"személyes" kategória archívuma

A jó, hogy a srácok Vauxhall pártiak, ezért úgy néz ki oda fogunk költözni, remélem mielőbb, ugyanis ezt a mostani helyet nagyon nem szerettem meg. Mellesleg állítólag a Soho után ez a környék a leginkább melegbarát.

A rossz, hogy ma Csaba felhívta a Defrát, és megerősítették telefonon is, a fél éves várakozási időt, így most el kell helyeznünk Lulut valahol, bár elsőként a mostani befogadóit kérdezzük meg, hátha ők elvállalják még pár hónapot, aztán nem tudom ... Vérzik a szívem!

Még az van fizetésemelés ügyében, hogy ma Franciska bejött hozzám a konyhára és nagy mosolyogva előadta, hogy akkor kapom ám csak meg, ha nagyon jól beszélek majd angolul. Van rá két hónapom, hogy teljesen helyes, és összeszedett mondatokat mondjak. Persze ehhez még hozzá tartozik az is, hogy már pénteken megbeszéltük, melyik suliba fogok járni, mikor kezdem, stb. Meg az is ide tartozik, hogy egyre jobban megy a szövegelés, ma már két viccet is megértettem. Alakulunk szépen lassan, Zsolti is imádja a munkáját, ő is ugyanennél a cégnél van, csak egy másik konyhán, és mást is csinál. Én mosogatok nagyrészt, ő meg kisegít a konyhán.

A hétvégén pedig voltunk Brightonban, hazafelé meg is beszéltük, hogy bizony ott nagyon jó lehet élni. Talán még oda is költözünk, ha kicsit jobban megy majd a kommunikáció. Remélem ott is van Diesel bolt!

Ma behívtak az irodába a nagyfőnökök, én meg már rögtön azzal indítottam, hogy mi a baj, egyből arra gondoltam, hogy most aztán jól ki leszek rúgva. Tipikus!

Erre közölték, hogy csak arra kíváncsiak, jól érzem-e magam, mennyire tetszik a munka, ... Elmondták, hogy nagyon elégedettek velem, mindenkinek kikérték a véleményét, és mindenki elismerően nyilatkozott rólam. Megkértek, hogy ne felejtsek el kitölteni egy nyomtatványt a beérkező árukról, és mellesleg kapok fizetésemelést is. Aztán ajánlottak egy jó nyelviskolát, ahová jövő hónaptól beiratkozunk, mert igen csak ránk fér a tanulást, ezt tudjuk mi is, és ők is. De ezek szerint terveik vannak velem, ami jó!

Egyébként két hét után, ma a főszakács csinált nekem omlettet, már tejszínhabbal kapom a kávét, és a szendvicsem is fel volt turbózva. Tudom, nem tűnnek ezek nagy dolognak, de voltaképpen azok. Ugye érted miért!

Az egészhez még hozzá tartozik az is, hogy azért hazafelé a metrón elgondolkodtam mennyi esélyem volt az előző, vagy az azt megelőző, és a többi magyar munkahelyemen arra, hogy bármilyen fizetésemelést kapjak. Még sosem kaptam ugyanis sehol. Ha jobban akartam keresni, ki kellett lépni, és találni egy olyan munkahelyet, ahol több a pénz. De nem csak a pénzről van szó, bármilyen elismerés jól esik az embernek, de otthon nem szokás osztogatni még a szóbeli dicséreteket sem. Ahol szeptemberig dolgoztam, konkrétan az volt a szokás, hogy teljesen kifacsartak, minden rossz volt, és csak hülye lehettél. Szívvel-lélekkel odatehetted magad, akkor is lebasztak mindenért. Remélem ez másnál bejön, nálam nem. Sosem értettem miért kell ezt csinálni. Nem nagyon fordult elő velem még a több mint 15 éves munkaviszonyom alatt, hogy ilyen eufóriát érezzek mint most.

Ja, és még annyi újdonság van, hogy Zsoltinak is lett melója, ő jövő hétfőn kezd, és teljesen véletlenül még egy másodállásunk is akadt, ami ugyan csak havonta egy délelőtt, de ennek is örülünk, hiszen az is 60 font. Hát ilyenek vannak. Meg az, hogy Lulu kibaszottul hiányzik, de terveink szerint novembertől újra együtt lesz a család.

