztunk. Egyik héten ő jött, a másik hétvégén én voltam fent. Ha akkor lett volna Gus-ék blogtalálkozója, akkor elmentem volna, de alapjában véve nincs hol megszálnom. Pedig egyszer nagyon szeretnék bóklászni Pesten pár napot. A srác nem volt egy olyan társasági ember. Elmentünk hozzá és tulajdonképp ki sem nagyon mozdultunk otthonról. Esetleg boltba. Igazi pihenős hétvégék voltak ... Vele volt egyszer egy kisebb vitám, és érdekes mód az indított el abba az irányba, hogy megjelentem itt egy meleg blogon is. Ő (mármint a volt barátom) nagyon liberális. Én nem voltam az. De Gus szimpatikus lett, a melegsége ellenére is. És azóta járok ide. Reggel mikor olvastalak, gondoltam, hogy belemegyek ebbe a témába a válaszomban, de nincs időm, meg lehet, hogy nem is kellene ...
  Igen, nálunk is nagyon hideg van. És tudod, fázom, ha kell ha nem. Most még indokolt is. Csak a kapuig mentem ma ki kétszer. Elég is volt. Még az ajtóból is szaladok be!
  A leveled vége kicsit nem is tudom milyen ... Talán úgy gondolod, hogy ne levelezzünk tovább? Vagy nem azért csináljuk, mert mégsem olyan rossz? És tudom, egyszer írtad, hogy az ilyen levelezésnek az az előnye, hogy nincs időponthoz kötve. Ez nagy előnye, az biztos. Az is biztos, hogy egy személyes találkozás és beszélgetés nem hasonlítható ehhez. És talán ha találkoznánk, bizonyára egy hétvége elég lenne mindenre, amit itt levélben lehet egy év alatt tudnánk elmondani egymásnak. És a nem virtuális kapcsolatok egészen másak. Az biztos. De erről már beszélgettünk.
  Én ezért is javasoltam az msn-t. Az ott mégiscsak egy párbeszéd, és minőségében emiatt egy kicsit másabb, mint a levélírás. Ott az öt perc, az öt perc, mert ha nincs mit mondani, akkor nincs. És nincs szemkontaktus, meg ilyesmi. Mert egy személyes találkozásnál még elnézegethetjük ott egymást, meg elmosolyoghatunk néhány percig, de msn-en ilyen nincs. Vagy van mondanivaló, vagy nincs. A semmiről meg nem éri meg írni.
  De én odabízom a dolgokat. Ha van kedved, levelezzünk tovább, esetleg ritkábban, ahogy Te jónak látod. Ha mást szeretnél, szólj! Mármint ha nem akarsz levelezni, vagy más módon érintezzünk ... Alkalmazkodó a természetem ...
  Bocsáss meg, de mennem kell dolgozni.
  Szeretettel gondolok Rád:
  Márti

  
  
• 163.  Márti :):
  2009. 01. 04. 22:18

  Bocs', csak a pontosság kedvéért: November 28-tól.(13. levél) Ez nem kötekedés, de így 4 nappal kevesebb tulajdoníttatik Nekem, amit itt a virtuális világban töltöttél - miattam. :-)))
  Jó éjt Neked és jó hetet!
  Üdv

  
  
• 164.  traiano:
  2009. 01. 05. 16:50

  Szia Márti,
  Oké, a nov. 24. a fenti poszt dátuma, nem bogarásztam ki, hányadikától kezdtük, meg különben is már előtte más posztoknál is váltottunk néhány suhanót, így aztán nagyvonalúan vettem a támpontot.
  Természetesen, nem azt kívántam ezzel jelezni, hogy hagyjuk abba a levelezést, hanem a virtuális mibenlétet fikáztam, mint rendesen. Nem tudom, te hány emberrel vagy ilyen erős levelezős kapcsolatban, mint velem, de én még másik hárommal is rajtad kívül és még további kettővel lazábban. Ők földrajzilag távolabbi barátaim, akiket személyesen és régről ismerek. Az elmúlt hónapokban azon kaptam magam, hogy teljesen ideragadtam a nethez. Már a pszichológusom is figyelmeztetett legutóbb, hogy megint függő lettem és ez nem jó, mert szétzilálja a valóságos, élő (azaz, nem virtuális) kapcsolataimat.
  Mondjuk, életemben voltam már játékfüggő is és nagyon nehezen jöttem ki belőle. Nekem semmiféle játékgép vagy kártyaasztal közelébe nem szabad mennem azóta sem. Még úgy sem szabad kártyáznom, hogy nem pénzben folyik a játék. Kipróbáltam, igaz.
  A netfüggőség bizonyos szempontból hasonló, ha pénzt nem is veszíthetek rajta. A dolog lényege, hogy a netezés úgy uralja el az ember életét, hogy miközben lenne egy rakás más aktuális teendője,
  a neten sertepertél és ha mégsem, akkor alig várja, hogy ezt tegye.
  Márpedig, ha a függőség összes tünete mutatkozik, akkor függő vagyok. Ennyit legalább megtanultam.
  A leszokást azzal kezdtem (és győzködöm magam), hogy Gus posztjait ugyan elolvasom és a kommenteket is, de magam már csak akkor fogok kommentet írni, ha valami nagy okosságokról lesz szó, ahol úgy vélem, érdekes lehet a megszólalásom. Például, hogy két hét lustálkodás után mindenki utál dolgozni menni, nem ilyen.

  Egyébként, azért kérdeztem, hogy találkoztál-e valaha Gus-szal, mert a cipő kérdésben hozzászóltál. Szerintem, aki valaha is találkozott vele, annak nem volt kérdéses, hogy melyik cipőt szánta sajátmagának. Én nagyon is igaznak találom a mondást, amely szerint egy férfit három dologból már ki lehet ismerni: a cipője, a lakása és az élettársa. Ha eddig nem hallottál erről, akkor mostantól figyeld meg.
  Kezdd olyan valakikkel, akiket jól ismersz és megérted, miről beszélek, azután már ismeretlenek esetében is fogsz tudni olvasni, következtetni a jelekből. Van, aki még az autót is ideveszi, de szerintem annak nincs különösebb jelentősége, amint annak sem, hogy a férfi lakása helyileg hol van vagy mekkora. Ez a kettő nem annyira személyiséghez, mint inkább anyagi lehetőségekhez kötött és a gazdagabbak között se mindenki tróger, amint a szegények se csak csupa jóságból vannak összegyúrva. Minden jövedelmi kategóriában egyformán vannak jó és rossz fiúk.
  Üdv
  7+28=35

  
  
• 165.  Márti :):
  2009. 01. 05. 21:00

  Szia Traiano,
  Érdekes, hogy a nagy magányomban, amikor elkezdtem internetezgetni, valóban nagyon sokat ültem én is a gép előtt, de soha nem éreztem, hogy függővé váltam volna. Vagyis azt, hogy valakivel levelezet, nem nevezem függőségnek. Ok nélkül pedig nem nagyon kóborlok a blogokon sem. Nálam közel sincs ennyi ember kilinkelve, mint Gusnál. És már őket is egyre ritkábban látogatom. Levelezni én csak veled levelezek, és előtte senkivel nem tettem ilyet. Volt már levelezőtársam, de vele a találkozásunkig, a megismerkedés szakaszában leveleztem. Egy másikkal msn-eztem. De ahogy a kapcsolatok elmúltak, azok is megszűntek. Tehát nekem konkrét személyhez kötött a dolog, és nem csak úgy ... Ha nem lenne valami ami miatt itt kellene lennem, akkor nem menne ez se nekem. Nem tudom az okot, de valami bizonyára van ... Én Veled nem a levelezés miatt levelezek. Nem tudom miért, de ez van. Annyira nem is agyalok rajta. Hál' Istennek nem voltak és nincsenek függőségeim. Esetleg egy társfüggés, de már az egyedüllétet is kezdem elviselni. Nem megszokni, elviselni!
  A cipő kérdés. Olyan játékos, gyerekes dolog volt, és egy hirtelen ötlet, hogy... A barátját meg végképp nem ismerem. Gus-t a blogja alapján valamennyire. De ez sem az, aminek látszik.
  Aztán elég érdekes ez a férfi dolog, hogy miről lehet kiismerni. A volt férjem jutott eszembe rögtön - a lakása (?), ami a nőjéé (lakótelepi panel) , berendezve nem láttam - a cipője, ami egyre szinvonaltalanabb, amióta nem lakik velünk - és a nője ... Ügyvédnőnk férje, akivel nem szoktam érintkezni, megszólított múltkor, mikor a feleségénél jártam bent, hogy "Találkoztam a vetélytársával." Megálltam és hirtelen nem is értettem, mit mond. Aztán rájöttem, de addigra már folytatta is: "Ne haragudjon meg, de maga klasszisokkal jobb!" Nem tartom magam semmiben kirívónak, különlegesnek. Ráadásul akkor egy teljesen sportos cuccban voltam. Art cipő, nadrág, kapucnis pulcsi, rajta egy rövid kabát és egy női, de mégis hátizsák. És voltam így - klasszisokkal jobb. Ennyit a volt férjem "paramétereiről". A kocsinkat, ami azért egy amerikai családi ( 7 személyes ) autó volt, elvitte és eladta. A pénz is odalett mostanra. Tehát busszal jár. Ehhez képest volt egy családi házunk, amit mi építettünk - 4 és fél szoba + nappali + külön étkező + külön konyha, két fürdőszoba, 40 m2-es terasz, dupla gerenda garázzsal, tóval, parkosított kerttel, bőrcipőkkel, velem és egy Cryslerrel, meg egy Forddal nem volt elég. Na meg a két gyönyörű gyerek. Ezeket látom a példád alapján a legelsőnek beugrott hapsin. De nem akartam cinikus, rosszmájú, meg aljas lenni. Végül is ezek tények, és számomra máig érthetetlen dolgok ...
  Mindenesetre, figyelni fogom ... köszönöm a tippet.
  Traiano! Ha folytatódik a levelezésünk és eljutunk oda, hogy találkozzunk, és mondjuk utána is leveleznénk ... szerinted, lenne különbség és plusz töltet utána a levelezésben? És lenne-e utána kevésbé virtuális íze ennek az egésznek szerinted? Mégha ugyanugy levelezés lenne továbbra is. Akár egy találkozás módosítana ezen? Ezen a virtualitáson és emberibbé tenné kicsit ezt a dolgot?
  Szép estét!
  Márti

  
  
• 166.  Márti :):
  2009. 01. 05. 21:02

  Ez az újabb jó variáció. Megírtam a levelet. 165. Megjelent bal oldalon legfelül a kommenteknél, de a számláló nem ugrott.

