2009. májusi bejegyzések

Mostanában csak romantikus olasz, francia és spanyol filmeket nézünk, mint például a Kék papagáj Catherine-el, vagy a ma megtekintett Agata e la tempesta, Silvio Soldini rendezésében.

A filmkritika részemről tömör és lényegretörő lesz, ugyanis csak Édespofa egy mondatát idézném, mellyel a mozit zárta: "Olasz akarok lenni!" Azt hiszem ez elmondott mindent amit tudni kell a filmről. Dolce vita!

Éppen az előbb gondolkodtam rajta, hogy ez az év eddig nem hozott olyan sok meglepetést, és nem elég erős a felhozatal, hogy utolérje a tavalyit, erre belebotlom a Hurts debütáló dalába, és rögtön Black ugrik be. Persze ez nem a Wonderful Life feldolgozása, de van olyan jó, és még a hangulata is hasonló, habár zeneileg inkább Kate Bush és a Talk Talk közé helyezném. Ja, és nem mondtam még, hogy nagy rajongója voltam Black-nek? Hát most már ezt is tudjátok.

Ti értetek már el úgy valamit az életben, hogy "semmi mást" nem tettetek érte, csak pozitívan gondolkodtatok róla? Volt már olyan, hogy mondogattátok magatokban, hogy ez igenis menni fog és meg fog történni, és úgy lett? Én kölyökként sokszor csináltam ilyet, de aztán valahogy elmaradt ahogy haladtam előre az évekkel, pedig hiszek benne.

Most újrakezdem a gondolatokkal való építgetést. 3 napja mondogatok magamban egy sablon szöveget amit én találtam ki, és kíváncsi vagyok lesz-e eredménye. Majd beszámolok róla. Mindenesetre az érettségin is bejött, hiszen nem buktam el matekból.

Nagyon örülök neki, hogy a Bat For Lashes másodiknak megint csak a kedvenc dalomhoz készített klipet. Üzenem nekik, hogy tartsák meg jó szokásukat, és legyen a következő a Moon And Moon.

Lesz Melrose Place újraélesztés, és erről jutott eszembe, hogy én mennyire komolyan gondoltam kölyökként, hogy egyszer majd egy olyan házban, barátok között fogok élni.

Tényleg álmodoztam róla, sőt beszéltünk is róla, amiből világosan látszik, mekkora egy barom vagyok, de én tényleg hittem, hogy összejöhet ha majd kilépek a nagybetűs életbe és körbeveszem magam jobbnál-jobb barátokkal, akikkel ez az álom megvalósítható. Veszünk majd egy nagy telket, építünk rá közösen egy több lakásos házat, persze medencét az udvarra, és minden rózsaszín lesz. Odaköltözhetnének például Amby-ék, Mimke, Nórika, Mohikánék, Thia, Ricsi, Euthymia, Zoli és a másik Zoli, meg még egy Zoli, Chillout, Attis és még egy csomó ember. Olyanok lennénk mint egy nagy, békés család, örök szeretetben és napsütésben.

Jó, leállok! Tudom, hogy a sorozatban ölték egymást, hullák is voltak meg minden, de azért a szép része mégis csak az, hogy jó néha álmodozni és idealistának lenni. Próbáltam változtatni ezen, de valamin nem lehet.

És néha elhiszem azt is, hogy minden embernek szüksége van pozitív dolgokra, mások szeretetére, elismerésre, vidámságra, ... de van akinek nincs. Én így vagyok programozva, ez éltet, másokat meg más. Egyébként vidám bejegyzésnek indult ...

Édespofa felébredt az előbb, én pedig odabújtam hozzá az ágyba, és belesúgtam halkan a fülébe, hogy megzabálom. Erre felemelte a fejét és azt mondta, hogy azt bizony nem szabad, inkább nézzem a tévében a rajzfilmet. Mosolygott, aztán aludt tovább szépen ahogy szokta, én pedig odanéztem a képernyőre, és ki van ott? Kövér László.

Nem is értem miért, de nekem a The Bachelor valamiért nem jött be, bár talán csak rá kellene hangolódnom egyszer, de eddig akárhányszor nekiestem, két szám után feladtam. Mindenesetre a Hard Times című nóta Alec Empire verziója és a klip sem okozott csalódást. Apropó, emlékeztek még a Nomad-tól a Devotion-ra, és annak videójára? Én úgy emlékszem ez volt az első, amiben ezt a festéket használták, és bizony azóta is szoktam arra gondolni, hogy egyszer egy tehetséges fotós készíthetne rólam egy ilyen sorozatot. Jelentkező?

Ti is észrevettétek, hogy már nem a Retro meg a Dócse a rongyrázó márka, hanem az Ed Hardy? Én még csak tegnap figyeltem meg, de ha jobban belegondolok, várható volt. Nagy méretű, 200 méterről is észrevehető, gagyi tetkós felirat, drága, amerikai, és biztos jól néz ki a pókerasztalnál is.

Igaza van Ricsinek, a héten sorban jönnek az év klipjei, ráadásul mindegyikben van egy kis Jacko. Nála a Yeah Yeah Yeahs új anyagát nézhetitek meg, mely a kedvenc dalomhoz, a Heads Will Roll-hoz készült, itt pedig a Peter, Björn & John harmadik kislemezes dalához készült filmecske, újabb kínai sráccal.

