"személyes" kategória archívuma

Sűrű napunk volt, mely jó szarul végződött, amikor is iszonyú fáradt lettem és az ájulás kerülgetett, de ne ugorjunk ekkorát előre.

Először is délelőtt kimentünk Lulu-val a Hajógyárira, ahol első ízben vettünk részt Bulldog pikniken. Sajnos kevesen voltak, de a hangulat jó volt, Lulu nagyon élvezte. Képeket tettem fel a Facebook-ra, ott lehet őket csekkolni, van bothúzós, és Édespofára is rátalált egy angol kölök, akivel teljesen szerelembe estek!

Aztán kimentünk a Bringaexpo-ra, amit nagyon élveztünk volna, ha nincs fél óra elteltével bombariadó, és nem zavarnak ki minket a hóba. Ellenben használtuk az új Hungary Card-ot, mellyel olcsóbban tudtunk belépőt venni, így nem is volt akkora a veszteség. Persze a riadó nem a szervezők hibája, de semmit sem láttunk, vagyis alig valamit. Egy bicajba szerettem bele, a Koliken egyik termékébe, de most meg nem találom az oldalukon, így nem tudom megrendelni. Mindegy, holnap felhívjuk őket, aztán meglátjuk!

Mire hazaértünk, már olyan hátfájás és vacogás gyötört, hogy azonnal ágyba bújtam és most keltem fel. Jobban lettem, de még nem az igazi! Nem tudom mi a tököm van!

Kicsit szétzuhantam a héten, ezért elnézést is kérek gyorsan Szuperapu-tól, hogy nem voltam ma elég szórakoztató, holott ha nem is látszott, én attól még nagyon jól éreztem magam náluk. Finom volt a chips is!

Egyébként a felső ajkam cserepes, alul meg herpeszes, így ha valaki holnap a Bringaexpo-n, vagy a Bulldogpiknik-en nem ismer fel, nem fogok rá megharagudni.

Emlékeztek arra, hogy az alattam lakó öreglány mennyire megkeserítette az életünket? A minap megint üvöltözött velem, mert állítólag lespricceltem az ajtóját valamivel. Na ja, pont spriccelgetni van időm! Erre mondtam neki, hogy ha még egyszer lebuziz, meg fenyeget, ráhívom a rendőrséget, és feljelentést teszek, melyben a lakóközösség több mint a fele támogatott.

De képzeljétek mi történt tegnap reggel! Állok a trolimegállóban, jön az egyik lakó, és beszélgetésbe elegyedtünk (hozzátartozik, hogy jött egy másik lakó is, de ő meglátott, és átment a másik oldalra, hogy ne kelljen köszönni) amíg én várakoztam. Ő mesélte, hogy a Tücsinéni árulja a lakását, és úgy néz ki, hogy rövid időn belül megszabadulunk tőle. Nem gondoltam volna, hogy ilyen rövid lesz az az idő, ugyanis tegnap délután jöttek érte teherautóval, és estére ki is rámolták.

Fellélegezhetünk azt hiszem, nála szarabb szomszédot még nem látott ez a világ, és akárki vette meg a lakását, vagy veszi meg, csak jobb jöhet. Isten áldja azt, akinek a költözése köszönhető! Örömtánccal, tapssal, és pezsgővel kellene ünnepelni őt, itt lent az udvaron!

Én nem tudom, ki-hogy van vele, de én nem tudom magam mögött hagyni a melót, ha kilépek a bolt ajtaján. Ha rossz napom volt agyalok, keresem a megoldásokat, vagy csak simán halálra stresszelem magam, ha pedig jól ment minden, sikereket értem el, ügyes voltam, és ezt még el is ismerték, akkor még itthon is pörgök tőle. Ellenben ismerek olyat, aki kilép a kapun, és máris más világban jár, bár nem értem hogyan lehetséges ez. Te melyik csoportba tartozol és hogy csinálod?

Nem szeretem ha sürgetnek. Sőt utálom ha pattognak körülöttem, és a tempómba ugatnak. Ilyenkor hibázom, olyankor meg utálom magam.

Csináltam egy pár új képet a családról az előbb, és miközben néztem vissza őket, mondom Édespofának, hogy mennyire jó lett az egyik közeli róla, gyönyörű rajta a szeme, mire ő: "Ja, azt nem lehet elhízni!" (De nem engedi megmutatni, követeljétek, hátha akkor ...)