  
  
• 167.  Márti :):
  2009. 01. 05. 21:02

  A 166. sem ugratta át a számlálót! Hm ... Érdekes!

  
  
• 168.  traiano:
  2009. 01. 07. 15:55

  Szia Márti,
  Mivel hétfő óta folyamatosan dolgozom, a munkaterápia bizony jót tett a függőségemnek. Igaz, ez is a géphez tapaszt, tehát olyan lehet, mint a szeszgyárban dolgozó alkoholista.

  Ép lelkű, kiegyensúlyozott emberek sosem lesznek függők semmitől.
  Sőt, amikor ép lelkű és kiegyensúlyozott vagyok, akkor engem se kell ilyesmitől félteni.
  Nem véletlen, hogy a függőket, mit tesz Isten, éppen pszichológusok és pszichiáterek kezelik.
  Mivel hajdani játékszenvedélyem révén tudom, hogy a hajlam vastagon bennem van, a jelek pedig általánosak, a net esetében pontosan érzem, mikor kell a vészféket meghúzni. A múlt héten eljutottam idáig.
  Mivel egyéb elkerülhetetlen elfoglaltságok távol tartottak a nettől, szenvedtem a hiányától, azaz, klasszikus elvonási tüneteket észleltem magamon. Bárki kipróbálhatja, aki sokat netezik. Ne tegye egy hétig és mérje le magán, vajon ugyanúgy kibírná még akár bármeddig így tovább vagy két napig se bírja megtartóztatni magát vagy csak addig bírja, amíg egyéb elfoglaltságok kötik le, de utána alig várja, hogy a gép elé üljön stb. Vannak fokozatok. Aki már a gondolatától is rosszul van, hogy egy ismeretlen időtartamú áramszünet megakadályozza, az jobb, ha sürgősen szakemberhez fordul.

  A netfüggőség nem olyan csúf dolog, mint az alkoholizmus vagy a kábítószerfüggőség, ami nemcsak viszi a pénzt, de el is lehet tőle hülyülni vagy a játékszenvedély, ami csak a pénzt viszi, de a személyiséget ugyanúgy torzítja és ez benne a betegség.
  A netfüggő részben vagy teljesen elszakad a valóságos világtól, az emberi kapcsolatai lazulnak, szétesnek, az életmódja beszükül.
  Az agyunk ugyanaz, mint évezredekkel ezelőtt és igényli ugyanazokat az ingereket, ha ezek más formákban jelennek is meg. Ha nem kapja meg, akkor elkezd vészjelzéseket adni és felborul a lelki egyensúly, személyiségzavarok keletkeznek. És a pakkban mindennek kell lennie. Udvarlásnak és konfliktuskezelésnek egyaránt.

  A cipő, lakás, társ triangulum nagyon bonyolult összefüggéseket takar. Pozitívokat és negatívokat egyaránt.
  Például, az erős nő, erős férfi páros meglehetősen ritka.
  Ha valakinek erős, határozott asszony a felesége, akkor ott a férj általában kevéssé az és fordítva. Ha egy férfinak lágy, bújós a felesége, akkor ott valószínúleg erős férfival állunk szemben stb.
  Egy viszonylag használható állapotban lévő, de széttaposott cipő
  jelentheti, hogy a gazdája szereti a kényelmet, takarékos, ragaszkodó. Ha viszont ez a cipő láthatóan ki is van hasadva vagy lyukas, akkor az a férfi nemcsak zsugori, de trehány is és ha magával kevéssé törődik, akkor valószínűleg másokkal se bánik másként.
  A lakás pedig, mint már írtam egyszer, mi magunk vagyunk.
  Az otthonában mindenki igyekszik a komfort érzést maximálisan megteremteni. Márpedig, hogy milyen környezetben érezzük jól magunkat, annak látható kivitelezése a lakásunk. Ha tele van szeméttel és nem zavar, az is jellemző ránk és az is, ha minden ragyog a tisztaságtól és nem merünk valahol a padlóra se rálépni, hanem még a szönyegre is egy szőnyeg van rátéve.
  A bútorzat, a világítás is sokat elárul. Rideg lakberendezési divatszalon vagy jaj, hadd dőljek végig én is azon a vásott kanapén.
  És még folytathatnám.

  Kedves Márti, egy ismeretlennel levelezni vagy egy ismerőssel, kábé annyira hasonlít, mintha itt valamely egzotikus gyümölcsről részletesen írnék neked, amit sosem kóstoltál, sosem láttál és az íze se hasonlítható semelyik, általad ismert, másik gyümölcséhez.
  Ha egyszer majd találkozni fogunk, menten megérted miről beszélek.
  (Ez a "menten" nagyon tetszik. Amikor a vasi rokonoknál időzöm, mindig megpróbálok ilyeneket megjegyezni, aztán este a csendes magányomban felírom egy darab papírra, hogy ne felejtsem el.
  Persze, már olyanokat is tudok, amiket csak ott használnak, mint a
  "lenek", "fönek", az óra "korázik" vagyis siet és hasonlók. Azért a
  "kis szűcs mit sütsz"-t valószínűleg halálomig nem fogom tudni kimondani, bár még az is lehet, éppen ezek lesznek az utolsó szavaim.)

  Jól van, most legyen mára elég.
  Üdv
  28-12=16

  
  
• 169.  Márti :):
  2009. 01. 07. 21:51

  Szia Traiano,
  Tegnap is épp annyi időm volt csak, hogy megnézzem, írtál-e. Én is munkaterápián vagyok. És erre még tegnap viszgáztam is. Hétfőn oktatáson voltam. Van mire nézni. Harmadik napja dolgozom, de már csúszásban vagyok ... A szünetben átélt lelki viharok után nem is érek rá érzelmi életemmel foglalkozni. Arra már nincs idő ... :-))) Most is még a sulis munka előttem áll és jön a félév is, a gyerekek lezárása. Ma főztem. Ez nem újdonság, de a suli időszakban egyszerre 3-4-félét főzök és azt több napra, mert minden nap nem menne.
  Elég kielégítő leírást adtál a függőségekről. Szerintem néhány embert bizonyára el is gondolkodtat majd. Van újabb visszajelzés egy olvasónktól. Igazán csak annyi, hogy olvas ... , de látja a jobb oldalon fent azt a "Legnépszerűbb posztok" - nál lévő 940-akárhanyas számot ... Ennyiszer nem nézünk ide mi ketten, az már egyszer biztos. Ennyire olvasottak vagyunk, valószínű. Tegnap, mivel nem jött levél tőled, és igazán nem is tudtam, hogy mikor fogsz írni, eljátszottam a gondolattal, hogy néhány nap kihagyás után, lehet itt állna a sok reklamáló olvasónk sorban, követelve, hogy folytassuk a levelezést!
  :-)))
  Ezekről az érdekes szavakról írhatnál kicsit, mert nem tudom mit jelentenek, de érdekelne. Amikor falura költöztem, néhány új szót én is tanultam. Troszka, spór, pl.
  Szeretnék még írni, maradni, de mennem kell dologzni. Még a blogomon sem jártam néhány napja. Csak odapillantottam, és látom, hogy jól el van az a kevés, kedves látogatóm egymással. De még ha izgatna is, akkor sem lenne elég időm most. :-(((
  Üdv Neked!
  Márti
  u.i. Nagyon fázom. És most kicsit jól esik panaszkodni ...

  
  
• 170.  Márti :):
  2009. 01. 07. 21:54

  A megszólítás utáni 9. sorban a látja helyett látva akart lenni. Bocsánat, de van benne több elütés is!
  Üdv

  
  
• 171.  traiano:
  2009. 01. 08. 23:53

  Szia Márti,
  A mai esti netezésre szánt időmet ezúttal kommenteléssel töltöttem.
  Nem bírtam ellenállni. Szegény ifjúság, hogy aggódik. Persze, mint ott írtam, jól is teszik. Nyilván érzik, látják mit nyújtanak az idősebbeknek és nagyon helyesen kezdik felismerni, ők sem számíthatnak majd jobbra. Bevallom, remekül szórakozom rajta. Most.
  Amúgy nem vagyok elragadtatva tőle, mert az a véleményem, hogy nagyon komoly társadalmi probléma kirobbanása előtt állunk és ha a statisztikákat vesszük, még megérhetem.
  Dino Buzzati-nak van egy remek novellája, magyarul talán az a címe, hogy Hajtóvadászat öregekre. Arról szól, hogy valamely városban a fiatalok annyira gyűlölik az öregeket, hogy ki akarják írtani őket.
  Aztán egy alkalommal, amikor egy ilyen fiatal banda üldözőbe vesz valakit, egyszerrecsak meghallják, hogy immár őket akarják kinyírni, mert az üldözés közben, íme, ők maguk is megöregedtek.
  A novella valamikor a 60-as évek végén vagy a 70-es évek elején keletkezett.
  Gus blogján az ifjú társaság úgy értekezik az öregségről, mint amikor makkegészséges emberek elkezdenek beszélgetni a rákról. Még némi öntelt és elégedett távolságtartással. Jól megkaptam, hogy pesszimista vagyok, holott már elértem a rettegett életkort. Majd rájönnek!

