"vélemény" kategória archívuma

Ez az év csupa csalódásból állt, hiszen a Duran Duran, The Chemical Brothers, az Underworld, Kylie, a Massive Attack, a Klaxons, de még Tricky is erősen alul teljesített, hogy a Röyksopp-ról már nem is beszéljünk. Azért egy 20-as listát így is sikerült összerakni, bár nehezen ment.

01. Stateless - Matilda
Az év vége felé estem szerelembe, és igaz, hogy ez jövőre jelenik meg, de kit érdekelnek a dátumok. Naponta egyszer, ha nem többször végigmegy nálam a Matilda, és szerintem minden idők legjobb lemezei között is ott a helye.
02. Madita - Pacemaker
A szerb anyával és bosnyák apukával rendelkező Ausztriában született Madita-t eddig is kedveltem, de az év elején kiadott 3. albuma igazán bemutatja mit tud ez a kislány, és merőben más mint az eddigi munkái.
03. O.Children - O.Children
Sokáig úgy gondoltam ez lesz az év lemeze, de aztán mégsem így lett. Ettől függetlenül a debütáló korong az egyik legjobb amit 2010-ben hallgattam, és nagyon esélyes, hogy ezt koncerten is meg fogom hallgatni.
04. Goldfrapp - Head First
05. Skunk Anansie - Wonderlustre
06. Bodi Bill - Two In One
Igaz, hogy ez a srácok első két lemezének nemzetközi kiadása, de őket nem lehet megunni, idén is a 2007-es és a 2008-as dalaikat hallgattam, talán nem véletlenül.
07. Arcade Fire - Suburbs
08. Unkle - Where Did The Night Fall
09. Hundreds - Hundreds
10. Mr. Fogg - Moving Parts
11. Bomb The Bass - Back To Light
12. Ali Love - Love Harder
13. Bryan Ferry - Olympia
14. Hurts - Happiness
Ez a lemez mire megjelent csak csalódást okozhatott, hiszen már minden jó dalt ellőttek róla, a maradék kettő vagy három meg ...
15. Robyn - Body Talk
16. Kelis - Flesh Tone
17. Ugress - Collectronics
18. Yoav - A Foolproof Escape Plan
19. Aeroplane - We Can't Fly
20. Autolux - Transit Transit
2004-től egészen mostanáig kellett várni az amerikai Autolux új albumára, de megérte. Nem lett olyan átütő mint amire számítottam, de igazán egyben van, borongós, kiábrándult, elgondolkodtató.

+ Va - Body Language Vol 9. Mixed By DJ HELL
Ugyan nem szeretem már a mixeket, szerintem egyre unalmasabbak ezek a DJ-k által összerakott munkák, de az öreg Hell nem tud hibázni, így ezt kikiáltom az év mixlemezének!

Sikerült olyan évet zárnom, hogy alig láttam filmeket. Talán simán kijelenthetem, hogy 2010-ben sikerül eddigi életem során a legkevesebb mozifilmet megnézni, igazán nem is éreztem késztetést moziba menni, ez látszik jól a listán is.

01. Felolvasó - The Reader
Könnyfakasztó, imádom a sírós filmeket, de ez eddig sem volt titok. Ralph Fiennes pedig régi nagy kedvencem Kate pedig ezzel lett igazán az.
02. Eredet - Inception
Végre egy film amiről mindenki áradozott és nekem is tetszett. Ritka pillanatok egyike. Persze DiCaprio érdeme ez egyrészről, őt is bírom mostanában. Kezdek kifordulni magamból.
03. Juno
04. Julie és Julia - Két nő, egy recept
05. Az időutazó felesége - The Time Traveler's Wife
06. Végrehajtók - Repo Men
Ez volt már képregény? Nekem végig az volt az érzésem, hogy ez is egy ilyen megfilmesítése.
07. Hasonmás - Surrogates
08. Salt ügynök - Salt
Ez meg Angelina Jolie film! Döbbenet, hogy hová süllyedtem! Persze volt már film amiben imádtam, például az 1999-es Girl, Interrupted-ben.
09. Szex és New York 2.
10. 2012
11. 500 nap nyár - 500 Days Of Summer
12. Bábel - Babel
13. Kincsem - Loverboy
14. Alice csodaországban - Alice In Wonderland
15. Star Trek
16. 16  utca - 16 Blocks
17. A doboz - The Box
Írtam róla amikor láttam, még annyi jutott most eszembe, hogy ha ez a lista 10 évvel ezelőtt készült volna és ez a film akkori lenne, biztos az első háromban végez.
18. Avatar
19. Wall-E
Amikor megjelent nem néztem meg, most véletlenül belefutottam és nem értem mi volt benne a nagy szám. Hülyén halok meg ha nem mondjátok meg!
20. Árvaház - El Orfanato
Mexikói és spanyol thriller, a különlegessége, hogy Del Toro volt a producere. Ha nem ő lett volna, nyilván sosem nézem meg!