Most pedig ágy, mert hulla vagyok. Remélem nem lett nagyon össze-vissza a bejegyzés. Rég írtam, nem is annyira hiányzik. Pörög az élet körülöttünk, és minden újdonság!

Egyrészt nem túl kényelmes a mostani, és valószínűleg a kutyát sem tudjuk ide hozni, másrészt a fél utcát lebontották már, és ki van írva elénk egy lámpaoszlopra, hogy ez a ház is bontásra van ítélve.

Próbálkozunk mindenfelé, bármi számításba jöhet, csak az a lényeg, hogy november 1-től költözhető legyen és vihessük Lulu-t. Ja, és közösen mennénk a szomszédban lakó srácokkal, akik szintén melegek. Közösködünk szívesen ha kell! A magyaroklondonban.com oldalt próbáltuk, de több szempontból sem jöhet össze, úgyhogy azt ne is ajánljátok, de rajtuk kívül minden más érdekes lehet.

És mivel mostanában egyre több új olvasóm van aki kint él, úgy ahogy mi, talán tudunk egymás segítségére lenni. Kertről már nem is álmodom ...

Egyúttal lassan lehet majd jelentkezni a budapesti lakásom bérlésére, mondjuk januártól! Sok kikötésem nincs a leendő albérlőre nézve, csak legyen rend- és tisztaságmániás, és ha lehet, hosszú távra akarjon Zuglóban lakni. A lakás teljesen felszerelt, mosógép, szekrények, ágy, plazma tévé, kutyafasza. Csak be kell költözni! Részletek levélben: gusvagyok@gmail.com

... a jövő héttől pedig még durvább lesz minden, hiszen dolgozni fogok. Igen, felvettek! Pedig már úgy tűnt egy hosszú nyaraláson vagyunk, de előbb-utóbb valóság lett abból, hogy külföldön fogunk munkát vállalni.

Itt Angliában egyébként sokkal könnyebb a hivatalos dolgokat elintézni mint az Brüsszelben tűnt. Rögtön első dolgunk volt bankszámlát nyitni, melyet mi a Lloyds-nál intéztünk. Mákunk volt, mert valamiért a Silver csomagot kaptuk, ehhez pedig azt írják a tájékoztatójukon, hogy egy év után adható csak, de megadták. A franc sem tudja miért!

Az angoloknál továbbá kell egy NI szám regisztráció, melyhez szükséges egy interjú, amire adnak telefonon egy időpontot, akkor kell befáradni a helyi Job Center-be. Nekünk ez október 6-án lesz, és hogy össze tudjátok hasonlítani, egy hasonló okmányhoz a belgáknál két hónapos várakozás van, ott október 27-re adták ki az időpontot. Az már csak hab a tortán, hogy amikor felhívtuk őket és meghallották, hogy magyarok vagyunk, rögtön felajánlottak egy tolmácsot, sőt az interjúra is kapunk egyet. Álmodom?

Aztán el kell intézni még egy dolgot a postán, a Home Office regisztrációt. Ez mindenképpen kell a munkavállaláshoz, tőlünk is mindenki ezt kérte elsőre. Be kell küldeni a magyar személyit egy szürke színű (safety) borítékban, két fényképet, és a leendő munkaadó által írott szándéknyilatkozatot, hogy foglalkoztatni kíván, vagy a már meglévő szerződést. Pár hét múlva ezeket a már meglévő engedélyekkel visszaküldik, mi mellékeltünk is egy válaszborítékot a csomagba, hogy biztosra menjünk. Mellesleg a követségen kértünk ideiglenes útlevelet is, hátha időközben át tudunk menni Luluért. Ez 40 font volt, de a regisztrációhoz fel kell tölteni az itteni bankkártyát is 90 fonttal, mert ezt húzzák le a szolgáltatásért cserébe. Remélem ezzel minden rendben lesz, mert az állásinterjún háromszor is elmondták, hogy ha ez nem lesz meg akkor mehetek amerre látok.

