2010. februári bejegyzések

Leesett ma a pofám a gyógyszertárban, hogy milyen olcsóság van! Felírt ugyanis a bőrgyógyász egy sampont, illetve egy krémet a nem is szemölcsömre, és 360 forintot fizettem értük. Komolyan! Holnap megyek érte, még szólhatnak ha mégis elszámolták!

Az, hogy hosszútávon kinek sikerül majd a Delphic-től a Doubt című számot ebben a '80-as évek szinti világát idéző korban nálam kiütni a nyeregből, az még kurvára a jövő zenéje, majd 2010 végén nyilatkozok róla. Egyelőre az a biztos, hogy a bostoni Yes Giantess is vállalkozik erre, nem kis eséllyel, de azért arra majd felettébb kíváncsi leszek, hogy a Neon Gold-nál megjelenő debütáló korongon hányadik szám után fog kiidegelni Jan Rosenfeld nyávogása. Ki fog, az tuti!

Azt hiszem ebben a korban teljesen természetes, hogy az ember számba veszi az eddigi dolgait, visszatekint, megpróbál kicsit lassítani, és új kihívásokat keresni. Én most élem meg azt az időszakot, amikor valami többet szeretnék, tartani valamerre, tartozni valahová, megtalálni és megvalósítani tán már rég elfeledett álmokat.

Van egy kis családom, Édespofa és Lulu, van egy kis lakásunk, de szeretnék még többet kihozni ebből. Egy kis házban képzelem el magunkat, ahol van egy kis tornác, egy kert, gyümölcsfák, pár bokor, egy kis csörgedező patak a kert végében, a teraszon pedig függőágy, mellette asztal székekkel, gőzölgő kávé. Nem nagy dolgok, simán megvalósíthatók! Nem kergetek olyan álmot, mely kivitelezhetetlen. Nem vágyom gyerekre, vagyis elnyomom azt, hiszen úgysem lehet. De helyette azzal akarok boldog lenni amim van, és egy kicsit többel.

Eddig nem éreztem késztetést házasságra, de amióta Édespofával vagyunk így ketten együtt, minden más lett. Gyűrűt nézegetünk, és ezt teljesen komolyan gondolom, nem csak egy ámokfutó gondolat, ami oly sokszor kerített hatalmába a múltban. Ott szeretnék állni a barátainkkal a hátunk mögött az emelvényen, és kimondani az igent! Aztán hazamenni a kis házunkba, és kerti partit adni, majd elutazni egy csendes, olasz kis faluba, le a tengerhez, és kéz a kézben sétálgatni esténként, míg Lulu a lábaink között ugrál, vagy kergeti a a parton megpihenő habokat.

Régi nagy vágyam volt egy kutya is, melyhez gyerekkoromban a szülők nem járultak hozzá, de ehhez ma már nem kell az engedélyük, vagyis inkább azt hittem, hogy nem kell, de mindegy ez más lapra tartozik. A lényeg, hogy mióta Lulu megvan, egyre inkább érzem, hogy a régi gondolataim, miszerint úgysem tudnék felelősségteljes gazdája lenni egy kutyának, egyik pillanatról a másikra, szertefoszlottak. Megtudtam ugyanis, hogy képes vagyok boldoggá tenni egy kutyát, képes vagyok levetkőzni minden önzésemet, és átadni a szeretetem, a feltétlen szeretetem egy ilyen tündérnek. Viccesen hangzik, de egy időben azt hittem ez emberekkel sem megy, nemhogy egy állattal. Erre tessék, semmi más nem érdekel, mint Lulu boldogsága.  Azt akarom, hogy minden pillanata amit velünk tölt, öröm legyen a számára. És azt is gondolom, hogy ha meglenne az a kicsi ház, akkor bizony vennék még egy szukát, egy jó családból valót, és igen, elmennék egy jó hírű tenyésztőhöz, megtanulni a szakma fortélyait, hogy én is megpróbálkozzak a fajta tenyésztésével. Ez tenne igazán boldoggá!

35 vagyok, mitöbb lassan 36! Megpróbálok egy kicsit még inkább odafigyelni a belső hangokra, követni őket, mert tudom, hogy ez a jó út. Megpróbálni a legtöbbet kihozni abból ami van, és ha tehetem, még egy kicsit többet. Remélem mindenki támogat!

Daniel Warwick olyan csodálatos klipet készített Xavier Naidoo új dalához, hogy a hideg kiráz majd minden pillanatától, pedig az énekes eddig csak egy szerzeményével tudott eddig megfogni, az is már sok évvel ezelőtt volt, de ez a látvány még a Halte Durch című, német nyelvű számot is kellemessé teszi.