  A baj, ezzel kapcsolatban, amitől tartok, hogy itt áll egy fiatal generáció, amelyik még mindig nem létező dolgokban reménykedik.
  Amikor majd ott állnak negyven-ötven évesen és ráébrednek, az életük java elmúlt és se körpanorámás villa, se luxuskocsi, se nagy karrier, akkor mihez fognak vajon kezdeni? Mind összeomlik?! Már a mi generációnkban is van éppen elég sérült személyiség, akiknek az egyetlen jó az életükben, ha kimehetnek az utcára hőzöngeni, dobálózni, gyűlölködni. Vajon hová fog vezetni, ha százezerszer ennyien lesznek? Ez aggaszt.

  Ez a blogolás, fórumozás, kommentelés a 20-30 évesek szórakozása leginkább. A szövegekből kihámozható egy általános mentalitás.
  Úgy tűnik, kevesen vannak, akiknek magukon kívül másokról is rendszeresen kellene gondoskodni, általában véve áldozatokat vállalni. Nagyon erős individualizmust és egoizmust érzek a legtöbb megszólaló részéről. Kivételt egyedül a deklaráltan családosok, gyerekes szülők képviselnek, de ők elenyésző számban vannak.
  Olyan reflexek köszönnek vissza, amelyek a mi generációnkban
  már 18-20 éves korral nagyjából kivástak. Hogy ez jó-e vagy rossz,
  arról fogalmam nincs. Nekem szokatlan és furcsa, hogy nincs többé gyerekkor, a korábban a kamaszkorhoz kötődő attitűdök pedig a 30-as évjáratokban is fellelhetők. Egyenlőre megjósolhatatlan, hogy a mostani 30-as generáció milyen lesz 40-esnek.
  Gondoljunk csak az 1968-as ifjúságra. Mindenkit kitört a frász tőlük,
  azután éppolyan unalmasak lettek, mint az összes többi idősebb, mióta világ a világ. Igaz, akkoriban gerontokrácia volt, aki egzisztenciát akart, annak előbb-utóbb parírozni kellett. Manapság a bébi-vezérigazgatók világában, meglehet, egy korosztály ki fog esni a rendszerből, mert nem lesz hová igazodni.
  17-15=2

  
  
• 172.  traiano:
  2009. 01. 10. 12:06

  Szia Márti,
  Remélem, jól vagy., csak elfoglalt.
  Alkalomadtán majd írj.
  Üdv

  
  
• 173.  traiano:
  2009. 01. 10. 16:38

  Szia Márti,
  Mivel nem írtál, gondoltam, ellátogatok a blogodra.
  Azt hiszem, ezt már régen meg kellett volna tennem!
  Mint Sofia néninek, nekem is mindenre van odavágó történetem.

  A múlt nyáron futottam egy fickóval, aki állandóan az elvált feleségével traktált, hogy ilyen volt, olyan volt. Nyilván ezért is váltak el évekkel korábban. A gyerekek miatt persze voltak megbeszélnivalók, de a folyamatos és állandóan ellenséges kapcsolattartás tartalmilag jóval túlment ezen. Akkor telt be nálam a pohár, amikor egyszer kettesben
  vacsoráztunk és a volt feleség legújabb szeretője hívta a srácot, mert valami problémája támadt a nővel. A számból kiesett a falat a csodálkozástól, hogy az a valaki, honnan tudta egyáltalán a telefonszámot és különben is, micsoda abszurdum!
  Eldöntöttem, ennek véget kell vetni.

  Kezdjük az ex-anyósoddal.
  Ő egy nő a sokmilliárd közül, aki abban különbözik a többitől, hogy
  megszülte és felnevelte a férjedet.
  Ha egyébként egy kellemes valaki, akivel ha összejöttök, mindazon
  témákról remekül el lehet beszélgetni, mint bármelyik barátnőddel és
  egy ilyen nőt barátnődnek választottál volna akkor is, ha a volt
  férjedhez az égvilágon semmi köze nem lett volna, akkor ám legyen.
  Ezzel szemben, ha nem így van és másról, mint a volt férjedről nem tudtok beszélgetni, akkor, sajnos, bizonyos értelemben neki is le kell tűnnie életed forgószínpadáról. Marad a gyerekek nagymamája és semmi több.

  Az ex-férjed.
  Ha jól értettem, az anyagi természetű és adminisztrációs intéznivalók korszaka lezárult. Innentől kezdve ő akár az ördög házába is költözhet, szabad ember, azt csinál, amit akar és te ugyanígy lehetsz ezzel. Jelleme, hibái már érdektelenek, hiszen emiatt "váltunk el" tőle.
  A gyerekek nálad vannak, rajtad áll, miként viszonyuljanak az apjukhoz.

  Ugyan mi a fene jelentősége van már annak, hogy ki, kinek, mit hazudott, ebből mit ismer el és mit nem? Te tudod az igazságnak azt a részét, ami téged érint és a mai életedre is hatással van? Tudod.
  Érd be vele.
  Tessék szíves lenni végre tudomásul venni, hogy az ex-férjed csak egy férfi lett a sok közül, aki a sors különös szeszélye folytán egyben a gyermekeid apja. Ne is akarj tőle többet, úgysem kapod meg.
  Saját érdekedben kérlek, a fent nevezettekkel állítsd helyre a releváns "jogviszonyt", amely kizárólag a gyerekekkel kapcsolatos ügyekre korlátozódjon. Ne keress se igazságokat, se elégtételeket, se önigazolásokat, különben soha nem lesz vége a körmeid alá szorult tüskék ki-benyomkodásának.
  Nem szabad a frontokat keverni. Ismétlem: az anyósodból egy nagymama lett és ekként álljon helyt az unokáival kapcsolatosan,
  a férjed pedig "csak" egy férfi lett, akinek a gyerekeivel szemben vannak továbbra is kötelezettségei. A válás tabula rasa-t csinált közöttetek, a múlt legyen végre eltemetve, a jelent és a jövőt pedig egymástól függetlenül kell alakítsátok magatoknak.

  Nagyon tetszett EM figyelmeztetése számodra, de egyébként teljesen egyetértek vele. Mondjuk, én kábé annyira vagyok veszélyes, mint egy habcsók a karácsonyfáról. Ám tudd meg, az MSN-ről, megfelelő ismeretekkel, be lehet mászni a gépedbe és ott úgy nézelődni, hogy te ezt nem látod. Miközben nyájasan társalogsz valakivel, ezenközben az illető vígan végignézheti a fájljaidat és letöltheti, ami őt érdekli.
  Én ilyesmit nem feltételezek rólad, félreértés ne essen, viszont a laptopomat viszem magammal mindenhová külső munkákra és nem ülök rajta állandóan. Azt észrevenném, ha valaki a távollétemben rátenné az MSN-t, de ha rajta lenne, akkor utóbb nem tudnám, valaki használta-e a távollétemben nem kívánatos összeköttetés létrehozására.
  Már korábban írtam neked, hogy egy ízben pusztán az IP alapján valaki felkutatott és csak a rendőrség segítségével tudtam megszabadulni a zaklatótól.

  És akkor most lássuk a baráti és egyéb kategóriájú érzelmek mezejét.
  EM figyelmeztetése a net veszélyeit illetően, akár erre is vonatkozhatott volna, ha átvitt értelemben nézzük.
  Bevallom, egészen elhűltem, amikor olvastam, mennyire vártad a levelemet ott karácsonykor. Márti, kedves, még az is megeshetett volna, hogy történetesen aznap reggel valamiért elalszom és az ágyból egyenesen úgy ugrom az autóba, hogy még mosakodni se lett volna időm. Utólag belegondolva szinte belesajdult a szívem, hogy mennyire rossz lett volna neked, ha az akkori levelem bármilyen okból elmarad. Örüljünk neki, hogy végülis nem így történt.

  És most jöjjön megint Sofia néni:
  Az egyik ügyfelemnél, amelyikkel vagy 15 éve dolgozom, van egy nagyon rokonszenves srác, aki a cég utazásait intézi. Nagy vevő, szinte napi kapcsolatban vagyunk. Annyi minden történt már az idők során, hogy barátokká váltunk - gondoltam én. Minden okom megvolt rá, hiszen idővel már összejárkáltunk, bizalmas magán titkokat cseréltünk egymással, ezt azt megjavítottunk egymásnál satöbbi.
  Az elmúlt őszi időszakban, mivel mindenki rohant állandóan, mindig csak terveztük, hogy találkozunk, de sose jött össze.
  Idei első munkanapon hívott a srác valami munka miatt, aztán
  beszélgettünk, melyikünk, mit csinált az ünnepek alatt.
  Egyszercsak azt mondta, végre azzal tölthette az idejét, hogy a barátaival találkozzon. Bummm! Azt nem tette hozzá, hogy engem is keresett volna, csak nem talált stb. Nem hívott, nem keresett vagyis az ő felfogása szerint nem vagyok a barátja, hiszen annál intelligensebb, minthogy szóbahozza az egészet, ha csak szimplán megfeledkezett volna rólam. Hát, bizony, szíven ütött. Viszont, nem haragudhatok rá. Két malomban őröltünk az elmúlt 8 évben, ennyi történt.
  Hogy számára a barátság mit jelent, azt tényleg nem tudom, de nem is feszegetem, mert ugyan minek?! Nyilvánvalóan mást, mint nekem, a részletek érdektelenek, nincsenek megfelelési kényszereim.
  Történt mindez élő kapcsolatban, 8 év után.