Aztán kell majd dokit is választani, és bejelentkezni az itteni betegbiztosítási rendszerbe, ezt majd most intézzük, még nem teljesen világos, hogyan kell, de majd meglesz ez is. Mindenesetre engem minden további nélkül elláttak már háromszor is a fülgyulladásommal, pedig még nem választottam dokit, amikor meg lobogtattam az otthon kért Uniós betegbiztosítási kártyát, elvették aztán megkérdezték ez mire jó, minek kell ilyen, majd visszaadták ... Ha pedig itt már szilárd lábakon állunk, megyünk haza, mert otthon meg mindenhonnan ki kell jelentkezni, például a TB-ből is, különben állítólag meg leszünk büntetve.

A kocsit is fél éven belül el akarjuk otthon adni, ugyanis addig lehet itt külföldi rendszámmal használni, aztán le kellene cserélni, de mi inkább megválnánk tőle, hogy itt vehessünk újat. Hogy miért? A válasz egyszerű, hiszen Angliában nagyon olcsók a kocsik, egy Volvo V70 890 font használtan, és még nem is néztünk nagyon körül, csak a Gumtree-n.

Szóval a lényeg, hogy szorítsatok nekem nagyon, hogy megfeleljek a munkahelyen, ami egyébként egy nagy nemzetközi cégnél lesz a Marble Arch-nál, az ő konyhájukon fogok kisegíteni és mosogatni. Egy barátunk fog betanítani az első héten, aztán már egyedül nyomom. De nem is a munka miatt aggódom, hanem mert az angolom itt kint úgy tűnik még kevesebb és szarabb mint azt otthon hittem.

Két okból is kifejezetten baromnak sikerült ma éreznem magam a nap folyamán. Egyrészt az állásinterjún olyan voltam mint aki szeget nyelt, meg sem mertem szólalni angolul, csak nyökögtem. Ettől függetlenül azt mondják jól ment, és a héten kiderül mi lesz a válasz.

Másrészt pedig azért vagyok egy nagy hülye mamlasz kacsa, mert baszki az Oxford Street melletti kis utcában mellettem ment el Skin, én meg földbe gyökerezett lábakkal, tátott szájjal néztem, mint egy fasz. Még egy fél óra múlva is csak hápogva tudtam megkérni Zsoltit arra, hogy ha legközelebb ilyen van, bírjon rá a futásra, meg a beszédre, hogy közös fotót tudjak csinálni, vagy valami. Annyira béna vagyok, hogy most csak ezt a Beth Ditto-val közös képemet tudom megmutatni, mást nem!

Senki meg sem kérdezi mit keresünk Londonban? Persze azokon kívül akik tudják, mert mondtam nekik. Senki meg sem lepődik?

Pedig az van, hogy áttettük a székhelyünket, mert sajnos Brüsszelben nem jöttek be a számításaink, túl bonyolult a hivatalos papírok intézése, nem tudtunk munkát vállalni, és elszámítottuk magunkat a franciával is, többek között ... Ettől még jól éreztük magunkat, jó volt Zsuzscsiékkal együtt lakni, pedig eleinte paráztam tőle, de már sajnáltam amikor el kellett jönni. Körülbelül két hetet nyomtunk le ott keresve a lehetőségeket, de az utolsó napokban, amikor már Londont szerveztük, csak turistáskodtunk. Megszerettük az ottani szállásunkat is a Rue Wery-n, Lulu is jól érezte magát, még a meredek lépcsőket is örömmel ugrálta meg. Persze nem tettünk le a visszaköltözésről 100%-ban, hiszen engem behívtak a tanácsra október 27.-én a hivatalos papírok ügyében. Ha itt nem érezzük majd jól magunkat, akkor még mindig megvan a lehetőség ott folytatni. De nem akartuk felélni az összes tartalékunkat, és majdnem novemberig várni a sült galambot, közben meg azon aggódni, hogy beesik-e valami feketén végezhető munka, amiért ki is toloncolhatnak az országból, vagy sem. Inkább megkerestük a Londonban élő barátokat, hátha itt más a helyzet, könnyebb munkát vállalni, van is lehetőség, ...