Konkrétan nincsenek percdíjak, meg mindenféle szarság, kapsz egy előfizetést aztán választhatsz csomagot hozzá 10, 20, vagy több fontért. Emlékeztető gyanánt itt is megjegyzem, hogy egy 20 fontos előfizetésem van most, amiért 3-nál egy kicsit több órát kell dolgoznom. Vicces, nem?

Ha telefont is vennél, az sem katasztrófa, mi lassan cserélünk is majd, de várunk még az LG új gépére. Lesz vagy 35 font havonta, na jó, talán 40. Otthon havonta 6 és 8 ezer között volt a számlám és akkor nagyon visszafogtam magam, telefont egyszer mertem részletre venni, kicsit meg is bántam. Itt meg semmi szükség az önmegtartóztatásra, mert a csomag tartalmaz 300 perc hívást, korlátlan szöveges üzenetet, 500 mega netet, és korlátlan BT Openzone-t! Természetesen elhasználhatatlan, vagy legalábbis úgy tűnik!

Nem kis várakozás előzte meg a héten a részünkről a Bodi Bill és a Hundreds közös lemezbemutató koncertjét, már csak azért is, mert későn rendeltünk jegyet, és nem jött meg szombatig. Szép kis kálvária volt, még a HMV-be is bementünk, írtam nekik levelet, amire azt válaszolták, hogy menjünk nyugodtam, majd a helyszínen megkapjuk a jegyeket, csak mutassuk fel a visszaigazoló e-mail-t. Felmutattuk, de a pénztárosnál nem volt számunkra semmi, ennek ellenére mosolygott és adott nekünk két belépőt.

Így végre bejutottunk az Upstairs at the Garage-ba, ami egy kicsi klub, körülbelül olyan hangulata van, amilyenre mindig is vágytam. Ugye emlékeztek rá, hogy írtam erről már egyszer! Itt bizony, szinte a füledbe énekeltek az előadók, a Bodi Bill énekese konkrétan a nézők között ugrált, éreztem az illatát, mi több, együtt mentünk vécére mielőtt elkezdődött a buli, úgyhogy ezt is elmondhatom magamról, hogy pisiltem vele egy helyiségben. Szenzációs, nem?

De visszatérve a koncertre, a Hundreds két tagú duójának bemutatkozó albumát azt hiszem újra kell értékelnünk, mert én eddig körülbelül kétszer hallgattam meg, és nem lettem belé szerelmes, Zsolti még félt is egy kicsit, hogy unatkozni fog, de aztán az lett a végére az állás, hogy majdnem jobban bejött neki, mint a berlini Bodi Bill. A duó egy kis késéssel érkezett a színpadra, előbb a kopaszodó, öltönyös fiatalember foglalt helyet a számítógép és az ütött-kopott Yamaha szintetizátor előtt, aztán az énekesnő is csatlakozott, miután lement a Walking On Rails. A cimbalom is előkerült, aztán csak egyik ámulatból estünk a másikba, ahogy megszólaltak élőben a dalok. Jött a gyönyörű Let's Write The Streets, aztán a Fighter, a Solace, a szarrá gyorsított Grab The Sunset, és a végén a katarzist okozó Song For A Sailor.

Kis szünet következett, beállították a színpadot a srácoknak, addig mi cigiztünk kint az utcán, majd pont visszaértünk a hegedű hangolására, és már indult is a Bodi Bill őrült egy órája. A Henry egyszerűen gyönyörű volt, a Very Small-t pedig az énekes a volt barátnőjének ajánlotta, majd az I Like Holden Caulfield táncos ugrálása után jött a sajátos Nothing átirat, mely a Nothing Compares 2 U-val kezdődik, és persze elhangzott a híres mondat is: "If you don't like Sonic Youth ... fuck off and die!"

Készítettem videókat is de jobb ha nem halljátok őket, nagyon gyatra minőségűek lettek, mondhatni fülsértőek, de nézzétek meg amiket beillesztettem, azokból is minden kiderül.