  Ugyan mit várhatunk akkor a nettől?
  Nem egyebet, mint az aktuális, mindenkori jó közérzetet, kellemes
  társalgást, társaságot. Ha ennek az elvárásnak megfelel, akkor
  a netes kapcsolat betölti a hivatását. Ami ezen túl lehetséges, az
  már egy másik bolygó.
  Üdv
  7+3=10

  
  
• 174.  Márti :):
  2009. 01. 12. 6:47

  Szia,
  Bocsáss meg, hogy eddig nem jelentkeztem!
  Még most sem tudtam/tudom elolvasni, amit írtál, csak látom, hogy írtál!
  Ne haragudj!
  Jövök! Nem felejtkeztem el Rólad, sokat eszembe vagy!
  Szép napot Neked!
  Márti

  
  
• 175.  traiano:
  2009. 01. 12. 15:07

  Szia Márti,
  Semmi gond. Nehogy már stressz forrássá váljon a levelezésünk!
  Rá-ránézeget a számlálóra, aztán ha látom majd, hogy ugrott, akkor idejövök és elolvasom.
  Üdv

  
  
• 176.  Márti :):
  2009. 01. 13. 0:22

  Szia Traiano,
  Jó volt elolvasni a leveleid. Kicsit későn végeztem ma is, de nem akartam úgy lefeküdni, hogy ne írjak.
  Miután elolvastalak, elnéztem én is a blogomra! :-))) Nagyon rég jártam ott is. Nem igazán értem, miért írtad, hogy már rég el kellett volna oda látogatnod. Bár az biztos, hogy aki meg akar ismerni, arra az a legjobb, ha elkezd olvasni. Te meddig jutottál?
  A családi szálakat, viszonyokat majd megosztom veled szóban ... Annyira nem érdekes, de ami a blogomon van, annyi a publikus belőle. Most legalább is.
  Tudod, már nem emlékszem, hogy írtam-e valaha róla, de tavasszal a volt férjem csak arról beszélt, hogy felejtsem el, keressek magamnak valakit, aki segít a gyerekeket nevelni, mert ő soha nem jön vissza. Mire a dolgok beértek nálam és elváltunk, arról már írtam, hogy mivel is állt elő. A válás volt az a pillanat az életemben, amikor azt éreztem, hogy ő egy olyan férfi lett az életemben, mint bárki más. És úgy is akartam kezelni. Nem hagyta, hogy megmaradjak ebben az állapotomban.
  És lásd! Milyen fickókkal akadok össze! Te magad vagy a legutolsó példa erre. Valami nem stimmel egyiknél sem. Az első is elgondolkodott azon, hogy csináljuk az életet tovább együtt, de ... A második el akart venni feleségül, de ... A harmadiknál már komolyabb korlátokkal találtam magam szemben, de tény és való, hogy mégis életképesebb lett volna, mint az előző kettő. Ez a kapcsolat csak levelezés, és találka volt. Ő Kedves, ha eljutottál oda az olvasásban. És utána találkoztam Veled. Ahogy írtad, ha én férfi lennék ... Ez a szinte egyetlen olyan akadály, amit ha akármilyen toleránsak is vagyunk és akármennyire is vonzódnánk egymáshoz nem lehet sem figyelmen kívül hagyni, sem áthidalni. :-)))
  Tudod, valamikor VALAKINEK odaadtam az életem. És nem vagyok már a magamé. (nincs semmi bajom, hidd el!) Most várok. Ennek van itt az ideje. És a dolgok valamerre csak alakulnak majd. Mert ... "hiába építik a házat az építők, ha ... ". A dolgok történnek, a vezetés megindult az életemben és most megint ráléptem az ismerős útra. Kicsit ez is tartott távol innen. Bár időm sem volt, de volt kihez mennem, volt aki várt ... Ez a szellemi közösség nagyon hiányzott az életemből, de kezdek visszatalálni ... :-)))
  Most ez jó. Bár tudom, hogy a harcok, amiket meg kell most harcolnom, nem könnyűek. Mit tudom, érzem! Apró csatákat nyerek! De a háború megnyerése a cél! Kitartok! Muszáj! Nem adhatom fel! Nem lehet!
  Mit is várok a net-től. Mikor elkezdtem, vártam mindazt, amit írtál. De én sokkal többet kaptam ... Tudod, amikor már hiányzom itt valakinek, akkor azt gondolom, hogy nem csak a társaságot jelentem, hanem egy kicsit én is benne vagyok. A személyem, a lényem, a véleményem, az ÉN társaságom. És azt gondolom, hogy ilyenkor elmondhatom, érdemes volt, pl. veled is levelezni, mert pár nap kiesés miatt nem léptél túl rajtam. Köszönöm.
  Jó éjt, szép napokat Neked!
  Márti
  u.i. Jövő pénteken és szombaton felvételezik három "gyerekem". Addig kicsit szorosabb lesz az időbeosztásom, de ilyen jellegű kihagyásokat nem akarok többet. :-)))

  
  
• 177.  traiano:
  2009. 01. 13. 14:51

  Szia Márti,
  A blogodon csak kábé novemberig mentem vissza, ha jól emlékszem.
  Arra vonatkozóan írtam, amit ott láttam.
  Egész életünkben állandóan körülvesz bennünket a számtalan
  "de" és "ha". Kiválaszthatunk bármely tetszőleges területet, mindenhol ugyanezt tapasztalhatjuk. DE szép is volna, HA nem így lenne!
  Hány és hány embert megismerünk, mire végre akad közülük egy barát vagy egy társ! Az biztos, hogy az én életem ebből a szempontból egy valóságos átjáróház volt éppen 10 évvel ezelőttig. Aztán lássunk csodát, amikor a pánikbetegségem nagyjából két évre kiszakított az élő közegből, a lábadozás idején botlottam bele véletlenül a Nagy Ő-be.
  Én sosem töröm a fejem a sok "de"-n és "ha"-n.
  Meggyőződéses fatalista vagyok.
  Ennyi évvel a hátam mögött bátran kijelenthetem, az égvilágon semmiféle ráhatásom nem volt életem sorsfordító eseményeinek bekövetkeztére. Valamennyi a legcsekélyebb előjelek nélkül esett meg. Reggel felkeltem, délutánra, estére megváltozott az életem. Nem tehettem mást, mint a váltó kattanása után követni az új és új irányokat.
  Az életem tényleg olyan, mint egy utazóé, aki egyszer elindult, de sosem tudhatja, a vonatról mikor száll át egyenesen egy repülőre, majd arról egy tengeralattjáróra, hogy aztán majd valamikor megint a szárazföldön vagy akár a ismét a levegőben folytassa útját, amint azt sem tudhatja, miféle szerencsétlenség okozza majd a vesztét.
  (Talán nem véletlen, hogy éppen az egzisztencialista filozófia a kedvencem, bármennyire is kifulladt az 50-es évek végére.)

  Hazudnék, ha azt állítanám magamról, hogy nem vagyok egocentrikus.
  Viszont ezzel együtt nem vagyok egoista. Sajátmagamon túl is látom a világot, minden örömével és bajával együtt. Az más kérdés, hogy az ezekhez való csatlakozás erőssége ingadozó.
  Üdv
  18+9=27

  
  
• 178.  traiano:
  2009. 01. 18. 15:31

  Szia Márti,
  Nem zavartalak egész héten, mert gondoltam, van izgalom bőven.
  Élsz még? Ha sok időd nincs is, kérlek, írj pár sort, legalább hadd
  tudjam, hogy ityeg a fityeg. :-)))
  Üdv

  
  
• 179.  Márti :):
  2009. 01. 19. 10:27

  Szia Traiano,
  Vagy kétszer idenéztem a múlt héten, de a számláló nem akart arrébb menni. Nem véletlen, hiszen nem írtam Neked.
  Tudod, érdekes ez, de valahol érzem a Kis herceg felelősségét is magamon Veled kapcsolatban. És nyilván nem is akarlak itt hagyni, vagy a levelezést abbahagyni.