Valamiért mostanában egyre többször veszem észre magamon, hogy mennyi berögzült szokásom lett. Kicsit vénnek érzem magam ezektől, nem vitás.

Például minden reggel kávét teszek fel, aztán pisilek, majd Lulu is elvégzi a dolgát, és mire ezekkel kész vagyunk, lefől a kávé is. Megiszom, megnézem a blogot, aztán tusolok, és megyek Luluval egy újabb, és hosszabb sétára. Ha dolgozom, akkor 7.45-kor indulok is, ha nem, akkor írok valamit a blogba, zenéket hallgatok, sorozatokat nézek felvételről, majd alszom dél körül, az ebéd belapátolása után egy újabb adagot. 4-5 óra felé aztán újabb séta, majd vacsora, de az már Édespofával együtt. Este újabb kávé, majd lejtőzünk az ágyban, filmeket nézünk, beszélgetünk, játszunk Luluval, és mielőtt elalszunk, egy újabb gyors pisilés.

Minden nap ugyanez a körforgás, de valamiért egy kicsit lelkiismeret-furdalásom is van azért, hogy nem vágyom hirtelen dolgokra, bulikra, minden nap másra. Na jó, csak néha!

Bár azt azért nem gondoltam, hogy egy felelős vezető úgy intézi a dolgokat, ahogy az nálunk zajlik.

Nekem ugyanis még azt mondta tegnap, hogy gondolkodjak, a héten bőven ráér választ adnom arra, hogy komolyan gondolom-e az áthelyezésem, de közben ma már kiderült, hogy ő már döntött. De itt még nincs vége, ugyanis a helyettes személyére 2 különböző bolt, 4 emberét is belekeverte a dologba, akik most beleélik magukat valami olyanba, melyben valószínűleg nem is számít sokat a döntésük. Legalábbis ezek szerint! Ami meg még ezen felül is bosszantó, hogy össze is ugorhatnak ezen a faramuci helyzeten, ha ők sem tudják felnőttekhez illően visszalapátolni a szart a kiborított bödönbe.

Igen, kicsit meg is vagyok sértődve, és fel vagyok háborodva, de nem azért mert nem én megyek az új üzletbe, hiszen még az sem volt biztos, hogy elvállalom, miután két nap gondolkodási időt kaptam, hanem azért mert ilyen óvodába illő módon, a fejem, és a kollégáim feje felett intézik az ügyeket, nagy ívben letojva mindenkit.

Azt hiszem ebben a korban teljesen természetes, hogy az ember számba veszi az eddigi dolgait, visszatekint, megpróbál kicsit lassítani, és új kihívásokat keresni. Én most élem meg azt az időszakot, amikor valami többet szeretnék, tartani valamerre, tartozni valahová, megtalálni és megvalósítani tán már rég elfeledett álmokat.

Van egy kis családom, Édespofa és Lulu, van egy kis lakásunk, de szeretnék még többet kihozni ebből. Egy kis házban képzelem el magunkat, ahol van egy kis tornác, egy kert, gyümölcsfák, pár bokor, egy kis csörgedező patak a kert végében, a teraszon pedig függőágy, mellette asztal székekkel, gőzölgő kávé. Nem nagy dolgok, simán megvalósíthatók! Nem kergetek olyan álmot, mely kivitelezhetetlen. Nem vágyom gyerekre, vagyis elnyomom azt, hiszen úgysem lehet. De helyette azzal akarok boldog lenni amim van, és egy kicsit többel.

Eddig nem éreztem késztetést házasságra, de amióta Édespofával vagyunk így ketten együtt, minden más lett. Gyűrűt nézegetünk, és ezt teljesen komolyan gondolom, nem csak egy ámokfutó gondolat, ami oly sokszor kerített hatalmába a múltban. Ott szeretnék állni a barátainkkal a hátunk mögött az emelvényen, és kimondani az igent! Aztán hazamenni a kis házunkba, és kerti partit adni, majd elutazni egy csendes, olasz kis faluba, le a tengerhez, és kéz a kézben sétálgatni esténként, míg Lulu a lábaink között ugrál, vagy kergeti a a parton megpihenő habokat.