Egyébként az a vicces, hogy ha nem hagytunk volna magunk mögött annyi tartozást amennyit, ergo előbb kapunk észhez és nem várunk a csodára, akkor már most tök jól élhetnénk itt kint.

Például ma nézegettem megint lakásokat, simán tudnánk bérelni a kedvenc helyünkön, Wimbledonban egy stúdiót. Így hívják itt Angliában az olyan lakásokat mint a miénk volt otthon, hogy egyben van minden, csak a fürdő van szeparálva a többitől. Már vendégeket is fogadhatnánk, Lulunak is lenne helye, ... Persze nem kesergünk, nem azért írom, csak hogy értsétek többek között ezért is megy nehezen az itteni lakáscécó. Minden hónap arról szól, hogy hová mennyi pénzt toljunk, melyik számlán toldozzuk be a lyukakat. Persze még nem vészes a helyzet, de ezek miatt nincs pénzünk letenni a foglalót egy itteni kecóra.

Még így is ha jól belegondolunk, időben kijöttünk, nem tudom otthon mikor omlott volna a fejünkre minden. Gondolom most azt hiszitek iszonyú tartozásaink vannak, de nem, mert csak két millió ha jól számolom. Ez nem kellene, hogy sok legyen, de egyszerűen otthon ez már a csőd széli állapotok előjele volt, és fingunk nem volt, mikor tudjuk törleszteni őket. Itt meg tervezhető, mert van miből, holott otthon is szerintem átlag közelében, vagy felett kerestünk.

Ez itt a nagy különbség, hogy egy konyhai munkával tisztességes életszínvonalon lehet élni, mindig is ez hiányzott. Ha ezeken a kis problémákon túl leszünk, ami remélhetőleg fél, háromnegyed év, akkor sínen vagyunk. Most megyek, osztok meg szorzok, hová mennyi, kinek, hogy és mikor ...

Ezt a mostani főnököm mondta pár hete, amikor meséltünk neki az otthoni helyzetről. Tátott szájjal nézett, nem akart hinni a fülének. Ez csak a mai hír után jutott eszembe, pedig már akartam posztolni.

Egyébként itt sokan nem értik miért nem akarunk visszamenni. A minap Donald mondta nekem viccesen, hogy amint összeszedek egy kis megtakarítást, úgyis megyek haza. Nem értette miért mondom azt, hogy eszem ágában sincs. Azt válaszolta, hogy: "De hát mindenki szereti a hazáját, ti magyarok miért nem?" Mondtam neki, hogy a szeretéssel nincs baj, de nem részleteztem kicsiny angol nyelvtudásommal a dolgot, csak egy példát mondtam neki: "Ha szerinted ott annyit tudnál félretenni egész évben, hogy csak egy hetet nyaralhatnál a Balatonon, itt meg egy havi odafigyeléssel egy hetet nyaralhatsz mondjuk Izlandon, mit választanál? Mert mi jól akarunk élni, ha otthon is lehetne, akkor nem jöttünk volna ide."

Tudjátok régebben, amikor hazánk fiai külföldre költöztek és jöttek a dumával, hogy: "Jaj édes Istenkém, annyira hiányzik a magyar konyha, úgy ennék gulyást, véres hurkát, meg krumplis tésztát tejföllel, Túró Rudit, és ..." Én mindig azt gondoltam ilyenkor, hogy menjenek már a picsába, én nagyon várnám, hogy új ízeket próbálhassak ki, nem izgatna a magyar konyha, hiszen mindenhol olyan jól főznek, ...

... ami állítást máris visszaszívom, és mindenkitől bocsánatot kérek akit akár csak a gondolataimmal is megbántottam, most meg leírva is, de elvonási tüneteim vannak. Vagyis nem is tudom mi ez, nem az otthoni főztünk hiányzik, hanem az, hogy végre egy jót egyek. Belgiumban ez még nem volt probléma, az még Európa, és Zsuzscsi jókat főzött, de itt Angliában minden másként van. Nem mondom, az elején belevetettem magam az angol dolgokba, kipróbáltam a sütiket, a Marmite-ot, a pitéket, és még nagyon sok mindent, de egyik sem jött be. Igyekszem nagyon, de itt nem tudnak főzni basszus, vagy én eszem rossz helyeken. A piték leveles tésztából vagy más íztelen pasztából állnak, fűszer nélküli töltelékkel. A torták amiket ettem, Digestive kekszből álltak, rajta valami porból készült katyvasszal, a péksütik meg említésre sem méltóak. Van olyan édesség is, mint az a tojáshabból készült cucc, amit mi a karácsonyfára szoktunk rakni, csak folyatnak rá valamit, tesznek mellé két szem gyümölcsöt, meg nyomnak rá tejszínhabot. Gulyás nálunk is volt a már konyhán kétszer is, de itt azt hiszik az valami Chili Con Care-féle étel, csak bab helyett krumplival. Hiába mondom, hogy az leves, egy híg valami, erre csak legyintenek. Egyébként a levesek is ha nem porból vannak, akkor szarrá főzött zöldségből, minden esetben összeturmixolva. Sót nem használnak, de szerintem fűszereket sem nagyon, az ételek pedig maximum 3 összetevősek, ami még nem is lehetne baj, csak annyira unalmasak.