... aztán miután lebeszéltünk mindent, csütörtökön elindultunk komppal Oostende-ből a kis Micukóval, de sajnos Lulu nélkül, akit ott kellett hagynunk 10 napra vagy még többre, Zsuzsiéknál. Itt ugyanis olyan kemény szabályok vannak a házi kedvencek behozatalára, hogy csak lestünk. Persze érthető, itt nincs veszettség, és nem is lesz, ezért kellett Lulu-t még elvinni Brüsszelben egy állatorvoshoz, aki vett tőle vért, majd elküldte egy laborba, melynek az eredménye után jöhet csak be a kutya az országba. Olvastunk mindenféle karanténokról, meg fél évekről, de a belga doki megnyugtatott, hogy csinált ő már ilyet, nem kell aggódni, nincs fél év várakozás. Remélem így lesz, de ettől függetlenül a napokban felhívjuk majd az itteni Home Office-t, és velük is beszélünk, nehogy aztán a határon fordítsanak vissza minket. Ők már csak tudják mit, és hogyan lehet. Egyébként sejtettem, hogy Lulu hiánya ki fog borítani, de amint átértünk Angliába, valami iszonyatos szomorúság vett rajtam erőt, de nem az idő miatt, itt süt a nap, nem esik, és 18-20 fokok vannak napközben. Inkább ez az egy hónapos pakolás, beköltözés, munkakeresés, idegenben tájékozódás, amire rátett még egy lapáttal Lulu hiánya, és az úton összeszedett fülgyulladás is. Összeomlottam, és első nap elsírtam magam, zokogtam Zsolti vállán, nem lehettem szép látvány, de aztán elmúlt. Megnyugodtam, pihentem, és számba vettem a dolgokat. Végül is ha minden jól megy, pár hét múlva megyünk Luluért!

Apropó fülgyulladás!!! Szombat délelőtt bementünk az itteni egészségügyi centerbe, ahol kaptam antibiotikumot, bár doki nem látott, csak egy nővérke. Az EU kártyámra nem is voltak kíváncsiak, elláttak anélkül is, csak a személyim kellett. Aztán tegnap estére olyan szinten voltam szarul, hogy már megváltásnak éreztem volna azt is, ha felszúrják, így visszamentünk a Wilson-ba, ahol egy nagyon kedves doktor látott el, majd felírt még két fájdalomcsillapítót, és kaptam fülcseppet is, melyek így már lehúzták egy kicsit a gyulladást, és végre rendesen kezdett folyni a fülemből a genny, nem csak cseppekben. Képzelheted milyen guszta, de legalább pár órára megszűnik tőlük a nyomás. A doktor egyébként kihangsúlyozta, hogy ha el is múlik a fájdalom és rendbe jövök, vagy legalábbis úgy érzem, azért ő szeretne még egyszer látni jövő pénteken. Olvastam egy magyar kórház oldalán, hogy milyen durva szövődmények lehetnek egy középfülgyulladás után, és mivel még sosem volt ilyenem, azt hiszem az lesz a legjobb ha szépen visszaballagok majd a kedves bácsihoz.

Egyébként itt mindenki kedves, nem nagyon találkoztunk még mogorva arcokkal, és ami főként kellemes meglepetés, hogy amint megtudják, hogy külföldi vagy, még tovább tudják húzni a szájukat a fülük felé. Elájulok, hogy itt mennyire illedelmesek, figyelmesek, ... Tegnap is a doktor, de a patikában a nénike is zabálnivaló volt, a bankban Ilene pedig olyan számlát nyitott nekünk amit még az itteni barátaink sem kaptak meg, és most marha irigyek. Silver Account-nak hívják, lehet vele mindenféle okos dolgokat csinálni, de sajna ma vissza kell mennünk, egyrészt az igénylőlapot leadni, másrészt szólni, hogy Zsolti nevét elírták. Mindenhol elírják, és nem lenne jó ha a bankkártyáján rossz név szerepelne. Mert várjuk, mint a messiást, ugyanis ez is kell a munkavállaláshoz, másrészt pedig itt nagyon furán néznek ha nincs chip-es kártyád. A legtöbb helyen az automaták el sem fogadnak másikat, tegnap pedig a Sainsbury's-ben méregettek furán amikor átadtam az Erste Bankos mágnescsíkos kártyámat. De van már Oyster kártyánk is, meg az itteni tömegközlekedésre kell, olyan mint a jegy, illetve a bérlet. Feltölthető online, vagy az állomásokon, és az utazás végén vonja le a megfelelő összeget. A londoni tömegközlekedés egyébként a magyar fizetésekhez mérten irtózatosan drága, ha majd keresünk, megmondom, hogy az ittenihez képest is az lesz-e! Ja, telefont és internetet is vettünk, itt fillérekért dobálják utánad a mobilokat, és az elektronikai cikkek úgy általában olcsóbbak mint otthon, vagy körülbelül ugyanannyiba kerülnek. Bár ahhoz nagyon gyorsan hozzá tudtam szokni, hogy Brüsszelben mindenhol van Wi-fi, ezzel ellentétben itt csak alig, azaz szinte sehol. Ez megrázott kicsit! De visszakanyarodva az árakhoz, a kaják sem tűnnek vészesnek, ahhoz képest meg pláne nem, hogy itt mindenki a sokszorosát keresi annak amit mi otthon. Mondjuk Brüsszel olcsóbb volt, az ottani Lidl nem egyszer meglepett minket, a kedvencünk pedig a Colruyt volt, ahol még a saját márkás (Everyday) termékek is finomabbak voltak mint Magyarországon a prémium kategória. Az áraaik pedig jóval alacsonyabbak! De itt sincs ez másként, a Sainsbury's iszonyatosan jó áruválasztékot kínál, és a saját márkás termékek is egész finomak. Gyömbérsört vedelünk minden nap, bár ezt még Belgiumban megszerettük, de itt is mindenhol kapható, még az Ikeában is!