  Nem tudom miért, de az életemnek vannak világosan elkülöníthető szakaszai, amióta egyedül maradtam. Mintha egy több /sok/ felvonásos darabként játszódna az életem. Érezhető szünetekkel és élesen elkülöníthető váltásokkal. És a váltások mindig új arcokat, embereket hoznak, akikkel van valami dolgom, aztán nem is tudom miért valahogy abbamarad az a dolog és jön a következő. Az átfedések minimálisak. Néhány nap csak, de akkor már látszik, hogy ki lesz a következő domináns ember az életemben. Te is egy ilyen domináns ember szerepét töltötted be. Ez érezhető volt a sok levélből és az ezekhez társuló időből. Ahogy meg is jegyeztük néhányszor: egy-egy levél megírása több órát vesz igénybe. Tény és való, hogy nem nagyon van időm sem, a saját blogom sem írom, de érzem, hogy most ennek így kell lennie. Ha nem ezen a fórumon lennénk, leginkább egy személyes találkozóra gondolok, akkor el tudnám mondani, hogy mi történik most velem. Mert látom az okokat, hogy mire és miért kell oda koncentrálnom. Leginkább időben. Ahogy ülsz a színházban, és vége az egyik felvonásnak, de már gördül a függöny és kezdődik a következő ... Még tudod, hogy mi volt az előzőben, a hatása alatt is vagy, de már itt a következő rész és nincs sok időd az előzőn elmélkedni, mert magával ragad az épp soron kövekező jelenet.
  Nem tettem le egy Veled való személyes találkozásról, és nem gondolom azt sem, hogy témákban kifulladtunk volna.
  Az elmúlt hetem nagyon kemény volt szellemi hadviselés tekintetében. Harc, harc, harc. És még mindig nem vagyok a végén, de már valami történt a szellem-világban, és a dolgok áttörtek, legalábbis egynéhány, és talán ez a hét lesz az, amikor itt a mi világunkban is ezek láthatóvá válnak. De ahogy írtam is, néhány dolog. Nem minden. Tehát a harcaim nem értek véget, csak kaptam egy kis időt a feltöltődésre. Gondolom, ezalatt Isten és az Ő angyalai harcolnak helyettem. De folytatnom kell, hogy minden akadály áttörjön. Veszítenem nem lehet. Az kizárt. Feladni sem. Az is kizárt. Marad a harc és a győzelem. Ehhez viszon erőre van szükségem és összpontosításra. Bocsáss meg, hogy nem írtam eddig, de nem lehetett magam ilyen helyzetben felapróznom.
  Hiszem, hogy a háborút, ha megnyerem, be fog állni egy nyugodtabb időszak az életemben, még ha nem is nagyon hosszú időre. Bár az időket nem tudom. Nem is az én dolgom.
  Hogy telnek a napjaid? Mi a helyzet az irodában? Nagyon szeretlek olvasni. szóval, ha van kedved, írj! Megköszönöm! És ígérem, fogok válaszolni, még ha nem is olyan többórás levelet!
  Szép napot Neked!
  Márti

  
  
• 180.  traiano:
  2009. 01. 20. 18:28

  Szia Márti,
  Valahogyan úgy alakult, hogy valaki erősen kibillentette a megszokott életemet az elmúlt napokban. Jelen pillanatban minden szabadidőm az ővé lett és ezért is vagyok távol a blogtól ezekben a napokban.
  Lévén egy-egy nap mindnyájunknak csak 24 órából áll, a keretet legfeljebb a következő rovására bővíthetjük, ami viszont hosszabb időn át kezdi megbosszulni magát, mint ismételten tapasztalom.
  Tegnap egyenesen lázadás tört ki ellenem az irodában, annyira dekoncentrált voltam és az egyik kolléga vette a bátorságot, hogy felszólítson, vagy menjek haza és akkor szétosztják egymás között a munkámat vagy szíveskedjek nyomban észheztérni. (Nyilván már annyiszor hallották ugyanezt a szöveget tőlem, hogy nem volt nehéz felidézni és ezúttal nekem odamondani.) Az észheztérést választottam, de ez igazán csak ma reggelre sikerült.
  Vagyis, most egy darabig alighanem én sem igen fogok hosszú levelekkel jelentkezni, de azért nem veszítjük egymást szem elől.
  Üdv
  11+19=30

  
  
• 181.  Márti :):
  2009. 01. 21. 14:31

  Szia,
  Nagyon nem szeretnélek szem elől veszíteni. És örülök, hogy ezt Te is így gondolod!
  Remélem ez a valaki valami nagyon kellemes, vagy még több ... És talán még férfi is! És ...
  Nagyon megérdemelnéd ... Én -csak így egy levelezőpartner szemével-, legalábbis úgy gondolom! :-)))
  Igen, azért az én életem is valahogy inkább úgy jellemezhető, hogy a hangsúlyok tevődtek át. És tegnap előtt pl. hajnal fél kettőkor kerültem ágyba. És nem a tv-zés vagy net miatt. Dolgoztam. Napokkal előre be vagyok táblázva. Előreláthatólag talán kedd délután lesz egy kis szusszanásom. De az még sok nap ... Vasárnap nem dolgozok, vendégünk lesz, de az sem olyan, mintha az ember csak úgy lenne.
  Szurkolok Neked, remélem jól logikázok! :-)))
  Üdv: Márti

  
  
• 182.  traiano:
  2009. 01. 21. 18:10

  Szia Márti,
  Kellemes is, férfi is, olvasta a levelezésünket veled. Hamarosan találkozunk először. Persze, neki könnyebb a helyzete, mert
  veled ellentétben mindössze a Duna választ el bennünket, de szerencsére ott vannak a hidak. Ennél többet nem írhatok róla, mert
  ahhoz már az ő beleegyezése is kellene, lévén ez egy nyilvános oldal.
  Dolgozz csak dolgozz és keresd a sok pénzt :)
  Nekem most úgyis kevésbé megy a bolt, így legalább a magánidőmet értékes elfoglaltsággal tölthetem ki.
  Üdv
  26+29=55

  
  
• 183.  Márti :):
  2009. 01. 24. 23:23

  Szia Traiano,
  Örülök, hogy ...
  Mivel tényleg tele van a szívem feléd most ezzel az érzéssel, felesleges lenne bármit is írnom!
  Szép hétvégét!
  Márti

  
  
• 184.  traiano:
  2009. 02. 09. 13:30

  Szia Márti,
  Kissé (erősen) visszavonulóban vagyok a netről.
  Mivel a múlkori felkavaró eset másik főszereplője is
  ezen blog rendszeres olvasója, így csak annyit írok,
  nem jött össze az, aminek előzetesen kinézett.
  Viszont tényleg az utóbbi időben inkább többet
  olvasok vagy zenét hallgatok. Ha pedig majd jobbra
  fordul az időjárás és nagyobb kedvem lesz kimozdulni,
  akkor azt fogom tenni. Időközben a csicsás irodahelyiségek
  már a múlté, egy kolléganővel az iroda céljára átalakított
  nappalimban visszük tovább a boltot töretlen lelkesedéssel.
  Kicsit még szokatlan, hogy csak a "kastélyon" kell átvágnom,
  ha a hálószobából el akarok jutni a munkahelyemre, bár amikor
  randa idők voltak, akkor azért nemigen bántam.
  Üdv
  20-7=13

  
  
• 185.  Márti :):
  2009. 02. 09. 21:44

  Szia Traiano,
  Örültem, amikor megláttam, hogy a számláló ugrott egyet, bár nem ilyen áron! Remélem jól vagy ...
  Viszonylag ritkán járok erre, de most valahogy úgy éreztem, kellene ... Tudod, nincsenek véletlenek! Sokat jártál az eszemben!
  Menet közben kaptam én is egy szellemi társat. Szó szerint értsd! Hogy mi lesz a vége? A legvége? Nem tudom. Most jó.
  Ha van kedved, írogathatunk ... Miattad szívesen erre nézek ...
  Meleg szeretettel gondolok Rád:
  Márti

  
  
• 186.  gus:
  2009. 02. 09. 22:06

  traiano: végre visszatértél. mesélj mi történt veled???

  
  
• 187.  traiano:
  2009. 02. 10. 13:52

  Kedves Márti, Gus,
  Biztosan tudjátok, hogy aki megszokta maga körül a zűrzavart, az sosem nyughat. Amikor éppen semmi sincs, hát akkor kavar magának bajt. Isten ments, hogy nyugodtan legyek, tán még a végén meg is halnék az unalomtól!
  Először is, életemben először, komolyan megpróbálok leszokni a dohányzásról, ami nem igazán sikerül. 30 év intenzív dohányzás után
  kegyetlenek voltak az elvonási tünetek. Ez, sajnos, nem játék,
  akár agyvérzést, szívrohamot is lehet kapni tőle, tehát enyhíteni
  kellett az első időszak drasztikus próbálkozásán. Eléggé kemény
  rosszulléteket kellett kiállnom. Most abban a fázisban vagyok,
  hogy a korábbival azonos nikotin tartalmú cigit szívok, de undorítót, melynek célja magának a staubolásnak, mint kellemes elfoglaltságnak az utálatossá tétele. Ezen az úton végre eléggé jól haladok, de itt másfél-kéthónapos időszakokról van szó, tehát gyors eredmény nem várható. Jelentem: valóban megutáltam a dohányzást és immár kizárólagosan kényszerként folytatom, hogy ne legyek rosszul.
  A következő lépés a mennyiség csökkentése lesz.

  Aztán január végével, ugyebár, összement a cégem, ez se volt egy fáklyásmenet. Nagyon megviselt lelkileg és még korántsem hevertem ki. Az irodám itt van a nappaliban. Amikor itt dolgozom a gépeken reggeltől estig, akkor nemigen érzek kedvet ahhoz, hogy azután este is itt üldögéljek ugyabban a székben, amiben egész álló nap és immár szórakozásképpen netezgessek. Ez szinte olyan, mintha az esztergályosnak lenne otthon esztergagépe és a szabadidejében esztergálgatna, csak mondjuk mást, mint a munkahelyén.

  Eléggé elment a kedvem a netezéstől amiatt a kis "liezón" miatt is, ami itt az egyik szokásos kommentelővel lefutott. Persze, ostobaság emiatt a netre haragudni, hiszen ilyen alapon a villanyáramra is haragudhatnék, amely a gépeket működteti. Inkább magamra haragszom, hogy minden korábbi fogadkozásom ellenére újra belesétáltam egy magam által nagy lelkesen létrehozott csapdába.
  Lévén a másik fél egy ifjú versenyző, nekem kellett volna több
  eszem legyen, de nem volt és emiatt felettébb dühös voltam magamra.
  Azt szűrtem le belőle, hogy ezzel is valószínűleg úgy vagyok, mint
  a játékszenvedélyemmel. Nekem még a bankkártyát is csak óvatosan szabad megfognom, nehogy pár perc múlva már egy átkozott póker asztalnál találjam magam. Persze, lényeges különbség, hogy a kártyázás nélkül egészen jól elvagyok évtizedek óta, pasi nélkül annál kevésbé. Kezd néha egyenesen ingerültté tenni a dolog. Nem úgy, hogy erre gondolok és idegesít, hogy nincs pasim, mert ezen annyira nem jár eszem. Inkább fordítva. Elfog valami különös vagy egy bizonyos fajta nyugtalanság és akkor gondolok rá, hogy alighanem ez nem lenne valamely derűs, kiegyensúlyozott kapcsolatban. Viszont ahhoz meg fel kellene végre emelnem a hátsómat és emberek közé menni. Elmúltak azok az idők, amikor effélét még a neten keresztül lehetett intézni. Ahhoz pedig, hogy kimozduljak, el kell szakadnom a nettől.
  Hát, ezek történtek velem.