Régi nagy vágyam volt egy kutya is, melyhez gyerekkoromban a szülők nem járultak hozzá, de ehhez ma már nem kell az engedélyük, vagyis inkább azt hittem, hogy nem kell, de mindegy ez más lapra tartozik. A lényeg, hogy mióta Lulu megvan, egyre inkább érzem, hogy a régi gondolataim, miszerint úgysem tudnék felelősségteljes gazdája lenni egy kutyának, egyik pillanatról a másikra, szertefoszlottak. Megtudtam ugyanis, hogy képes vagyok boldoggá tenni egy kutyát, képes vagyok levetkőzni minden önzésemet, és átadni a szeretetem, a feltétlen szeretetem egy ilyen tündérnek. Viccesen hangzik, de egy időben azt hittem ez emberekkel sem megy, nemhogy egy állattal. Erre tessék, semmi más nem érdekel, mint Lulu boldogsága.  Azt akarom, hogy minden pillanata amit velünk tölt, öröm legyen a számára. És azt is gondolom, hogy ha meglenne az a kicsi ház, akkor bizony vennék még egy szukát, egy jó családból valót, és igen, elmennék egy jó hírű tenyésztőhöz, megtanulni a szakma fortélyait, hogy én is megpróbálkozzak a fajta tenyésztésével. Ez tenne igazán boldoggá!

35 vagyok, mitöbb lassan 36! Megpróbálok egy kicsit még inkább odafigyelni a belső hangokra, követni őket, mert tudom, hogy ez a jó út. Megpróbálni a legtöbbet kihozni abból ami van, és ha tehetem, még egy kicsit többet. Remélem mindenki támogat!

Ma azt hiszem egy darab meghalt belőlem, és nem tudom újra lehet-e majd éleszteni. Olyan szavakat hallottam mondatokká formálódni, melyeket talán nem kellett volna. Soha.

Beszippantott engem is a játékmánia a Facebook-on, de azt hiszem ma jött el a pillanat arra, hogy szépen bezárjam a kávézómat, és mától nem basszak el órákat a virtuális barátaim, virtuális jóllakatásával. Ha igénylitek, inkább főzök itthon valamit!

Még mindig meglep amikor időnként szembesülök azzal, hogy a szűk környezetemben még mindig vannak olyan emberek, akik azt gondolják, hogy elfogadnak, de ettől még nem jár nekem boldog élet, hiszen csak egy buzi vagyok.

Mostanában nem nagyon álmodom, vagy csak nem emlékszem az álmaimra, de két napja olyan rémek kísértenek, melyeket nehéz elfeledni, lévén gyilkos gyerekekről van szó.

A történet majdnem ugyanaz volt most is, mint tegnap. Egy ártatlanak kinéző 12-15 év körüli kisfiú követett az utcán amikor levittem a kutyát, majd egyszer csak rám támadt egy késsel, teljesen váratlanul, hátulról. A félelmetes még csak nem is ez volt, és a vesémben élénken fel-fel sikító fájdalom, hanem az, amilyen gyorsan az angyali pofa átváltozott démoni álarccá, és olyan lett, mint aki teljesen kifordult magából. Az első gyerek ráadásul szőke volt, az az igazi ártatlan képű jófiú, míg a második már sokkal ijesztőbb volt első ránézésre is. A két álom közti különbség pedig az volt, hogy míg az elsőben sikerült elzavarnom a sátánt, és megúsztam egy szúrással, másodszor már nem voltam ilyen szerencsés.

Ha Édespofa nem arra ébred, hogy kiabálom Lulu nevét, és hörgök mint egy állat, talán megtudtam volna mi a kimenetele a harcnak, de így csak abban vagyok biztos, hogy kétszer szúrt!

Valaki a házban az egész lépcsőházat teleszórta asztali sóval, ami nem csak azért nagyon idegesítő, mert a felét már behoztuk a csokoládébarna greslapra, meg azért, mert Lulu kis lábait baszogatja, hanem azért is, mert a betonlépcsőt és a beton függőfolyosót gyönyörűen szét tudja marni.

Szeptember óta dolgozom a multinál, mondom ezt azért, mert hátha valaki nem követte az eseményeket, de ma éreztem első alkalommal azt, hogy meg tudok felelni, hogy meg tudom csinálni, mitöbb, jól meg tudom csinálni.

Anyám rettenetes szavai még így két nap után is csapdába esett dongóként zümmögnek a fejemben, pedig jól tudom, hogy valahogy inkább arra kellene koncentrálni, hogy ettől még az anyám, és segíteni neki átvészelni ezt a még depressziósabb (mint amilyen az egész élete volt) időszakot, de egyre kevésbé megy.