"Édespofa" címke archívuma

Úgy mennek a hetek, hogy figyeljétek meg, észre sem veszitek és mindjárt 5 évesek leszünk Zsoltival ... (Ja, és a blog is elmúlt már 4 éves, de ezt csak a robotok kedvéért jegyzem ide.)

... de sajnos most nincs időm, így csak röviden. Voltunk ma a British Museum-ot megnézni, ami kicsit sok volt így elsőre, mert akkora, hogy nem lehet egy fél nap alatt bejárni rendesen, annyi az információ, a látnivaló, hogy iszonyatosan lefáradtunk tőle. A meló megy, az angol is egyre jobban, lakás még nincs új, mert bonyolódik a helyzet, de majd beavatlak később. Most rohanok! (Ja, és Zsolti leöntötte az ágyat kávéval, nekem meg korpásodik a hajam!)

Ma megjött (igen, itt szombaton is jár a postás) Zsolti Home Office regisztrációja, az én National Insurance kártyám, az anyós is telefonált, olyat kérdezett a drága, amit sosem vártunk volna tőle: "Zsoltika, miért nem indul el a Windows?" Hát meg kell zabálni!

Megfogadtuk amikor eljöttünk otthonról, hogy nem fogunk sokat nosztalgiázni, igazából tegnap este tört ránk először valami honvágy féleség. Zsolti hiányolta az Anyukáját, az ágyunkat, a tévét, a fürdőszobát, én meg a lakást úgy egészében, Annát, Zolit, és Nórát, első körben ... (A sorrend nem fontos!)

Zsolti azt mondja büszke rám, sőt egész reggel mondja, és hozzá a teljes fejével mosolyog, aki ismeri tudja milyen az. Hogy miért? Mert telefonon elintéztem angolul az ID kártyát. Felhívtam az illetékes belga nénit, és kellemesen elcsacsogtam vele. Kellett már ez a kis sikerélmény!

... gondolom nem árulok el nagy titkot azzal, ha bejelentem, amit eddig nem akartam elkiabálni. Az van, hogy elköltözünk az országból, kipróbáljuk magunkat egy kicsit más közegben, más levegőt szívva, más nyelvet beszélve.

Régóta megérett már bennünk ez a gondolat, nem új keletű a dolog, csak az elhatározás hiányzott. Most Brüsszelbe megyünk, ezt még nem mondtam és azért oda, mert ott van lehetőségünk nem teljesen a nulláról kezdeni, ott lesz szállásunk, élnek ott barátok, vihetjük Lulu-t, és úgy néz ki, még munkalehetőség is akad. Nem mellesleg, az elbeszélések alapján tetszik is nekünk Belgium. A lakás ahol lakni fogunk Ixelles-ben van, pár utcára a piactól, a tavaktól, a belvárostól, a biciklikölcsönzőtől, a ludaktól, és a Margit-sziget nagyságú parktól, de ha a mostaninál sokkal szarabb helyen kellene meghúzni magunkat, ha nem klappolna ennyire minden, akkor is mennénk, mert szükségünk van a változásra. Besavanyodtunk, és akármikor az életem hátralévő éveire gondolok, valahogy nem ezt képzelem el, ami most van. És nincs kedvem várni, tovább küzdeni éveket, ezért indulunk szeptember 1-én.

Már több mint egy hónapja csak intézkedünk, kiváltottuk az EU kártyát, beállítottuk a lakás számlaügyeit, elajándékoztuk a romlandó kajákat, kölcsönadtuk a virágokat, utoljára használtuk a Hungary Card-ot, aztán odaadtuk Zsolti unokatesójának, lemondtuk az internetet és a tévét, ... Ez utóbbi egyébként érdekes volt, mi naivan azt hittük minden ügyfél fontos a UPC-nek, de mi nem. Próbáltuk ugyanis szüneteltetni a szolgáltatást, de mire ezen üzemmód költségeinek végére értünk, majdnem havi 4000 forintnál tartottunk. Gondolom mondanom sem kell, hogy ekkora pénzkidobáson csak nevettünk egy nagyot, aztán vittük a Sugárba a cuccaikat. Jó lett volna ha nem ezt kell tenni, a francnak sem ártottak, szerettük őket, és a távirányítójukat, de az nem ér meg 6 év előfizetői hűség után sem ennyit, hogy készenlétbe álljon az internet és a televízió. Akkor majd nem nézzük azon a pár héten át amikor hazalátogatunk.