  
  
• 188.  Márti :):
  2009. 02. 13. 22:12

  Szia Traiano,
  Köszönöm az őszinte, hozzám is intézett soraid!
  Annyira szeretnék Rajtad "segíteni". Nem találtam jobb szót, bocsánat! Ha legalább közelebb lennénk egymáshoz, múlathatnánk néha az időt együtt is. Pasik híjján. Mozi, színház, fagyizás. Nagyon vágyom kimozdulni néha! Nem mintha nem mennék elég sokat, de az munka, vásárlás, meg ilyen kötelezettség - féle. De messze vagy ...
  Hátha a jó idő, meghozza az utazási kedved! :-)))
  Nehéz józannak maradni, amikor az embernek szükségei vannak és úgy tűnik kézenfekvő a megoldás. Ezt arra a fent említett ex-kapcsolatodra is értem. Az én közelemben is van most valaki, de amíg nem találkozunk személyesen, meg sem próbálom megmagyarázni Neked, hogy mi is a helyzet ... De nagyon szeretnék józan maradni és nem tulajdonítani kicsi dolgoknak nagy jelentőséget. Próbálok mindent természetesen venni. Amennyire csak lehet. Nem akarok többet képzelni, mint a másik. Vagy egyáltalán képzelni valamit, amikor nincs is.
  Ha mégis ott ragadsz a gépnél és írsz, megköszönöm!
  Az nagyon jó, ha leszokóban vagy ... Anno én is dohányoztam. És már lassan 20 éve, hogy nem gyújtottam rá. Fog az menni Neked is. És legalább nem kell beszereznem hamutálat, mire jössz ... :-)))
  Üdv: Márti

  
  
• 189.  traiano:
  2009. 02. 15. 11:57

  Szia Márti,
  A baj leginkább ott van, hogy néha úgy érzem, maga az ördög szállítja futószalagon a kellemetlenségeket. Én csak ülök, nem mozdulok, a rossz dolgok meg jönnek a helyembe. A hét elején értesültem róla, hogy két nagyon kedves régi barátom rákbeteg lett. Vivják a csatájukat, aztán lesz, ami lesz. Az egyikük annyi idős, mint én, a másik pár évvel fiatalabb. Nem uránbányászok. Egyik orvos, a másik újságíró. Mindketten az egészséges élet hívei emberemlékezet óta.
  Se cigi, se alkohol, se ártalmas ételek, sok zöldség, gyümölcs, müzli és testmozgás, ésszerűen szervezett hétköznapi élet, egzisztenciális biztonság, remek családok. Ráadásul, testvérek és az idős édesanyjuk is él. Egész héten azon morfondíroztam, hogy a Természet bizony nem egészen jól intézi ezt a dolgot. Lássuk be, mekkora szerencséje van a tiszavirágnak. Amikor eljön az ideje, rövidúton elpusztul. Nekünk meg, ha sokáig élünk, amire mindnyájan vágyunk, akkor először végig kell néznünk egy csomó ember szenvedését és halálát, azután meg a magunkét. Mondjuk, én az euthanázia abszolút híve vagyok, persze, nem egy olyan országban, mint ez itt, ahol a pénzéhes orvosok nyilván készségesen besegítenének a türelmetlen örökösök hathatós ösztönzésére.
  Szóval, azt hiszem, nem is csak térbeli kimozdulásra lenne szükségem, hanem egy komplett rekonstrukcióra. Tudod, amikor meghagyják a főfalakat és homlokzatot, de minden egyebet újra építenek. Teljes szanálás kellene. Egy egy lelki korlát vagy
  lépcsőfok, lehulló vakolatdarab kijavítása, pótlása korántsem elégséges, mert az egyre szaporodó repedések gyengítik a struktúrát. Amúgy nem vagyok különösebben rossz állapotban, de jó lenne kicsit már hátradőlni, pihentetni a lelkemet.
  Üdv
  0 + 4=4

  
  
• 190.  Márti :):
  2009. 02. 16. 21:40

  Traiano,
  Lehet, hogy utaznod kellene? Kicsit keletre? Kicsit több, mint két órát? Kicsit többet, mint egy vacsorányi idő? De sajnos, még szállással nem tudok szolgálni! De, ha Te tudsz ... és nincs ellenedre ... megyek én! Abban a komplett rekonstrukcióban hátha tudnék kicsit segíteni! Hogyan tudnád eljuttatni a nevüket ezeknek a kedves barátaidnak hozzám? Mondjuk minél hamarabb ...
  Márti

  
  
• 191.  traiano:
  2009. 02. 17. 15:39

  Szia Márti,
  Előbb utóbb, ha eljön a jóidő, meglehet, egy szép szombati napon felkerekedem abba a keleti irányba, ha nem vacsorára, akkor egy ebédre. Végülis nem vagy túlságosan messze, egy napon megjárható oda-vissza, legfeljebb majd nem délben kelek fel, lefeküdni meg általában úgyis éjfél után szoktam. A táv oda-vissza kb. annyi, mint Bécsbe kimenni és ott tekeregni egy napot. Az autópálya inkább attól fárasztó, hogy unalmas, nem a táv miatt. Rendesen már 30 km után kezd rámtörni az álmosság.

  Mióta a nappalim lett az irodám, igazából nálam is megszűnt a szálláslehetőség. A hálószobában ugyan az ágyam akkora, mint
  a repülőtér, de azt hiszem, igencsak kényelmetlenül érezném magam, ha a felületet "csak egy vendég"-gel kellene megosztanom.
  Különben, nagyon kedves tőled, hogy felajánlod a segítségedet, de arról szó sem lehetne, ha egyszer végre találkoznánk, akkor a bajaimmal untatnálak! Ilyent még a rendszeresen kéznél lévő barátaimmal sem nagyon teszek, legfeljebb kivételesen. A maximum az, ha kimerült, fáradt vagyok, akkor nem vagyok valami nagyon szórakoztató, mert folyvást el akarok aludni és belém szorul a szó.

  A lelki, testi és környezeti szanálásba pedig sokminden beletartozik, természetesen különböző súlyokkal. Végső soron, igazából egy társ hiányzik, akivel szépen megoszthatnánk a feladatokat és mindenki végezné a magáét, aztán együtt gyönyörködnénk az eredményben, amint az korábban is történt. Baromira unom azokat a fickókat, akiknek legfeljebb az ágy körül forog az agyuk, az infrastruktúrát a kajával, bevásárlással együtt pedig biztosítsam én egyedül és minden besegítésre csak nyafogás, időhúzás a válasz. Nálam ezt még a Ben Affleck se tehetné meg sokáig. Hacsak nem olyan nagyvonalú valaki, hogy a pénzéből biztosít személyzetet, de ilyen még nem akadt az utamba.

  Ami a rákbeteg barátaimat illeti, nem szeretnék udvariatlan lenni, de
  inkább nem adnám meg az elérhetőségüket. Nemcsak azért, mert milánói olaszok, hanem, mert a rák gyógyításában elérhető bevált módszerek az orvostudomány birtokában vannak. Amikor az édesapám rákbeteg lett, szinte végig mellette voltam, amíg meg nem halt. Azalatt teljesen nyitottak voltunk mindenre. Ő egyébként is elutasította a kemoterápiát, tehát sok vesztenivalója nem volt bármilyen egyéb próbálkozást illetően. Sztoikus nyugalommal viselt minden alternatív kísérletet. Akkor alakult ki bennem az a vélemény, ha lenne valamely sikeres gyógymód a rák leküzdésére, az már régen a hivatalos orvoslás szintjére emelkedett volna vagy legalábbis annyira közismert lenne, hogy mindenki tudná, hol és miként lehet fellelni és legalábbis jó esélyekkel meggyógyulni tőle.
  Amikor a párom haldoklott, az anyósom próbált segítőket rászabadítani, akik a legkülönbözőbb dolgokkal álltak elő.
  Mindenki tudta, hogy menthetetlen, mivel az agya károsodott
  helyrehozhatatlanul, a többi csak idő kérdése volt. Egy idő után rászóltam az anyósomra, hogy ezt hagyja abba. Ha már az
  euthanázia nem lehetséges, akkor legalább a beteget óvjuk meg
  attól, hogy idegen emberek fontoskodjanak az ágya körül és a
  páromat, aki egy büszke, magára sokat adó valaki volt, olyan méltatlan
  állapotban lássák, amibe a mai napig beleremeg a szívem, hacsak rágondolok. Több jóbarátomat, apámat, a páromat elveszítettem az elmúlt 15 évben. Sajnálom, de bennem csak az maradt meg, ha
  menni kell, hát menni kell és ezen senki sem segíthet. Csodát egyszer sem láttam, hallottam.
  Üdv
  29+14=43

  
  
