"Album" címke archívuma

Ez az év csupa csalódásból állt, hiszen a Duran Duran, The Chemical Brothers, az Underworld, Kylie, a Massive Attack, a Klaxons, de még Tricky is erősen alul teljesített, hogy a Röyksopp-ról már nem is beszéljünk. Azért egy 20-as listát így is sikerült összerakni, bár nehezen ment.

01. Stateless - Matilda
Az év vége felé estem szerelembe, és igaz, hogy ez jövőre jelenik meg, de kit érdekelnek a dátumok. Naponta egyszer, ha nem többször végigmegy nálam a Matilda, és szerintem minden idők legjobb lemezei között is ott a helye.
02. Madita - Pacemaker
A szerb anyával és bosnyák apukával rendelkező Ausztriában született Madita-t eddig is kedveltem, de az év elején kiadott 3. albuma igazán bemutatja mit tud ez a kislány, és merőben más mint az eddigi munkái.
03. O.Children - O.Children
Sokáig úgy gondoltam ez lesz az év lemeze, de aztán mégsem így lett. Ettől függetlenül a debütáló korong az egyik legjobb amit 2010-ben hallgattam, és nagyon esélyes, hogy ezt koncerten is meg fogom hallgatni.
04. Goldfrapp - Head First
05. Skunk Anansie - Wonderlustre
06. Bodi Bill - Two In One
Igaz, hogy ez a srácok első két lemezének nemzetközi kiadása, de őket nem lehet megunni, idén is a 2007-es és a 2008-as dalaikat hallgattam, talán nem véletlenül.
07. Arcade Fire - Suburbs
08. Unkle - Where Did The Night Fall
09. Hundreds - Hundreds
10. Mr. Fogg - Moving Parts
11. Bomb The Bass - Back To Light
12. Ali Love - Love Harder
13. Bryan Ferry - Olympia
14. Hurts - Happiness
Ez a lemez mire megjelent csak csalódást okozhatott, hiszen már minden jó dalt ellőttek róla, a maradék kettő vagy három meg ...
15. Robyn - Body Talk
16. Kelis - Flesh Tone
17. Ugress - Collectronics
18. Yoav - A Foolproof Escape Plan
19. Aeroplane - We Can't Fly
20. Autolux - Transit Transit
2004-től egészen mostanáig kellett várni az amerikai Autolux új albumára, de megérte. Nem lett olyan átütő mint amire számítottam, de igazán egyben van, borongós, kiábrándult, elgondolkodtató.

+ Va - Body Language Vol 9. Mixed By DJ HELL
Ugyan nem szeretem már a mixeket, szerintem egyre unalmasabbak ezek a DJ-k által összerakott munkák, de az öreg Hell nem tud hibázni, így ezt kikiáltom az év mixlemezének!

Természetesen majd az idő dönti el, hogy a Tobi O'Kandi által vezetett O.Children bír-e olyan magasságokba törni a további években kiadott munkáival mint a The Mission, a The Cure, Siouxsie and the Banshees vagy akár a Sisters Of Mercy, de nem bírom megállni, hogy ne közéjük soroljam már most ezt a sötét ajtók mögött megbúvó szörnyeket szabadjára engedő debütáló anyagot.

Bizonyára azért is ez az állandó késztetés a felmenők keresését illetően, mert például a Ruins akár Fascination Street-féle himnusznak is elmegy, sőt nálam minden bizonnyal, ha csak csoda nem történik, az év dala lesz, de ez nem lehet meglepetés a Zenebuzi olvasóinak. Aztán ott a karakteres énekhang, a hangszerelés, a dalszövegek, melyek szintén csak megerősítik bennem az érzetet, miszerint a fent említett, zömében a '80-as években sikeres goth (vagy nevezzük őket emosnak?) zenekarok nyomába igenis felsorakozik a stílus modern változatát művelő O.Children, türelmesen előzgetve. De elég a szavakból, inkább figyeljétek meg a Dominion-t, a Lucretia-át, a Butterfly On A Wheel-t, a Happy House-t, a Bauhaus-tól a Bela Lugosi's Dead című szerzeményt, és végül az O.Children-t Nick Cave-től. Egyébként ez a legutóbbi talán többet elárul, mint akár az előtte hivatkozott nóták bármelyike, és szükség is van rá, mielőtt belezuhantok a remélem már hívogató mélységbe.