Mert úgy tervezzük, hogy nem jövünk vissza egy darabig, nem határozott, hanem határozatlan időre húzunk el, terveink szerint jó hosszúra. Legközelebb december végén szeretnénk itthon tölteni pár napot, akkor már látni fogjuk mennyire megy a szekér Belgiumban, és nekiállhatunk tervezgetni akár évekre előre is.

De mielőtt azt gondolnátok, meggazdagodni megyünk, aztán hazajönni és verni a mellünket, már előre szólok, hogy tévedtek. Mi jól, jobban akarunk csak élni mint itthon. Én személy szerint arra is vágyom, hogy az itt oly nagyon lenézett és leértékelt, mondhatni cinkes kétkezi munkát, fele annyi felelősséggel is elismerjék, és ne rabszolgabéren jutalmazzák. És többek között arra is, hogy ne alaphangon, sok olyan dologról lemondva kelljen élni, amit egyébként természetesnek gondolok. Nem akarok leépülni, nekem a szórakozás sem pénzkidobás, és nem 20 deka párizsin akarok napokig tengődni. Sorolhatnám még, de inkább hagyjuk, hiszen végül is ez egy szenzációs dolog, mármint az, hogy belevágtunk, vágtatunk, tele vagyunk kíváncsisággal, izgalommal, ...

Hetek óta egyébként semmi másra nem bírok gondolni mint az utazásra és a kinti dolgokra. Andi barátnőm kérdezte a múltkor, hogy nem parázok? Mondtam neki, hogy nem igazán, de valószínűleg amint beülünk a kocsiba holnapután reggel, egész úton remegni fogok, mint egy nyárfalevél. Erre azt mondta hív reggel, és tartja bennem a lelket, ami Édespofából kikúszott már akkor egy pár órára, amikor otthagytuk a lakást, és átmentünk a Erzsébet-hídon. Család, barátok, lakás, Budapest! Viszlát nemsokára, vigyázzatok magatokra!

... szólta el magát az előbb Édespofa, persze mindezt nekem címezve. És tényleg, még ilyen állapotok között sem bírom abbahagyni a netezést! Képes vagyok újra és újra próbálkozni, órákon át erőltetni, hátha végre elindul egy videó, netán lejön egy szám teljes egészében, és nem szakad meg a közepén. Optipista vagyok?

- Ma már kétszer melléittam a kávét, szerintem már a tüdőmben is az van, tüsszögök tőle, és fulladozom, lila a fejem is.

- Lulu hálózsákját meg kivetette magából a mosógép, szerintem nem bírja értelmezni. Külön kellett centrifugálni, mert a többivel nem ment.

- Egyre jobban zavarnak a szőreim. Gyerekként nagyon szerettem volna ha majomnak néznek, de azért ami sok, az sok. Lóg az orromból, a fülemből, a fél arcom szőrös lett, már a szemem alatt is, ... De nem sírok, tépek férfi módjára!

- Kell egy cipő, ez lett a jelmondatom mostanában. Nem nőttem ki a régieket, csak nem hordom őket. Igazából egyet hordok, a fehér Diesel-t, ami már lassan a kukába kívánkozik. Kell egy másik, egy univerzális.

- Rájöttem, hogy egyáltalán nem zavar, hogy nem mentem ki egyik nap sem a Szigetre. Talán a Peaches-t megnéztem volna, Danny miatt meg főleg, mert nagyon bírom a csávót, de ennyi!

- Arra is rájöttem, hogy én igazából szerettem a mostani munkahelyem és a legtöbb embert akikkel együtt dolgoztam, és most nem csak a nosztalgia szólalt meg bennem, semmi elérzékenyülés. Mondtam is nekik, hogy a búcsúbulimra semmilyen meglepetéssel ne szolgáljanak, mert nem akarok bőgni.