• 192.  Márti :):
  2009. 02. 21. 22:11

  Szia Traiano,
  Nem akarok hűtlenkedni, de ... tudod az idő, az időm. Miután írtam, nagyon vártam a leveled, olvastam is, de a válaszra már nem futotta.
  Bocsánat, nem akarok a barátaid életében bizalmaskodni. Csak a nevüket szerettem volna tudni. És nem akarom felvenni a kapcsolatot sem velük. Nem azért kértem. Nem muszáj megadnod, de ha nem probléma, akkor legalább a keresztnevüket. Ha nem akarod, akkor sincs semmi probléma. Ha viszont úgy gondolod, megírod, akkor kérlek, ne valami "kamu" keresztnevet írj! Ésrészemről semmi "hókuszkókusz"- ról sincsen szó!
  Nagyon várom azt a szombati napot! Mennyire vagy elvhű? Vagy mennyire kötöd magad a kimondott szavaidhoz, Kérdezem azért mert, ha eljössz és nagyon jól érzed magad ... belefér-e a vasárnap is? Vagy ha egyszer szombat akkor szombat? Mégha éjjel kell is utazni? Vagy jóból is megárt a sok? És akkor kell abbahagyni amikor a legjobb?
  Azt azért mindenképp szeretném elmondani, hogy nagyon megérintett a leveled. Olyan értelemben, hogy ... ahogy írsz, az már nem olyan, mint régen, mármint az elején. Azt érzem, a bizalmad irányomban sokat változott. Pozitív irányban. Érzem a mondataidból. Köszönöm. Nem fogok csalódást okozni, ígérem. Sem külsőleg, sem belsőleg. Várom a jó időt. Mostmár azért is, hogy nekivágj, annak a nem is olyan túlságosan messzi keleti iránynak! :-)))
  Minden egyes betűvel, szóval, mondattal küldök Neked sok-sok szeretetet! Társat nem tudok pótolni, tudom ... de érezz egy nagy ölelést, amikor olvasol. Érezd a kitárt karjaim, amibe belefuthatsz ... Vagy tárd ki Te a tieid és odabújok én.
  MInden jót Neked! Szeretettel:
  Márti

  
  
• 193.  traiano:
  2009. 02. 21. 23:07

  Kedves Márti,
  Íme a nevek: Silvia és Paola
  Ami a kirándulást illeti, ez még csak terv, de ha kitárt karokat és odabújást emlegetsz, akkor megint hármat ugrom hátrafelé.
  Ha kimozdulok itthonról, abban az is benne van, hogy a szokásos problémáimat a hátam mögött hagyjam arra az időre.
  Például, nagy valószínűséggel, eszem ágában sem lesz beszélgetni róluk. Sok függ attól, milyen időszaknak nézünk elébe munka szempontjából. Olyasmire lehet építeni nálam, hogy itt Budapesten X időben el tudok szabadulni, akár napközben is, hétvégén meg pláne, de jóidő ide vagy oda, ha lerohaszt a munka, akkor még a velenceagárdgárdonyi barátaimig se autózom el egész nyáron, pedig az csak egy félóra.
  Az elmúlt hetem zűrös volt, többször kellett nagyon korán kelnem, igencsak jólesett ma délután kettőig hemperegni az ágyban. Különben, még az is lehet, ha tényleg megint igazán ráadom a fejem, akkor felhajtok magamnak valami pasit, mint tavaly tavasszal is, aztán inkább vele múlatom a szabadidőmet, amíg valamelyikünk rá nem un a másikra.
  Ilyen vacak időben nincs hozzá nagy kedvem, hogy intenzívebb társasági életet éljek, de az első tavaszi napsugár igencsak ösztönzően hat a hormonjaimra. A karosszékből való netes társkeresés egy halott ügy, nem vesztegetem vele feleslegesen az időt, úgyhogy most ebből a szempontból nyugton vagyok. Alighanem pillanatnyi elmezavar volt részemről, hogy a multkor megint engedtem a kísértésnek. Kár, hogy az ember nem alszik téli álmot, szerintem, nekem biztosan nem ártana.
  Üdv
  27-25=2

  
  
• 194.  Márti :):
  2009. 02. 21. 23:43

  Szia Traiano,
  Isten őrizz, hogy el akarnálak rémíteni. És a terv is egy nagyszerű dolog ... Arra jó, hogy megvalósítsuk! Hogy dolgozzunk és tegyünk érte! És milyen jó látnik amikor beteljesedik ... .-))) Miért félsz Te annyira a szeretettől? Ha Téged ez annyira zavar, nem beszélek róla többet. És ki sem mutatom ... Amúgy egy nagyon tartózkodó nő vagyok. De az "amerikás" ismerőseim - épp ma emlegettük őket - olyan nagy szeretettel és hanggal vettek körül. Amikor mentem hozzájuk és a lépcsőtől még volt vagy 10 méter az ajtóig, a feleség ott várt hatalmas tárt karokkal ( Ő egy viszonylag nagy darab nő, én pedig alapvetően egy kicsi vagyok) és kiáltott, hogy "Ó, helló Marti! How are you? ..." és akkor még annyira fájt minden ... és jó volt beleszaladni azokba a karokba ... Aztán rámfonódtak és éreztem azt a sok szeretetet ami akkor épp körül is vett. És ez annyira jó volt. A lelkemnek nagyon ...
  Nem tudom miért van ez, hisz nem is láttalak még, és igazán nagyon keveset tudok Rólad, de mégis mély szeretetet érzek irántad. Nem tehetek róla. Ha zavar, akkor nem beszélek róla. De most jó volt kimondani ...
  Szép estét Neked!
  Márti

  
  
• 195.  traiano:
  2009. 02. 23. 22:05

  Szia Márti,
  Miután elpusztítottam a kövön sült fűszeres kolbászkákból és gyümölcssalátából álló egyszerű vacsorámat, íme ideültem, hogy válaszoljak.
  Mivel nem először kerül terítékre, kijelentem, én a szeretettől nem félek.
  Én azoktól félek, akik csak a netről ismernek és kijelentik, hogy szeretnek, a barátjuk vagyok stb.
  Leírom neked azt is, hogy miért, de ehhez kell tennem egy kis kitérőt.
  A reklám szakmán belül van egy sajátságos szakterület. Jobbára csak azok ismerik, akik ebben benne vannak, a kívülállok legfeljebb feltételezik, hogy ilyen létezik. A szakmai elnevezést már elfelejtettem, de nem is ez a lényeg.
  Amikor te valamilyen élelmiszer étvágygerjesztő reklámját látod, tudd róla, hogy az bizony, amit a filmen látsz, az esetek többségében valójában ehetetlen. Külön szakember készíti filmezésre alkalmasnak és rendkívül csábítónak azt az ételt, de azt nemigen látod, hogy a szereplők közül ténylegesen bárki is enne pont abból.
  Adott esetben ezt csak képi vágásokkal hitetik el veled.
  Pláne, ha egy forgatáson is látnád ezeket a fogásokat, akkor aztán végképpen eszedbe nem jutna belekóstolni.
  Ám, amikor otthon ülsz a fotelban a tévé előtt, különösen, ha éhes vagy, akkor ezeknek az ételeknek a látványa igencsak kedvcsináló.
  Hát ilyesvalami a netes ismerkedés.

  Számomra a barátságnak, szeretetnek olyan princípiumai vannak, amelyek a neten keresztül nem léteznek. A barátsághoz, szeretethez idő kell és sok sok személyes érintkezés. Szerelem kipattanhat első látásra, de barátság, szeretet nem. Örülhetünk egymás nézetazonosságának, lehetünk egymásnak rokonszenvesek, még akár vonzónak is találhatjuk egymás személyiségét, de ezzel véget ér a sor.
  A barátság és a szeretet, legalábbis nálam, csak és kizárólag a való életben keletkezhet és gyökerezhet, valameddig tartó közös életút alapján. És ebben mindig az életen van a hangsúly.
  Abban a pillanatban, ahogyan ezeknek a fogalmaknak, mint a szeretet és a barátság létalapot adunk egy eredendően virtuális kapcsolatban, ezzel a való életet és ezen fogalmakat degradáljuk. Az eredmény pedig ugyanaz, mint a reklámétel esetében: nem lehet megenni, holott az étel lényege nem az, hogy gyönyörködjünk benne. A barátságban és szeretetben sem az a lényeg, hogy valamely virtuális személy keltse fel bennünk az érzést, hanem pont fordítva. Vannak személyek az életünkben akikkel + velünk történnek mindenfélék és kialakul a barátság, a szeretet.
  Számomra az, hogy valaki a barátom legyen vagy megszeressem, korántsem elég, hogy az illető rokonszenves legyen vagy "egy nyelven beszéljünk". Kivétel nélkül olyan barátaim vannak, akik az élet valamely vagy több nehéz pillanatában valami rendkívülit mutattak fel irányomban. Ezek a nők és férfiak (korábban lányok és fiúk) azután egy életen át szerezték az elévülhetetlen érdemeket, amelyeket én is viszonoztam.
  A szeretet az már kicsit megfoghatatlanabb, de mivel a barátaimat szeretem is, nem választom szét a kettőt, hanem inkább azt mondom, a szeretet egy plusz érzés, transzcendentálisabb.
  Az internet ettől az egésztől teljesen idegen közeg számomra.
  És azt most hagyjuk is, hogy egy tucatnyi internetes ismerkedés utáni személyes találkozás milyen eredményt mutatott ebből a szempontból, hiszen ez kevés a messzemenő következtetések levonására.
  Az pedig még se nem szeretet, se nem barátság, ha én tárt karokkal és nagy lelkes zajjal üdvözlök valakit. Ezt bármikor eljátszom bárki kedvéért, ha a szükség úgy hozza.
  Üdv
  20+1=21

  
  