Basszus, hallgatom a Tilos Rádiót, ahol a Cigiblog szerkesztőjével folyik egy beszélgetés, erre betelefonál egy Nyikoláj nevű tudálékos oktondi, és váltig állítja az igazát, olyan stílusban, melytől kiráz a hideg. Pont az ilyen barmokat szerettem volna mindig is elkerülni itt, és az életben is. Az ilyeneknek mondhatsz bármit, nem meggyőzhetőek, és ez mindig annyira kiábrándító!

Nyikoláj is azzal a farkasordító (hideg van egyébként, vegyetek sálat) hülyeséggel jön, hogy a Cigiblogos srác mekkora idióta, hiszen felesleges hadakozni a hatósággal, mert ettől semmi sem fog változni ebben az országban, ehelyett külső szerverre kell rakni a blogot (lásd. Kurcik) és ez mindent megold, ellenben az nem, hogy végigturnézza a hazai médiumokat.

Egyébként a fazon külföldön él, ezt látja ott is? Ott is elfutnak minden elől? Ez lenne a megoldás, a harc egyik formája? Mert ez idáig nem is baj, csak a csávó azt mondja, ezen kívül nincs másik, és aki ezzel nem ért egyet, az bekaphatja.

Nem tudom mi van velem, de eddig nem igazán vagyok megelégedve a 2010-es újdonságokkal. Egyszerűen nem találok olyan lemezt, amelyikkel maradéktalanul meg lennék elégedve. Meghallgattam a These New Puritans-ék új anyagát is, és csak egy fáradt sóhajra futotta utána, de nincs ez másként JJ-vel, a Massive Attack-kel, és a Spoon-nal sem. Kezdek aggódni, és lázasan böngészek újabb kedvenc után, szinte már megszállottként verem a billentyűket.

Persze még nem vagyok teljesen elkeseredve, bízom például az új Bomb The Bass-ben, vagy a Gorillaz-ban, de ha neked már akadt idei kedvenced, ne felejtsd el velem megosztani! Könyörülj rajtam!

Újabb szavazást tettem a bal oldalra, ha van időtök nyomjatok egy választ. A történet részletesen többek között a nemrég még tiltólistás Cigiblogon olvasható, vagy szintén első kézből a rajongói oldalon, illetve a Hírszerzőn!

Pár nap van már csak a Heligoland hivatalos megjelenéséig, és szinte minden blog ontja magából a Massive Attack-ről szóló posztokat, melyek közül én sem akarok kivétel lenni. A Paradise Circus után ugyanis végre elkészült a hivatalos Splitting The Atom klip is, illetve mellé egy promóciós videó a Flat Of The Blade-hez!

Ma azt hiszem egy darab meghalt belőlem, és nem tudom újra lehet-e majd éleszteni. Olyan szavakat hallottam mondatokká formálódni, melyeket talán nem kellett volna. Soha.

Kristine W ősidők óta, minden amerikai (vagy nem amerikai) buzi nagy kedvence, és a túlhevített éjszakák állandó szereplője, aki ugyan az idő múlásával egyre inkább hasonlít Debbie-re a Queer As Folk című sorozatból, de Mike Ruiz keze alatt végre ő is régi fényében tündököl.

Beszippantott engem is a játékmánia a Facebook-on, de azt hiszem ma jött el a pillanat arra, hogy szépen bezárjam a kávézómat, és mától nem basszak el órákat a virtuális barátaim, virtuális jóllakatásával. Ha igénylitek, inkább főzök itthon valamit!

Ha az előző kliptől még nem fordult ki a beletek, akkor a Xiu Xiu új, Dear God, I Hate Myself című cuccától biztos ki fog, hiszen a csajnak is ... Egyébként ti már hánytattátok magatokat? Én igen, és ne tudjátok meg az mennyire durva dolog! Úgyhogy amennyire én meg tudom állapítani, az amit Angela a filmben művel, bizony igazi!

Azért az vicces valahol, hogy mi mindketten, de főleg én, baromi érzékenyek vagyunk a szagokra, én az is voltam mindig, erre most itt alszik az ágyunk mellett egy fingógép, beterítve a szobát jobbnál-jobb szagokkal. Eddig az összes illatosító felmondta már a szolgálatot, talán még a füstölő nem, de az meg nem mehet olyan ütemben, mint ahogy a szagok áradnak.

Ez a sors fintora, vagy mifene, de ez is viccesen hangzik így leírva. Murphy-nek van erre valamilyen törvénye? Biztos van, hiszen mindenre van!

Baljós, sötét, borzongató, és nyugtalanító a Black Strobe két éves szünet után megjelent kislemeze, melyhez tökéletesen passzoló klipet is készített Laurent Chanez, de csak erős idegzetűeknek ajánlom.

Még mindig meglep amikor időnként szembesülök azzal, hogy a szűk környezetemben még mindig vannak olyan emberek, akik azt gondolják, hogy elfogadnak, de ettől még nem jár nekem boldog élet, hiszen csak egy buzi vagyok.