- Így meg olyan a lakás, mintha Édespofa elköltözött volna, és erre még egy lapáttal rátett, hogy tegnap nem aludt itthon, és ma is csak éjjel fogunk találkozni. Nem is tudom mikor voltunk ennyit egymás nélkül. Arra jó volt, hogy rájöjjek, mennyire hiányozna ha nem lenne!

Rengeteg a dolgom ma, így csak azért jelentkezem be, hogy gyorsan elmeséljem, a vége felé jár a begubózós életvitelünk, kihoztuk belőle amit lehetett, ennyi volt. Egyébként ezt pont tegnap beszéltük meg Édespofával, mert nem lesz más választásunk, mint nyitni, így jó lesz felkészülni arra, hogy kint kell lenni, sürögni-forogni, tanulni, megköszönni.

Mert nálunk is vannak, bár hiába erőltetem az agyam, nem sok jut eszembe, de például ott van a tisztaságmániám, ami nála nem ilyen beteges, és sokkal kevesebb időt csesz el arra, hogy azon agyaljon, vajon este a vécét, vagy a kádat, netán mindkettőt kisuvickolja. Ő gyakorlatias, én nem! Aztán ott a kávé és a cukor problémája. Ő hárommal szereti, én eggyel, de semmiképpen sem kettőnél többel. És van még a betegség viselése, amit ő csendben szenved el, én meg jajgatok mint egy kislány. Neki teát is csak úgy főzhetek, ha előtte percekig győzködöm arról, hogy ez nem fáradtság nekem, én meg még a szemöldököm is megmasszíroztatnám ha megfájdul a lábujjam, persze nagy nyögések és sóhajok közepette. Ilyenkor átmegyek nagyon picsába!

... az olyanokat, mint például a kapcsolatunk Édespofával. Nincs vita, tökéletes az egyetértés mindenben, nincsenek kétségek, fél szavakból, vagy akár dünnyögésekből is megértjük egymást. De ne szaladjunk ennyire előre, inkább mesélek még az egyszerű dolgokról.

Az olyanokról, mint az OEP ügyfélszolgálata, ahová interneten lehet sorszámot húzni, időpontot kapsz, aztán 5 perc alatt sorra kerülsz, és újabb 5 perc múlva már ott sem vagy, míg mögötted 60 ember várja a megváltást. De ilyen a Hungary Card-dal intézett autópálya matrica is. Küldesz egy üzenetet az ágyból, ki sem kell mozdulni otthonról, és máris kész vagy, ráadásul pénzbe sem kerül, csak az sms ára. De a Főgáz is ilyen, bár ott sorban kell állni, de aztán varázsütésre intézik a dolgokat, legalábbis az egyiket, a másikra még várunk sajnos. Aztán ilyen egyszerű, de nagyszerű dolog az új mobilom is, és rajta az Android. Két nap, és totál szerelmes lettem, nem kellett olvasgatni hozzá semmilyen útmutatót, nem kellett hívnom Amby-t, hogy segítsen, mert ráhangolódtam pillanatok alatt. Olyan sima, mint a frissen gyantázott seggem, már ha lenne ilyen. A Nokia E71-től ez fényévekre előre van, minden klappol, a Twitter, a Facebook, a Tumblr, a Szónikus csavarhúzó, és a Foursquare alkalmazás is, de még sok tízezer másik is van, melyeket két enter megnyomásával a magaménak tudhatok. És gyűlölöm a bonyolítást, mint amit például a munkahelyemen csinálnak, vagy amit a T-Mobile művel a netes jelszavakkal, melynek cseréjéhez be kell fáradni hozzájuk, sorban állni, aztán fizetni 400 forintot. Ez a jatt, vagy mi a faszom?

De ugyanígy vagyok az emberi kapcsolatokkal is, ahol szintén nem vagyok hajlandó fáradozni. Vagy jön valami magától, vagy inkább ne ... Sokszor próbáltam küzdeni, erőltetni, másként csinálni, de semmi értelme. Ha valami nem fekszik az első pillanattól kezdve, akkor nem látom további értelmét a csatának. Még anyámmal is így vagyok, ha bedurcizik, én léptem! Olyan meg csak a mesékben vagy, hogy halálra küzdöd magad valakiért, aztán örökre együtt. Nem mondom, kicsit lehet kapálózni, de vannak határok, nálam nagyon is alacsonyan.