Most elköszönök, mert Robi intézett nekünk egy meghallgatást a cégnél ahol ő dolgozik, így nemsokára indulunk a belvárosba. Majd jövök fotókkal, meg minden! Szorítsatok!

Megfogadtuk amikor eljöttünk otthonról, hogy nem fogunk sokat nosztalgiázni, igazából tegnap este tört ránk először valami honvágy féleség. Zsolti hiányolta az Anyukáját, az ágyunkat, a tévét, a fürdőszobát, én meg a lakást úgy egészében, Annát, Zolit, és Nórát, első körben ... (A sorrend nem fontos!)

Meg is bírnám szokni ezt az időbeosztást, miszerint még a bolt is 9-kor nyit, a Colruyt basszus. Nem ám 6-kor mint nálunk! Tegnap Zsuzscsival megbeszéltük, hogy kimegyünk a piacra a magyar lángos árushoz dumálni a többi hazánkfiával, mondtam is neki, hogy akkor korán kell felkelni, erre még itthon ülünk. 9 előtt oda sem pakolnak ki, nem úgy mint otthon, ahová ha 9-kor mész, már mindent elkapkodtak.

Ja, és süt a nap! Mióta kijöttünk figyelem a depressziós barátaimat, akik azon keseregnek a Facebook-on, hogy fáznak, esik, be kellett fűteni, ... Innen küldök egy kis jó idős, kirándulós mosolyt, meg egy kis napfényt, hátha felvidultok. Ma például 22 fokot mondanak, ami itt napon 30, úgyhogy ki is megyünk az Atomium-hoz, nehogy már ne lássuk, és ne napozzunk még egy kicsit a közelében. Édespofa meg itt ül mellettem egy szál semmiben, besüt a nap az ablakon ahol gépezünk, mire elindulunk, még le is sül.

Egyébként megvagyunk, majd mesélek bővebben is, csak össze kell szednem a gondolataimat, amik elszálltak mióta kiértünk. 9-kor kelünk, munkát keresünk, intézzük a belga balgaságokat, várost nézünk, ismerkedünk a helyiekkel, és gyalogolunk, annyit amennyit én még soha, mégis élvezem.

Az első pár nap után megszállt minket valamiféle különös nyugalom, nem is értjük mitől. Idegességnek nyoma sincs, valahogy mindig tudjuk mi a következő lépés. És itt vagyunk egymásnak, jobban mint eddig valaha.

Zsolti azt mondja büszke rám, sőt egész reggel mondja, és hozzá a teljes fejével mosolyog, aki ismeri tudja milyen az. Hogy miért? Mert telefonon elintéztem angolul az ID kártyát. Felhívtam az illetékes belga nénit, és kellemesen elcsacsogtam vele. Kellett már ez a kis sikerélmény!

Egyre inkább úgy tűnik, az utóbbi napokban szép lassan beszippantott minket az őrület malma. Nem elég, hogy napközben úgy vigyorgunk mindenen mint a tejbetök, még éjszaka sem hagy nyugodni minket a mindent átszövő butasághalmaz.