Nálam most, hogy már túl vagyok jó néhány hallgatáson, egyre inkább erősödik az érzés, hogy az év lemezével incselkedek, bár még nem iszom előre a medve bőrére. Ami biztos, hogy 10 dal mindegyike hibátlan, kezdve az apokaliptikus hangzású Malo-val, a kissé átírt Dead Disco Dancer-en át, a következő kislemezes dal helyére pályázó Hells-en vagy a Radio Wave-en haladva, a kissé borongós Smile-ig. Kötelező darab, tessék beszerezni!

Akik rendszeresen olvasnak, tudják jól, hogy a felejthetőnek titulált popénekesnők piacán én Sky Ferreira-ra tettem le a voksom, és őt favorizálom minden formában. Ez pedig a második kislemeze, a zseniális 17 után, melyekhez nemsokára egy debütáló korong is társul, remélhetőleg még jobb dalokkal.

Most már ott tartok, hogy nem is értem azokat, akik még mindig nem bolondultak bele a Head First-be. Ez a videó meg csak még szerelmesebbé tesz, bár én mindig is zombi-mániás voltam!

Rájöttem mit szeretek Molnár Feriben azt, hogy a mosolya és az egész kisugárzása olyan mint Édespofáé. Az új klipje pedig egyszerűen az egyik legszebb magyar alkotás amit mostanában láttam, csupán két dologba tudok belekötni ha akarok, az egyik, hogy ugyan a ruhatár változik, még sincs egy félmeztelen képkocka sem, a másik pedig az, hogy minden második mondatot nem értek meg elsőre, pedig beszélek magyarul. De ezt már megszoktam Caramel-től, ez legyen a legnagyobb bajom! Aki viszont végig az eszemben járt amíg néztem a klipet és hallgattam Ferit, az Maxwell!

Annyira lusta vagyok, hogy még a hazafelé fejben összerakott válogatás albumot sincs erőm megcsinálni, pedig olyan jól hangzott volna, ... Az lett volna a koncepció, hogy amikor egy szar nap után haza tartasz, nem feltétlenül vágysz laza, könnyed dalokra, hanem inkább elgondolkodnál, és ehhez kellene egy kis aláfestés, de címe az még nincs. Fejben sem. Adsz neki? Akkor talán megcsinálom!

A Rocket utáni csalódottság és mélyfekete űr miatt azért a becsület is úgy kívánta, hogy adjak egy esélyt a Head First-nek, és való igaz, csak ízlelgetni kellett, megérteni, aztán baromira megszeretni, ami második hallgatás után már nem is volt olyan nehéz. Félreértések történnek néha ... De ne rohanjunk ennyire előre, annak aki nem ismeri a Goldfrapp-ot, tudnia kell pár dolgot.

Először is azt, hogy Alison és csapata a 2000-ben megjelent Felt Mountain című debütáló lemezzel szerezte be rajongóinak minimum a felét, ami nem is csoda, hiszen a teljes anyag egy varázslatos mestermű, mely előtt csak fejet hajtani lehet. Ezt jegyezzétek meg bólogatás közben, aztán majd elmagyarázom miért is fontos ez.