Mert mint mondtam korábban is, én utálok idegeskedni, sorban állni, várni, vitatkozni, azt meg pláne rühellem, ha ezeknek a vége csalódás, lehúzás, vagy akár lelkiismeret-furdalás. Felesleges időpocsékolás mindegyik. Én a karikacsapásokat szeretem, minden más megy a levesbe!

Úgy látszik meg szándékozom dönteni a zsinórban hülyeségeket álmodók Guinness rekordját, mert amióta ilyen meleg lett megint, kifogyhatatlan vagyok a képtelen képregényekből.

Ma például az volt szerintem órákon keresztül az álmom, hogy ülök a szekrény előtt, és zoknikat válogatok. Egyszer jobbra a fakókat, balra a jókat, aztán visszadobálom az összeset a kosárba, és kezdem elölről. Végül Édespofa tett pontot az ügy végére, mert odalépett, és kidobta mindet.

Most nincs zoknim, ezért ha erre jársz, örülnék ha bedobnál néhányat a kapun, vagy tuszkolnál pár darabot a postaládába, de fel is hozhatod ha gondolod. Köszi.

Meséli Édespofa, hogy letöltötte az iTunes-t, és az mennyi mindent tud, ilyen jó is, meg olyan jó is, én meg mondtam neki, hogy: "Nekem egy zenelejátszó ne tudjon semmi, legyen rajta egy darab play, meg egy darab stop gomb, aztán csókolom." Régimódi lennék?

... hiszen tudja mindenki, hogy öreg is vagyok, takarításmániás is, meg egyébként is, a szemem sem áll jól. Hogy értsétek is, mostanság ami feldob, az például egy olyan nap, amikor Édespofa csak azért teszi rendbe a lakást, takarít egész nap, hogy örömet okozzon nekem. Meg a múltkor is, úgy rohangáltam az Auchan-ban, mint mint egy megkergült kecske, éppen csak nem sikítoztam, hogy: "Hová dugtátok az ecetes Frosch-t, ti anyaszomorítók!" Ez van, semmi különös. Lassacskán fejkendős, otthonkás, köténykés öregasszonnyá avanzsálok, persze próbálom ezt is stílusosan. Majd kitalálom, hogy most ez a divat!

Nekem nagyon régen, úgy 18 éves korom környékén volt utoljára klipszem, akarom mondani fülbevalóm, aztán egy munkahely miatt kivettem, de amióta Édespofa is lövetett, megint vissza akartam csinálni. Már egy hete pörgök a témán, erre tegnap lementem a kozmetikába kilövetni a lyukat, és kiderült, hogy még a régi sem forrt össze. Simán átment rajta a cuccos, nem is hittem volna. Egyébként mi az idei füles trend? Van valami újdonság, nem tudod?

Végre eljutottunk odáig, hogy kiválasztásra került a gép, egy Nikon D5000, így Édespofa most már megkaphatta a születésnapi ajándékát, igaz január helyett most. Sokat válogat tudom, de így vagyunk mi ezzel! Legalább a névnapjára már kitalálta mit szeretne, és meg is kapja nemsokára. Egyébként meg köszöni mindenkinek aki felköszöntötte!

Eme érdekfeszítő bevezetés után most egy pár szóval még méltatnám a boltot ahol vettük a fényképezőt, ugyanis amellett, hogy a legolcsóbb árakon dolgoznak, még segítőkészek, kedvesek, és szolgálatkészek is. Mivel manapság ilyet ritkán tapasztalok, kalapot kell emelnem előttük. Bementem hozzájuk, és az első pillanattól az utolsóig úgy éreztem, hogy igen, én itt egy ügyfél vagyok, egy vásárló, és ők értem vannak.

A másik amit kiemelnék, hogy a magyar kereskedők nagy százalékánál előforduló, ajánlatok útján terjedő lehúzás szag sem volt érezhető. Tiszta volt a levegő!