Én többször fél órákat töltök azzal éjfél után felébredve a félálomból, hogy eltervezem milyen lesz Csilláékkal kávézni a Café Belga-ban, Gabival shoppingolni, Chillout-tal gofrizni, Zsuzsival piacozni, hogyan fogjuk kergetni a kacsákat Lulu-val a tóparton, felfedezni a várost biciklivel és milyen lesz első este az új albérletben aludni, Zsolti pedig azzal, hogy milyenre festi majd ki az első lakásunk falait, milyen kocsit veszünk, ...

Mondom én, hogy megőrültünk, eszünkbe sem jut aggódni a majdnem egy napos út miatt, a belga személyi miatt, a munka miatt, és úgy összességében a fontos dolgok miatt. Minden más, apró-cseprő tevékenység eltereli a gondolatainkat ezekről, meg ezek úgyis meglesznek, akkor is ha nem parázunk rajtuk ezerrel.

... gondolom nem árulok el nagy titkot azzal, ha bejelentem, amit eddig nem akartam elkiabálni. Az van, hogy elköltözünk az országból, kipróbáljuk magunkat egy kicsit más közegben, más levegőt szívva, más nyelvet beszélve.

Régóta megérett már bennünk ez a gondolat, nem új keletű a dolog, csak az elhatározás hiányzott. Most Brüsszelbe megyünk, ezt még nem mondtam és azért oda, mert ott van lehetőségünk nem teljesen a nulláról kezdeni, ott lesz szállásunk, élnek ott barátok, vihetjük Lulu-t, és úgy néz ki, még munkalehetőség is akad. Nem mellesleg, az elbeszélések alapján tetszik is nekünk Belgium. A lakás ahol lakni fogunk Ixelles-ben van, pár utcára a piactól, a tavaktól, a belvárostól, a biciklikölcsönzőtől, a ludaktól, és a Margit-sziget nagyságú parktól, de ha a mostaninál sokkal szarabb helyen kellene meghúzni magunkat, ha nem klappolna ennyire minden, akkor is mennénk, mert szükségünk van a változásra. Besavanyodtunk, és akármikor az életem hátralévő éveire gondolok, valahogy nem ezt képzelem el, ami most van. És nincs kedvem várni, tovább küzdeni éveket, ezért indulunk szeptember 1-én.

Már több mint egy hónapja csak intézkedünk, kiváltottuk az EU kártyát, beállítottuk a lakás számlaügyeit, elajándékoztuk a romlandó kajákat, kölcsönadtuk a virágokat, utoljára használtuk a Hungary Card-ot, aztán odaadtuk Zsolti unokatesójának, lemondtuk az internetet és a tévét, ... Ez utóbbi egyébként érdekes volt, mi naivan azt hittük minden ügyfél fontos a UPC-nek, de mi nem. Próbáltuk ugyanis szüneteltetni a szolgáltatást, de mire ezen üzemmód költségeinek végére értünk, majdnem havi 4000 forintnál tartottunk. Gondolom mondanom sem kell, hogy ekkora pénzkidobáson csak nevettünk egy nagyot, aztán vittük a Sugárba a cuccaikat. Jó lett volna ha nem ezt kell tenni, a francnak sem ártottak, szerettük őket, és a távirányítójukat, de az nem ér meg 6 év előfizetői hűség után sem ennyit, hogy készenlétbe álljon az internet és a televízió. Akkor majd nem nézzük azon a pár héten át amikor hazalátogatunk.

Mert úgy tervezzük, hogy nem jövünk vissza egy darabig, nem határozott, hanem határozatlan időre húzunk el, terveink szerint jó hosszúra. Legközelebb december végén szeretnénk itthon tölteni pár napot, akkor már látni fogjuk mennyire megy a szekér Belgiumban, és nekiállhatunk tervezgetni akár évekre előre is.

