"Önállóság" címke archívuma

Láttam ma az Ozone Network-ön egy műsort olyan emberekről, akik egy másfajta életvitelt választottak mint ami ma megszokott. Lakókocsikban élnek, szemétből szereznek ételt, nem dolgoznak, ... szabadnak nevezik magukat, és boldogabbnak mint mi. Nem gondolom, hogy önként én ezt választanám, azt sem, hogy ettől boldogabb lennék, mint amilyen most vagyok, de gondolkodásra sarkalt a mondandójuk.

Feltettem magamnak a kérdést, vajon hogyan lehetnék még boldogabb, teljesebb, egészebb? Mi az amire a jelen pillanatban a legjobban vágyom? Milyen úton érhetem el? Önmagam megismerése hogyan lehet még eredményesebb?

Aztán kimentünk a Városligetbe, és szinte egy pillanat alatt világossá vált számomra, hogy a civilizációtól való elhatárolódás, az anyagi javakról való önkéntes lemondás, nem az én asztalom, de ... Boldogabb lennék, ha azt csinálhatnám amit szeretek, úgy igazán, nem csak egy kicsit. Állatokkal foglalkozni, élni egy kis faluban, vagy egy erdő mellett, közelebb a környezethez, de nem túl messze a várostól. Kutyákat szeretnék tenyészteni, kecskéket etetni, libákat terelni, virágot ültetni, napozni egy hűs tea mellett a kertben.

Nem tudom miként fognék hozzá, de nem akarok több főnököt, stresszt, kiszolgáltatottságot, munkát és verejtéket adni másnak. A magam ura szeretnék lenni.

(Egyébként Lulu iszonyatosan felkavarta a liget életét, simogatták gyerekek, nénikék, vak kislány, ... És a kis bolond önként és dalolva ugrott bele a tóba, ahol majdnem elsüllyedt, azt hittük ki kell menteni. Baromi jó nap volt, ki nem hagytam volna! Ez a kutya annyi örömet képes az embernek okozni, annyi energiát ad át, hogy akinek nincs az nem is tudhatja!)

Már egy ideje foglalkoztat a dolog, így most veletek is megosztom, hátha okosabbak vagytok mint én, és a gondolataitokból, illetve a tapasztalataitokból én is tanulhatok valamit. Az a helyzet ugyanis, hogy jó úton haladok afelé, hogy idővel póráz nélkül (is) sétáltassam Lulut, illetve már most is előfordul néha.

Nem tudom eldönteni egyelőre magamban, hogy mindezt miért akarom ennyire, de amikor meglátom a szomszéd házban lakó Alfrédot és a gazdáját, mindig nagyon megtetszik, hogy a vizsla mennyire okosan közlekedik mindenféle pórázok nélkül, sőt a csaj vezényszavakat is alig használ, az eb tudja mit lehet, és mit nem. Eszében sincs kifutni az úttestre, nem szalad macskák után, kellő figyelmességgel látja el az idegeneket, de sosem túlzó, sőt még Lulura is vigyáz, amikor együtt sétálunk. Ezt szeretném én is!

Másrészt ott a félelem bennem, hogy akármennyire is okos lesz Lulu, akármilyen ügyes is lesz, azért mégis csak kutya. Örökös félelmem, hogy egy idegen, eddig nem ismert szag után egyszer csak az út közepére vonul, a szomszéd macska után veti magát, vagy csak meglát egy kisgyereket (imádja őket) és a nyakába veti magát. Ezért gondolom, hogy akármennyire is kevés lesz az esély ezekre, azért lesz mindig is egy minimális. És az is sok, ha az életéről van szó!

Ellenben nagyon ritkán, kizárólag vasárnaponként, amikor szinte alig van autó az utakon, teszek egy-egy próbát Luluval, és mindeddig jól vizsgázott. Most például amióta ilyen nagy a hó, és szinte mindenki otthon van, szintén kötöttségek nélkül járkálunk. Nagyon jól megy, ugyanúgy megáll és bevár a zebránál, ugyanúgy nem megy ki az úttestre, nem rosszalkodik, de azért hozzáteszem, egyetlen pillanatra sem veszem le róla a szemem.

Másrészt az is gondolom, persze lehet, hogy tévesen, hogy ő sem lesz mindig gyerek, bár sokan ezt vitatják, de szerintem fel fog nőni. Szeretném is, hogy felnőjön. Tudom, ő nem egy gyerek, nem is fog sosem elszakadni, kirepülni a fészekből, de bizonyos önállóságot tanítanék neki. Ne tegyem? Mi erről a véleményed? Láncoljam szorosan magamhoz, vagy csak autóktól és az ezzel járó veszélyektől távol engedjem szabadon? Vagy igenis meg lehet neki tanítani egy olyan mértékű önfegyelmet, hogy tudja, soha sem mehet tőlem 5 méternél messzebbre, az autók közé meg pláne nem, akkor sem, ha nincs pórázon?