• 196.  Márti :):
  2009. 02. 24. 1:12

  Szia Traiano,
  Másodjára kezdem ezt a levelet, mert valami történt és kitörlődött az egész irományom.
  Teljesen megértelek és az az érdekes, hogy egyet is tudok érteni veled. Teljes mértékben. De amiről írtam, valahol azok is tények. Az érzéseim. Nem tudom mitől van, vagyis azt hiszem tudom ... de ez az amiről itt nem akarok írni. Amikor - általában - eszembe jutsz, nem az érzések a dominánsak és nem is érzek igazán semmit sem irántad. De amikor erről írtam, akkor tényleg éreztem amit írtam. Nem tudom elmondani neked és a magyarázatom a Te érvelésed mellett elég suta lenne. De az én felfogásomban létezik semmitől nem függő szeretet. Az emberek nagy többsége csak olyan szeretetről beszél, ami valaminek a függvénye. És csak ilyet ismer. Szeretlek, ha ... Szeretlek, mert ... De van mindentől független, önmagában létező szeretet. És amikor én érzek feléd szeretetet, akkor az valami olyasmi lehet. Aminek nincs oka. Ami nem Tőled, vagy Tőlem függ. A szeretet, ami csak létezik és képes lenni a szívben. Van neve is. Ha találkozunk, majd elmondom ... Talán ez a szeretet az, amitől a kenyérnek olyan érezhető az illata, és ropogós a héja ..., ha én írom le azt, hogy kenyér.
  Ezekhez a mi racionalitásunk már nagyon kevés. Amikor a szellemek, lelkek találkoznak és valamilyen módon megérintik egymást. És szólnak egymáshoz. A test ebben már nem játszhat szerepet ... Csak korlátoz. Nem tudom ... De nem fogok erről beszélni, mert értem az érvelésed és el tudom fogadni. És eszembe is jut, hogy erről már beszéltünk is. És most valahogy megint belefutottam ... De láthatod legalább, hogy ez csak úgy jön időközönként. Minden különösebb ok és magyarázat nélkül.
  A nagy, hangos, lelkes ölelés után az amerikás ismerőseimmel az időnket, a kapcsolatunkat tartalommal is megtöltöttük. És lám- lám nem neveztem őket barátaimnak. Mert ahhoz azért más kell az én olvastomban is! Néhány napja szembesültem vele, hogy hogyan is állok barátokkal. Kaptam egy mondhatom baráttól, akivel hetente többször találkozom is egy olyan mail-t, amiben ahogy magát kifejezte, bizonyossá vált számomra, hogy barátomnak tekinthetem. És akkor számot vetettem, s megállapítottam, hogy egyetlen barátom van. Pontosabban barátnőm. Nem találkozunk mostanság gyakran, de Ő igazán a barátnőm. Nem is tudom, lesz-e még valaha ilyen személy az életemben ... És akitől a levelet kaptam ... az még nagyon a kezdeteknél tart, de az elkötelezettség jól esett. Aztán eszembe jutott egy másik személy, akit a barátomnak tekinthetek. És a sor itt véget is ér. Három ember. Pedig sokan vannak körülöttem, de a barátság az számomra nem egy üres fogalom. Nagyon- nagyon érdekes, hogy mitől is nevezünk valakit barátunknak. És miért is érzünk szeretetet valaki iránt. Én a szeretetért nem várok semmit sem cserébe. Ha így lenne, az nem is igazán szeretet lenne, hanem valami más. A szeretet nem keresi a maga hasznát, és csak adni akar.
  És ha jól emlékszem Neked sem írtam azt soha, hogy szeretlek, hanem igyekeztem pontosan visszaadni a dolgokat, azaz azt fejeztem ki, hogy "szeretetet érzek irántad". Talán a kettő ugyanazt jelenti, de az is lehet, hogy van némi, árnyalatnyi különbség ...
  Szép napokat Neked!
  Márti

  
  
• 197.  traiano:
  2009. 02. 24. 13:38

  Kedves Márti,
  Egészen biztosan megértettél.
  Egyet szeretnék kibővíteni. Nincsenek feltételek, hanem folyamatok vannak. Nincs viszonzás, hanem vélelmezett és valós kölcsönösség. Van kiindulási pont, vannak elhangzó szavak és hangsúlyok, testbeszéd és arckifejezések, érintések.
  Abban teljesen igazad van, hogy a szeretet csak adni akar, de attól erősödik igazán, ha viszonzást is kap és a szeretett félnek erre illő, kimondatlanul is, tekintettel lennie. Ha nem így van, akkor valójában kihasználjuk azt, aki szeret bennünket, ami ocsmányság.
  Tekinthetjük ugyan a szeretetet valamely éteri tisztaságú, fennkölt subsztanciának, azért mégis támad vele egyidőben egy bizonyos morális elkötelezettség, lévén két ember viszonyrendszerében realizálódik az egész és nem csakúgy terjeng a levegőben önmagában, mint egy mezei virág illata.
  Mindig örülök, ha más emberekben kellemes érzeteket ébresztek és lám, most én is itt ülök és írok neked. Ha úgy gondolnám, hogy te egy álnok gonosz boszorkány vagy, akkor nem tenném.
  Viszont azt is régóta láthatod, nem megyek túl bizonyos érzelmi határokon és masszívan idegenkedve fogadom, ha te túlmégy ezeken.
  Persze, nem vagyunk egyformák és ebből kifolyólag a határok nyilván mindkettőnknél másutt húzódnak.
  Üdv
  18+24=42

  
  
• 198.  Márti :):
  2009. 02. 24. 20:39

  Szia Traiano,
  Igen, látom, hogy valóban nem lépsz túl bizonyos határokon. És ez nem is probléma. De az is biztos, hogy ha nem a fiúkat szeretnéd, akkor bizonyára nem írnék Neked ilyeneket. Közvetlenebb, kötetlenebb tudok Veled lenni, hogy tudom, nem érted félre a dolgokat és nem hiszed azt, hogy rád akarnék akaszkodni. Mindenképp fesztelenebbé teszi a kapcsolatunkat. Vagyis az én hozzád való viszonyomat. Szeretem tudni és érezni a határaimat. És kimondani a dolgokat, amiket sokan úgy éreznek, hogy nem kell kimondani. De szeretem tudni, kivel hányadán állok. A találgatásokat, kombinálásokat, valószínű a bizonytalanság tartalmuk miatt nem nagyon díjazom. Tiszta vizet a pohárba ... Van akinek ez bejön, van akinek nem. Tudom. Van aki nem szereti nevén nevezni a dolgokat! Ezt nem Rád írom, ezt amiatt írom, hogy ha csak lehet, kimondom a dolgokat.
  Más. Szoktál mostanában kimozdulni otthonról? Nem túl bezárt az életed, hogy otthon dolgozol?
  Csináltál valaha valamilyen téli sportot? És nézni szereted-e valamelyiket?
  Üdvözlettel: Márti

  
  
• 199.  Márti :):
  2009. 04. 29. 18:47

  Szia!
  Nagyon rég jártam erre. Hetekben mérhető. Most valahogy jönnöm kellett, azt éreztem. És lám, a számláló mozdult is, de a levél valahogy még nincs itt ...
  Márti

  
  
• 200.  Márti :):
  2009. 04. 29. 18:49

  Vagy csak rég jártam erre, és Gus-ra kell várni ... meg arra a bizonyos gombnyomására?

  
  
• 201.  gus:
  2009. 04. 29. 19:12

  Márti: sajnos ha traiano-ra vársz akkor szomorú hírt kell közölnöm, ahogy te sem úgy ő sem jár erre. én meg szomorú vagyok, mert mindkettőtök hozzászólásai hiányoznak, és most nem erre a posztra gondolok. :-(

  
  
• 202.  Márti :):
  2009. 04. 29. 20:45

  Gus: Üdv Neked! Nem igazán várok Traiano-ra, de meglepő volt, hogy ma azt éreztem nézzek el erre és a számlálón is láttam, hogy ugrott egyet. Most is egyel többet mutat, mint a levelek ... Kedves vagy, mármit ezzel a hiányzós dologgal, és légyszí, ne légy szomorú ... Ha tudnád, hogy mennyit gondolok Rád! Kevés az időm, az a kevés pedig most máshova koncentrálódik. Még a saját blogom sem írom. A múlt héten két bejegyzés marad bennem ... Pedig már a címei is megvoltak. Nem sikerült kiírnom magamból ... Kérlek, légy vidám! Sokat és nagy szeretettel gondolok mindig RÁD! Márti

  
  
• 203.  Márti :):
  2009. 04. 29. 20:46

  ... eggyel ...

  
  

Régebbiek | Végére »

Szólj hozzá

A szövegben nem lehet HTML-t használni, a linkeket pedig automatikusan aláhúzzuk. A hozzászólás sosem veszik el, akkor sem, ha nem megy a matek. Ha pedig kettőnél több linket pakolsz ide, spam leszel, de ez is csak időleges, mert mindenféleképpentében előszedlek. De ha valamiért mégis a tűréshatáron kívülre jutsz azzal, hogy baromságokat írsz nekem, teszed ezt sokszor, és csak arra megy ki nálad a játék, hogy felbosszants, akkor egy idő után nem kell fáradoznod, mert simán kitiltalak innen, és oszthatod az észt máshol. Az email cím megadása kötelezõ, de az oldalon nem jelenik meg. Ha van freeblogos felhasználóneved, itt bejelentkezhetsz.

DE. Pillanatnyilag ebbe a blogba csak engedélyezett hozzászólások jelennek meg. Sorry, sok a hülye errefelé.

Név:
Email cím:
Honlap:

Mennyi 26 - tizenkilenc?

Az IP címedet megjegyezzük, de ezt csak a komment spam jellegének vizsgálatához használjuk fel.