De mielőtt azt gondolnátok, meggazdagodni megyünk, aztán hazajönni és verni a mellünket, már előre szólok, hogy tévedtek. Mi jól, jobban akarunk csak élni mint itthon. Én személy szerint arra is vágyom, hogy az itt oly nagyon lenézett és leértékelt, mondhatni cinkes kétkezi munkát, fele annyi felelősséggel is elismerjék, és ne rabszolgabéren jutalmazzák. És többek között arra is, hogy ne alaphangon, sok olyan dologról lemondva kelljen élni, amit egyébként természetesnek gondolok. Nem akarok leépülni, nekem a szórakozás sem pénzkidobás, és nem 20 deka párizsin akarok napokig tengődni. Sorolhatnám még, de inkább hagyjuk, hiszen végül is ez egy szenzációs dolog, mármint az, hogy belevágtunk, vágtatunk, tele vagyunk kíváncsisággal, izgalommal, ...

Hetek óta egyébként semmi másra nem bírok gondolni mint az utazásra és a kinti dolgokra. Andi barátnőm kérdezte a múltkor, hogy nem parázok? Mondtam neki, hogy nem igazán, de valószínűleg amint beülünk a kocsiba holnapután reggel, egész úton remegni fogok, mint egy nyárfalevél. Erre azt mondta hív reggel, és tartja bennem a lelket, ami Édespofából kikúszott már akkor egy pár órára, amikor otthagytuk a lakást, és átmentünk a Erzsébet-hídon. Család, barátok, lakás, Budapest! Viszlát nemsokára, vigyázzatok magatokra!

... szólta el magát az előbb Édespofa, persze mindezt nekem címezve. És tényleg, még ilyen állapotok között sem bírom abbahagyni a netezést! Képes vagyok újra és újra próbálkozni, órákon át erőltetni, hátha végre elindul egy videó, netán lejön egy szám teljes egészében, és nem szakad meg a közepén. Optipista vagyok?

Nagy kihívások előtt állok, emiatt egy kicsit át fog alakulni a blog is, szinte az alapoktól megváltozik majd rajta pár dolog. Például terveim szerint eltűnnek majd kategóriák, lesznek újak, néhány bejegyzésnek nyoma vész, melyek remélhetőleg senkinek sem fognak hiányozni. Lesznek újak is, de annyi minden van amit most meg kell élni, hogy nincs időm megírni, de majd lesz ...

... és kellene egy új sablon is, ha valaki tud nekem hegeszteni, örömmel venném. Keressen a gusvagyok@gmail.com címen.

Nem tudom mennyit leszek majd mostanában, elnézést amiért már most is csúszásban vagyok a hozzászólások megválaszolásával. Igyekszem, de mióta munkanélküli vagyok annyi a dolgom ...

- Ma már kétszer melléittam a kávét, szerintem már a tüdőmben is az van, tüsszögök tőle, és fulladozom, lila a fejem is.

- Lulu hálózsákját meg kivetette magából a mosógép, szerintem nem bírja értelmezni. Külön kellett centrifugálni, mert a többivel nem ment.

- Egyre jobban zavarnak a szőreim. Gyerekként nagyon szerettem volna ha majomnak néznek, de azért ami sok, az sok. Lóg az orromból, a fülemből, a fél arcom szőrös lett, már a szemem alatt is, ... De nem sírok, tépek férfi módjára!

- Kell egy cipő, ez lett a jelmondatom mostanában. Nem nőttem ki a régieket, csak nem hordom őket. Igazából egyet hordok, a fehér Diesel-t, ami már lassan a kukába kívánkozik. Kell egy másik, egy univerzális.

- Rájöttem, hogy egyáltalán nem zavar, hogy nem mentem ki egyik nap sem a Szigetre. Talán a Peaches-t megnéztem volna, Danny miatt meg főleg, mert nagyon bírom a csávót, de ennyi!

- Arra is rájöttem, hogy én igazából szerettem a mostani munkahelyem és a legtöbb embert akikkel együtt dolgoztam, és most nem csak a nosztalgia szólalt meg bennem, semmi elérzékenyülés. Mondtam is nekik, hogy a búcsúbulimra semmilyen meglepetéssel ne szolgáljanak, mert nem akarok bőgni.

- Így meg olyan a lakás, mintha Édespofa elköltözött volna, és erre még egy lapáttal rátett, hogy tegnap nem aludt itthon, és ma is csak éjjel fogunk találkozni. Nem is tudom mikor voltunk ennyit egymás nélkül. Arra jó volt, hogy rájöjjek, mennyire hiányozna ha nem lenne!