Két hétig még próbálkoztam, de lassan feladom, hacsak nem ajánlotok valamit amin itt lehet élni. Mit egyek? Minden nap nem lehet a Sainsbury's tejszínhabos eperkrémes süteményén élni, meg a Fox's termékei is csak pár napig jelentenek újdonságot, de igazi kaját is ennék, ha már főzni ebben az albérletben nem tudunk.

... hogy minél többet, minél inkább akarok segíteni egy sérült embernek, ő annál inkább lebénul. Hiába pakolok a keze alá, vagy veszek ki a kezéből dolgokat, felemelek, leteszek, ő annál több mindent ejt el, tör szét, vagy bénázik el.

Ez az a mozifilm amin órákig lehetne agyalni, keresni a mondanivalóját, értelmet vinni bele, feltenni számtalan kérdést, csupán az nem világos, hogy ezután a feleslegesnek tűnő és fárasztó másfél óra után az embernek van-e még erre energiája. Legyen? Mert már a billentyűk koptatása miatt is lelkiismeret-furdalásom van, és egyre lassabban fog az agyam ... Mit is akartam vajon írni?

Ja, talán azt, hogy én minden esélyt megadtam Richard Kelly munkájának, úgy ültem neki, hogy a Donnie Darko után, ha csak fele olyan jó filmet sikerült összehoznia, már akkor is megérte, de nem. Pedig sokakkal ellentétben, nekem még Cameron-nal sem volt sosem bajom, mindig is szerettem, és talán a Doboz egyetlen pozitív hozománya, hogy most már várom, mikor fog megint drámai szerepkörben feltűnni.

Pedig egészen a könyvtáras jelenetig fogtam a dolgokat, tetszett a hangulat, borzongtam, de aztán minden kusza lett, kifelé bámultam az ablakon kétségbeesésemben, persze lehet, hogy ez az én hibám, de untatott a befejezés. Sőt mi több, az egész alkotás értelmét vesztette a végére, besoroltam a Lady In The Water, és a Cecil B. DeMented közé valahová. Azokat is próbálom elfelejteni!

... de előbb még egy jó hír, hogy Lulu marad Brüsszelben áprilisig, Zsuzscsiék vigyáznak rá, így megoldódott az elhelyezése addig amíg át tudjuk hozni.

A fogorvosról meg annyit, hogy természetesen mikor esett ki a betétem? Na mikor? Pedig mielőtt eljöttünk, ellenőriztettünk mindent Gáborral, de hát ilyenekre nem lehet felkészülni. Aztán rákerestem a barátomban, és rögtön kidobta a Forest & Ray oldalát, le is leveleztük, hogy mikor megyek, és az áraik sem voltak durvábbak mint otthon. A doktornő is kedves volt, szépen kiégette az ínyem, visszaragasztotta a betétet, és sok sikert kívánt. Ajánlom nektek is!

Ja, és még egy hír! Megyünk Brüsszelbe meglátogatni Lulut valamikor novemberben. Bocs, hogy így csapongok, de annyira örülök! Sőt mi több, baromi szerencsésnek érzem magunkat. Annyira jól alakul minden!

Nem újdonság nálam, hogy mindenféle pánikbetegségek tünetei jelentkeznek rajtam, legutóbb például vezetés közben kapkodtam levegő után, és szorított a mellkasom, és nem csak egy alkalommal.

De volt már olyan időszakom is, amikor nem tudtam elmenni otthonról, annyira kellett pisilnem, vagy olyan is, amikor hatszor is visszamentem a lakásba, mert azt hittem nem zártam be az ajtót, vagy nem kapcsoltam le a gázt, nem csuktam be az ablakot, vagy égve hagytam a villanyt ...