Aztán, hogy valami jó dolgot is mondjak ma, a Röppentyű utcán bringázva találtam egy házi cukrászdát, ahol a lelkes főnöktől megtudtam, hogy kétféle búrkifli létezik. Az egyik a pékipari, amit a legtöbb helyen kapni lehet és undorító műanyag ízű, kevés dióval, vagy annak utánzatával, a másik pedig a cukrász által gyártott, ami finom ropogós, telis-tele igazi dióval. Ez utóbbit majszolom most mindjárt, amint befejezem ezt a posztot. A kép pedig csak szemléltetésnek van itt, hogy milyet keressetek, ha esetleg még nem ettetek volna igazán finom búrkiflit. (A Jégbüfében is ilyet kapni!)

Már nem először fordul elő, hogy egyszerre mondunk valamit, vagy gondolunk valamire, de ez a mai összeparázás azt hiszem örökké emlékezetes marad.

Amikor Édespofát hívom, az esetek 99%-ban maximum 3 csörgés után felveszi a telefont, ha pedig nem ér rá, akkor kinyom és visszahív, de ma hiába hívtam egymás után többször is, nem reagált. Aztán jött az aggodalom, és hívtam két kollégáját is, de az egyik szintén nem vette fel, a másik pedig ki volt kapcsolva. Akkor már nagyon durván beparáztam, de ő is, aki egy megnyitón volt a kollégáival, és ezért nem válaszolt egyikük sem a hívásomra. Nekem pedig lelki szemeim előtt lepergett, hogy miután minden reggel együtt autóznak a munkahelyre, biztos karamboloztak, vagy történt valami velük, és most ott fekszenek valamelyik kórházban, vagy mit tudom én.

De Édespofa is elkezdett aggódni amikor meglátta, hogy négyszer is hívtam, ami nem szokásom, és ráadásul Zsuzscsit is, meg a Krisztit. Mivel ilyet nem szoktam, hát bepattant a kocsiba és elindult haza a megnyitóról, mert közben én ki voltam kapcsolva és nem tudott elérni. Nem tudom, hogy az ő szemei előtt mi pereghetett le, majd este megkérdezem tőle, de biztos látta amint a piros bringámmal a nyakam köré csavarodva egy árokban fekszem. Még jó, hogy maximum 20 percig voltam nem elérhető állapotban, és tudtunk egymással beszélni mielőtt elkezdtünk volna sírni magunkban a semmiért.

Azt szokták mondani, hogy a gondolatnak teremtő ereje van, de nagyon remélem, ez az ilyen esetekre nem áll.

Kicsit szar a kedvem. Azt hiszem kimegyek a napra, égetem magam egy kicsit, de előbb még belövöm magamba az e heti Rescue Me részt. Egyébként pedig ha barnább leszek, kisebbnek tűnik majd a hasam is, meg fehérebbnek a fogaim, ráadásul csupa öröm és vidámság lesz nálam dagadtabbakat is látni.

Beszélő szetterem volt!!! És új lakásban laktam, de sajnos úgy tűnt, hogy egyedül, de mégsem magányosan, hiszen ott volt nekem két kutya is. Egy öreg tacsi, és egy fekete-fehér szetter, akiről csak akkor derült ki, hogy beszél, amikor elmentünk Zoli éttermébe ebédelni, és valaki leöntötte véletlenül sárgarépalével. Már mentünk kifelé, amikor én még mindig faggattam a történtekről, és ő egyszer csak a legnagyobb természetességgel rám nézett azokkal a gyönyörű fekete szemeivel, és elpanaszolta majdnem sírva, hogy direkt öntöttet le egy nagyképű, önelégült, beképzelt és nemtörődöm fickó. Persze nem harapta meg, de nagy kedve lett volna hozzá. Ő mondta, nem én találtam ki!

Ebben az álomban egyébként nem is a beszélő kutyám a legfurább, hanem az, hogy körülbelül két héttel ezelőtt álmodtam, amikor még fogalmam sem volt róla, hogy Zoli egy étteremben pincér, mint ahogy a többiről sem. A bejegyzés is akkor született, aztán jól ott felejtettem a piszkozatok között, de pont azért került ki most, mert egy csomó dolog érdekes és misztikus módon beigazolódott belőle.

Azért az ausztrál The Presets nem gyengén szórakozik velünk, ugyanis jól elhúzták a tavalyi album felvezetését, most pedig a levezetésével sem viccelnek, hiszen lassan már minden dalhoz készült klip, most éppen a Kicking & Screaming-hez. És talán még nem is értünk a végére!

Ma például annak ellenére, hogy majdnem összehánytam magam, hatalmas örömöt okozott nekem Euthymia felbukkanása. Képzeljétek el, Angliából ugrott be a munkahelyemre, és még ajándékot is hozott. Édespofa most lapozgatja a könyvet, amitől el vagyunk ájulva. Csodás étkek vannak benne, és már a képektől is összefolyik a nyál a szánkban, hát még az összetevők átböngészésétől. A rágó pedig isteni, mint ahogy a csoki is az volt, amíg tartott. A teát holnap fogom jegesen megcsinálni, kíváncsi vagyok milyen mixet sikerül összehozni belőle!

Komolyan mondom, az ilyen kedves, őszinte, önzetlen és pozitív kisugárzású emberek közelsége, még ha csak pár percre is, de be tudja aranyozni az életet! Köszönöm!!!

De megyek is, mert vacsora várt itthon, rakott brokkoli formájában, sok vadrizzsel, tojással és sajttal. Komoly konyhatündér kezd lenni Édespofából, én mondom!

Basszus, mi sosem veszünk Danone joghurtot, de már rájöttünk, hogy miért! Annyira ellenszenves a politikájuk ezzel az 59 forintos lódítással, hogy csak na. Közben meg megy össze a doboz, szerintünk jövőre már pöti méretű lesz. Egyébként is finomabb a Jogobella, amit meg évekig a gusztustalan dalolós reklámja miatt nem vásároltunk, de aztán hallgattunk Zolira. És jól tettük!