Szóval ott tartottam, hogy a Pilots, a Human, és persze az Utopia című daloknak köszönhetően a második lemez, mely Black Cherry néven látott napvilágot, majd ezt követően már 2005-ben a Supernature diszkós világa csakis csalódást okozhatott nekem, ellenben besöpört a fiatalabb és/vagy a vidámabb hallgatókból egy csomó újabbat, mondjuk még egy harmadot. De hangsúlyozom még egyszer, hogy csak számomra volt csalódás ez a két lemez, hiszen a tortából bizony sikerült még egy szeletet hasítani, de még korántsem az egészet. Nem tudom ez egyáltalán cél-e, de mindenesetre a csapat nem szarakodott, szépen lenyalták a tortavágó kést, felcsipegették a morzsákat, majd összehozták 2008-ban a Seventh Tree című, immáron negyedik sorlemezt, mely hangulatában visszakanyarodott a korai évekhez, megismételni ellenben az akkori sikereket nem tudta. Nekem szívmelengető állomás volt, kedvemre tettek, így érthető is, hogy nagyon vártam a folytatást.

Ekkor jött a már említett Rocket, melynek klipjét még az ajánlóba sem tettem be, olyan gőgös voltam és csalódott, de megkövetem magam, visszaszívok mindent, hiszen ma semmi mást nem hallgattam, mint ismétlőgombon az új lemezt, köztük nem elléptetve a fenn említett nótát is.

Mert bizony a lemez briliáns, semmi mással nem bírom jellemezni, mint azzal, hogy bizony ha az Abba készítene új felvételeket, azok bizony elképzelésem szerint ilyenek lennének. És bár sosem voltam Abba rajongó, ettől függetlenül minden elismerésem az övék, ahogy és amilyen sikereket elértek, én kedvelem őket. Ha megismételni lehetne ezeket az éveket, akkor bizony ilyen dalokkal lehetne. Könnyedek, dallamosak, fülbemászók, igazi slágerek, és ezen tulajdonságok ellenére is képviselnek egy elég magas minőséget, melyben azért benne van a keze Pascal Gabriel-nek, és Richard X-nek is!

Úgyhogy csak ajánlani tudom, sőt meleg szívvel ajánlom, hogy hallgassátok meg eme remekművet, mert majdnem olyan jól fogtok lakni vele, mint a Felt Mountain-nel. És itt térnék vissza arra, hogy azon zenehallgatók, akik eddig nem ismerték a Goldfrapp nevét, talán túl idősek hozzá, vagy eddig azt gondolták egyszerűen nem az ő ízlésviláguk a csapat, azok sem fognak csalódni, sőt beállnak a rajongók csapatába, mellyel az máris teljes létszámot számlál majd. Hiszen az Abba-t mindenki szereti!!!

Már pár napja hallgatom a WHT kistesóját a BLCK című lemezt, mely hasonlóan az elsőhöz, igazán magával ragadó korong, olyannyira, hogy a minap annyira belefeledkeztem az utazás során, hogy majdnem elfelejtettem leszállni a buszról. Szerintem még dudorásztam is!

Egyébként a Not Moving erről az első kislemez, melynek klipjét maga Troels és két barátja készítette egy Canon 7D-vel, Ishøjban és Koppenhágában.

Igaza van Ricsinek, bizakodásra ad okot Madita, Pacemaker című korongja, hogy mégsem lesz olyan szar ez az év. A korong egyszerűen tökéletes, csak szuperlatívuszokban tudok róla beszélni, mint ahogy az ET című szám klipjéről is!

Tökéletes példa ez az Alec Empire remix arra, hogyan is lehet sokkal többet kihozni egy nótából, némi szakértelemmel, és hogyan lehet hozzátenni úgy, hogy közben benne hagyjuk azt ami az eredetiben a legjobb volt, esetünkben az éneket. Nem hiába készült klip is hozzá, mellyel egyébként I Am X a következő válogatáslemezét harangozza be, mely a Dogmatic Infidel Comedown UK címmel még márciusban megjelenik, és olyan húzónevek készítettek rá jobbnál jobb verziókat, mint Terence Fixmer, a Black Light Odyssey, vagy az Omega Man.