Aztán legelőször Amszterdamban fordultak elő rajtam agorafóbiára utaló jelek, ki is rohantam a belvárosi részből amilyen gyorsan lehetett. Nem is biztos, hogy a fent említett fóbia volt ez, lehet az is, hogy inkább a klasszikus klausztrofóbia, a szűk utcák miatt. Csak azért gondolom ezt, mert itt Londonban is előjött, és egyre gyakoribb. Sokkol a tömeg is az Oxford Street-en, de ezt még simán túlélem, hiszen csak pár métert megyek rajta minden nap, de a Tube az már más tészta. Ott a minap majdnem rosszul lettem, és nem sok tartotta, hogy nem szaladtam fel lélekszakadva a felszínre. Mondjuk nem is csoda, hogy ilyen furán érzem odalenn magam, hiszen baromi sok az ember, és iszonyatosan alacsony a metrókocsi, ráadásul még hajlik is befelé. Rémisztő! Mostanában ha lehet, kerülöm is, inkább megyek busszal.

Persze biztos megszokom majd, meg nem is akarom túlmisztifikálni az egészet, hiszen végül is olyan jó itt! Lassan itt az első fizetésnap, aztán meg szabadságon is leszek, meg végre talán látjuk Lulut!!!

Mennyire más itt minden Londonban, el is vagyok ájulva. Ma a séf karöltve a másik szakáccsal azt mondta, hogy én vagyok a legjobb kitchen porter aki valaha náluk dolgozott. Most mindegy, hogy ez igaz-e vagy sem, az sem lényeges, hogy mindenkinek ezt mondják, ebben az a nagyon fontos számomra, hogy nem a negatív elemekkel akarnak még jobb teljesítményre bírni, hanem pont ellenkezőleg. Tetszik!

Ma behívtak az irodába a nagyfőnökök, én meg már rögtön azzal indítottam, hogy mi a baj, egyből arra gondoltam, hogy most aztán jól ki leszek rúgva. Tipikus!

Erre közölték, hogy csak arra kíváncsiak, jól érzem-e magam, mennyire tetszik a munka, ... Elmondták, hogy nagyon elégedettek velem, mindenkinek kikérték a véleményét, és mindenki elismerően nyilatkozott rólam. Megkértek, hogy ne felejtsek el kitölteni egy nyomtatványt a beérkező árukról, és mellesleg kapok fizetésemelést is. Aztán ajánlottak egy jó nyelviskolát, ahová jövő hónaptól beiratkozunk, mert igen csak ránk fér a tanulást, ezt tudjuk mi is, és ők is. De ezek szerint terveik vannak velem, ami jó!

Egyébként két hét után, ma a főszakács csinált nekem omlettet, már tejszínhabbal kapom a kávét, és a szendvicsem is fel volt turbózva. Tudom, nem tűnnek ezek nagy dolognak, de voltaképpen azok. Ugye érted miért!

Az egészhez még hozzá tartozik az is, hogy azért hazafelé a metrón elgondolkodtam mennyi esélyem volt az előző, vagy az azt megelőző, és a többi magyar munkahelyemen arra, hogy bármilyen fizetésemelést kapjak. Még sosem kaptam ugyanis sehol. Ha jobban akartam keresni, ki kellett lépni, és találni egy olyan munkahelyet, ahol több a pénz. De nem csak a pénzről van szó, bármilyen elismerés jól esik az embernek, de otthon nem szokás osztogatni még a szóbeli dicséreteket sem. Ahol szeptemberig dolgoztam, konkrétan az volt a szokás, hogy teljesen kifacsartak, minden rossz volt, és csak hülye lehettél. Szívvel-lélekkel odatehetted magad, akkor is lebasztak mindenért. Remélem ez másnál bejön, nálam nem. Sosem értettem miért kell ezt csinálni. Nem nagyon fordult elő velem még a több mint 15 éves munkaviszonyom alatt, hogy ilyen eufóriát érezzek mint most.

Ja, és még annyi újdonság van, hogy Zsoltinak is lett melója, ő jövő hétfőn kezd, és teljesen véletlenül még egy másodállásunk is akadt, ami ugyan csak havonta egy délelőtt, de ennek is örülünk, hiszen az is 60 font. Hát ilyenek vannak. Meg az, hogy Lulu kibaszottul hiányzik, de terveink szerint novembertől újra együtt lesz a család.

Most pedig ágy, mert hulla vagyok. Remélem nem lett nagyon össze-vissza a bejegyzés. Rég írtam, nem is annyira hiányzik. Pörög az élet körülöttünk, és minden újdonság!

... a jövő héttől pedig még durvább lesz minden, hiszen dolgozni fogok. Igen, felvettek! Pedig már úgy tűnt egy hosszú nyaraláson vagyunk, de előbb-utóbb valóság lett abból, hogy külföldön fogunk munkát vállalni.

Itt Angliában egyébként sokkal könnyebb a hivatalos dolgokat elintézni mint az Brüsszelben tűnt. Rögtön első dolgunk volt bankszámlát nyitni, melyet mi a Lloyds-nál intéztünk. Mákunk volt, mert valamiért a Silver csomagot kaptuk, ehhez pedig azt írják a tájékoztatójukon, hogy egy év után adható csak, de megadták. A franc sem tudja miért!

Az angoloknál továbbá kell egy NI szám regisztráció, melyhez szükséges egy interjú, amire adnak telefonon egy időpontot, akkor kell befáradni a helyi Job Center-be. Nekünk ez október 6-án lesz, és hogy össze tudjátok hasonlítani, egy hasonló okmányhoz a belgáknál két hónapos várakozás van, ott október 27-re adták ki az időpontot. Az már csak hab a tortán, hogy amikor felhívtuk őket és meghallották, hogy magyarok vagyunk, rögtön felajánlottak egy tolmácsot, sőt az interjúra is kapunk egyet. Álmodom?

Aztán el kell intézni még egy dolgot a postán, a Home Office regisztrációt. Ez mindenképpen kell a munkavállaláshoz, tőlünk is mindenki ezt kérte elsőre. Be kell küldeni a magyar személyit egy szürke színű (safety) borítékban, két fényképet, és a leendő munkaadó által írott szándéknyilatkozatot, hogy foglalkoztatni kíván, vagy a már meglévő szerződést. Pár hét múlva ezeket a már meglévő engedélyekkel visszaküldik, mi mellékeltünk is egy válaszborítékot a csomagba, hogy biztosra menjünk. Mellesleg a követségen kértünk ideiglenes útlevelet is, hátha időközben át tudunk menni Luluért. Ez 40 font volt, de a regisztrációhoz fel kell tölteni az itteni bankkártyát is 90 fonttal, mert ezt húzzák le a szolgáltatásért cserébe. Remélem ezzel minden rendben lesz, mert az állásinterjún háromszor is elmondták, hogy ha ez nem lesz meg akkor mehetek amerre látok.

Aztán kell majd dokit is választani, és bejelentkezni az itteni betegbiztosítási rendszerbe, ezt majd most intézzük, még nem teljesen világos, hogyan kell, de majd meglesz ez is. Mindenesetre engem minden további nélkül elláttak már háromszor is a fülgyulladásommal, pedig még nem választottam dokit, amikor meg lobogtattam az otthon kért Uniós betegbiztosítási kártyát, elvették aztán megkérdezték ez mire jó, minek kell ilyen, majd visszaadták ... Ha pedig itt már szilárd lábakon állunk, megyünk haza, mert otthon meg mindenhonnan ki kell jelentkezni, például a TB-ből is, különben állítólag meg leszünk büntetve.

A kocsit is fél éven belül el akarjuk otthon adni, ugyanis addig lehet itt külföldi rendszámmal használni, aztán le kellene cserélni, de mi inkább megválnánk tőle, hogy itt vehessünk újat. Hogy miért? A válasz egyszerű, hiszen Angliában nagyon olcsók a kocsik, egy Volvo V70 890 font használtan, és még nem is néztünk nagyon körül, csak a Gumtree-n.

Szóval a lényeg, hogy szorítsatok nekem nagyon, hogy megfeleljek a munkahelyen, ami egyébként egy nagy nemzetközi cégnél lesz a Marble Arch-nál, az ő konyhájukon fogok kisegíteni és mosogatni. Egy barátunk fog betanítani az első héten, aztán már egyedül nyomom. De nem is a munka miatt aggódom, hanem mert az angolom itt kint úgy tűnik még kevesebb és szarabb mint azt otthon hittem.

Azt még nem is meséltem, hogy milyen volt kocsival átkelni fél Európán, és milyen most autókázni Londonban, mert ugye mi Micukóval jöttünk.

Elmondanám, hogy semmi különös, szinte az első perctől fekszik a téma, mármint a balos, sőt lassan észre sem veszem, hogy itt másik sávban vagyok, csak Zsolti kiált fel néha úgy ahogy a címben is olvasható. Egy-két fennakadás azért volt, például egy körforgalomba majdnem bementem ellenkező irányba, de a piros emeletes buszt is megállítottam egy időre, amikor Mari a GPS azt mondta, hogy: "Tartózkodjon jobb oldalon!"

Zsolti szerint félelmetes az egész, ő már a brüsszeli forgalomtól is rettegett. Mondjuk ott voltak is érdekességek, például két kanyarodó sáv, ami egy sávban végződött, aztán úgy álltak be, ahogy előbb értek oda. Meg a Flagey sarkán volt egy lámpa nélküli négyes útkereszteződés, ahol villamos, busz, autós, biciklisek, és gyalogosok kanyarogtak minden felé. De azt is túl éltük, ez itt semmi ahhoz képest!

Persze nem akarom leszólni az otthoni sofőröket, nem vagyok én olyan, de azért annyit megjegyeznék, hogy amint átértünk a határon, nekem még a ráncaim is kisimultak.

Senki meg sem kérdezi mit keresünk Londonban? Persze azokon kívül akik tudják, mert mondtam nekik. Senki meg sem lepődik?

Pedig az van, hogy áttettük a székhelyünket, mert sajnos Brüsszelben nem jöttek be a számításaink, túl bonyolult a hivatalos papírok intézése, nem tudtunk munkát vállalni, és elszámítottuk magunkat a franciával is, többek között ... Ettől még jól éreztük magunkat, jó volt Zsuzscsiékkal együtt lakni, pedig eleinte paráztam tőle, de már sajnáltam amikor el kellett jönni. Körülbelül két hetet nyomtunk le ott keresve a lehetőségeket, de az utolsó napokban, amikor már Londont szerveztük, csak turistáskodtunk. Megszerettük az ottani szállásunkat is a Rue Wery-n, Lulu is jól érezte magát, még a meredek lépcsőket is örömmel ugrálta meg. Persze nem tettünk le a visszaköltözésről 100%-ban, hiszen engem behívtak a tanácsra október 27.-én a hivatalos papírok ügyében. Ha itt nem érezzük majd jól magunkat, akkor még mindig megvan a lehetőség ott folytatni. De nem akartuk felélni az összes tartalékunkat, és majdnem novemberig várni a sült galambot, közben meg azon aggódni, hogy beesik-e valami feketén végezhető munka, amiért ki is toloncolhatnak az országból, vagy sem. Inkább megkerestük a Londonban élő barátokat, hátha itt más a helyzet, könnyebb munkát vállalni, van is lehetőség, ...

... aztán miután lebeszéltünk mindent, csütörtökön elindultunk komppal Oostende-ből a kis Micukóval, de sajnos Lulu nélkül, akit ott kellett hagynunk 10 napra vagy még többre, Zsuzsiéknál. Itt ugyanis olyan kemény szabályok vannak a házi kedvencek behozatalára, hogy csak lestünk. Persze érthető, itt nincs veszettség, és nem is lesz, ezért kellett Lulu-t még elvinni Brüsszelben egy állatorvoshoz, aki vett tőle vért, majd elküldte egy laborba, melynek az eredménye után jöhet csak be a kutya az országba. Olvastunk mindenféle karanténokról, meg fél évekről, de a belga doki megnyugtatott, hogy csinált ő már ilyet, nem kell aggódni, nincs fél év várakozás. Remélem így lesz, de ettől függetlenül a napokban felhívjuk majd az itteni Home Office-t, és velük is beszélünk, nehogy aztán a határon fordítsanak vissza minket. Ők már csak tudják mit, és hogyan lehet. Egyébként sejtettem, hogy Lulu hiánya ki fog borítani, de amint átértünk Angliába, valami iszonyatos szomorúság vett rajtam erőt, de nem az idő miatt, itt süt a nap, nem esik, és 18-20 fokok vannak napközben. Inkább ez az egy hónapos pakolás, beköltözés, munkakeresés, idegenben tájékozódás, amire rátett még egy lapáttal Lulu hiánya, és az úton összeszedett fülgyulladás is. Összeomlottam, és első nap elsírtam magam, zokogtam Zsolti vállán, nem lehettem szép látvány, de aztán elmúlt. Megnyugodtam, pihentem, és számba vettem a dolgokat. Végül is ha minden jól megy, pár hét múlva megyünk Luluért!

Apropó fülgyulladás!!! Szombat délelőtt bementünk az itteni egészségügyi centerbe, ahol kaptam antibiotikumot, bár doki nem látott, csak egy nővérke. Az EU kártyámra nem is voltak kíváncsiak, elláttak anélkül is, csak a személyim kellett. Aztán tegnap estére olyan szinten voltam szarul, hogy már megváltásnak éreztem volna azt is, ha felszúrják, így visszamentünk a Wilson-ba, ahol egy nagyon kedves doktor látott el, majd felírt még két fájdalomcsillapítót, és kaptam fülcseppet is, melyek így már lehúzták egy kicsit a gyulladást, és végre rendesen kezdett folyni a fülemből a genny, nem csak cseppekben. Képzelheted milyen guszta, de legalább pár órára megszűnik tőlük a nyomás. A doktor egyébként kihangsúlyozta, hogy ha el is múlik a fájdalom és rendbe jövök, vagy legalábbis úgy érzem, azért ő szeretne még egyszer látni jövő pénteken. Olvastam egy magyar kórház oldalán, hogy milyen durva szövődmények lehetnek egy középfülgyulladás után, és mivel még sosem volt ilyenem, azt hiszem az lesz a legjobb ha szépen visszaballagok majd a kedves bácsihoz.

Egyébként itt mindenki kedves, nem nagyon találkoztunk még mogorva arcokkal, és ami főként kellemes meglepetés, hogy amint megtudják, hogy külföldi vagy, még tovább tudják húzni a szájukat a fülük felé. Elájulok, hogy itt mennyire illedelmesek, figyelmesek, ... Tegnap is a doktor, de a patikában a nénike is zabálnivaló volt, a bankban Ilene pedig olyan számlát nyitott nekünk amit még az itteni barátaink sem kaptak meg, és most marha irigyek. Silver Account-nak hívják, lehet vele mindenféle okos dolgokat csinálni, de sajna ma vissza kell mennünk, egyrészt az igénylőlapot leadni, másrészt szólni, hogy Zsolti nevét elírták. Mindenhol elírják, és nem lenne jó ha a bankkártyáján rossz név szerepelne. Mert várjuk, mint a messiást, ugyanis ez is kell a munkavállaláshoz, másrészt pedig itt nagyon furán néznek ha nincs chip-es kártyád. A legtöbb helyen az automaták el sem fogadnak másikat, tegnap pedig a Sainsbury's-ben méregettek furán amikor átadtam az Erste Bankos mágnescsíkos kártyámat. De van már Oyster kártyánk is, meg az itteni tömegközlekedésre kell, olyan mint a jegy, illetve a bérlet. Feltölthető online, vagy az állomásokon, és az utazás végén vonja le a megfelelő összeget. A londoni tömegközlekedés egyébként a magyar fizetésekhez mérten irtózatosan drága, ha majd keresünk, megmondom, hogy az ittenihez képest is az lesz-e! Ja, telefont és internetet is vettünk, itt fillérekért dobálják utánad a mobilokat, és az elektronikai cikkek úgy általában olcsóbbak mint otthon, vagy körülbelül ugyanannyiba kerülnek. Bár ahhoz nagyon gyorsan hozzá tudtam szokni, hogy Brüsszelben mindenhol van Wi-fi, ezzel ellentétben itt csak alig, azaz szinte sehol. Ez megrázott kicsit! De visszakanyarodva az árakhoz, a kaják sem tűnnek vészesnek, ahhoz képest meg pláne nem, hogy itt mindenki a sokszorosát keresi annak amit mi otthon. Mondjuk Brüsszel olcsóbb volt, az ottani Lidl nem egyszer meglepett minket, a kedvencünk pedig a Colruyt volt, ahol még a saját márkás (Everyday) termékek is finomabbak voltak mint Magyarországon a prémium kategória. Az áraaik pedig jóval alacsonyabbak! De itt sincs ez másként, a Sainsbury's iszonyatosan jó áruválasztékot kínál, és a saját márkás termékek is egész finomak. Gyömbérsört vedelünk minden nap, bár ezt még Belgiumban megszerettük, de itt is mindenhol kapható, még az Ikeában is!

Most elköszönök, mert Robi intézett nekünk egy meghallgatást a cégnél ahol ő dolgozik, így nemsokára indulunk a belvárosba. Majd jövök fotókkal, meg minden! Szorítsatok!