Első hallásra fülsértőnek és rémisztően hamisnak ítéltem a számomra eddig többé-kevésbé ismeretlen angol New Wave banda második albumának beharangozó dalát, melyet ingyen le is tölthettek, de aztán sokadjára, igaz nagyon döcögve, de megtetszett. Most meg nem bírok szabadulni tőle, így egész optimista hozzáállással várom a nemsokára megjelenő The Optimist című korongot.

Egyszerűen nem értem miért nem jött be ez a lemez legalább annyira mint az előző. Pedig nem rosszabb, sőt ez a klip például iszonyatosan gyönyörű. Minden a helyén van, mégis kevés?

Önmagukhoz képest is sokára jött az új korong, hiszen három évet is kihagytak, a Nuages Du Monde óta, ami nagyon nem volt eddig jellemző rájuk, hiszen a Delerium arról is híres volt, hogy egy éven belül akár két albumot is kiadtak. Hála az égnek ez megújulással is járt, hiszen az eddigi hangok (Kristy Thirsk, Sarah McLachlan, Leigh Nash, Lisa Gerrard, Jaël, Camille Henderson, Nerina Pallot, Emily Haines, Jacqui Hunt, Isabel Bayrakdarian, ...) mellé újabb csatlakozott, a kanadai Kreesha Turner személyében, mely zeneileg is eltolta a csapatot egy újabb mérfölddel a Front Line Assembly-től.

Ha a második These New Puritans album olyan lesz mint amilyet az első kislemezes dal sugall, akkor én elmondhatom magamról, hogy kifekszem, és úgy is maradok. A Beat Pyramid ugyanis már egyszer kikészített, most jöhet a Hidden, addig meg a We Want War.

Meghallgattam Skye Edwards második szólóját, és azt kell mondjam, nagyon hasonlít az első Morcheeba koronghoz. Azt hiszem igazán csak a Who Can You Trust?-ot szerettem tőlük, és sajnos Skye első anyaga sem lopózott a szívembe, de a Keeping Secrets egyből szerethető, és azt hiszem olyan, amit minél többet hallgat az ember, annál jobban megszeret.

Megvan végre az év albuma, legalábbis úgy gondolom ebben a pillanatban, ugyanis a Gus Gus, immáron csupán 3 taggal, visszatért a kiindulópontra, és a Polydistortion megunhatatlan hangulatát hozza el újra. Vége a lötyögésnek, melankólia és techno van megint! Az album hossza egyébként több mint 50 perc, ezért megtévesztő lehet, hogy csak 6 dalt tartalmaz, de nem kell aggódni, pont a kellő mennyiség, minden felesleg eltávolításával.

Én összevissza kezdtem hallgatni a nótákat, melyeket itt te is csekkolhatsz, egyelőre csak stream-elve, de rögtön érdemes a Bremen Cowboy című számmal nyitni, mely a Purple hangzásvilágával és basszusával azonnal beleprésel a székbe, vagy pont ellenkezőleg, ugrálásra késztet. Én ennek végeztével léptem csak a korong első dalára, mely a Thin Ice, és tökéletesen építkezik, lassan indul, levezetve az előző tombolást, Daniel hangja pedig egyszerűen kristálytiszta, pont mint a koncerten. Aztán már haladtam a kijelölt sorrendben a Hateful-lal, melyben a legendás Aaron Carl is közreműködött, és teljesen a Love vs Hate című számot idézik vele a srácok, mely talán a legkedvencebb szerzeményem tőlük, és talán érthető is, hogy miért. Na jó, elárulom! Mert hipnotikus trance, kibebaszott andalító vokállal, azért! De ha azt hitted innen már nem lehet fokozni a hangulatot, akkor tévedsz, mert jön az On The Job, mely még szövegében is aktuális és tökéletes induló lehet egy fájdalmas hétfő reggelen. És itt jön Jimi Tenor, aki már dolgozott a csapattal korábban is, az Attention korongon, méghozzá a Call Of The Wild című dalban. Gondolom az 1996-ban egyszer már a Warp Records jóvoltából megjelent Take Me Baby ezért is kerülhetett feldolgozásra, meg talán mert így tisztelegnek az öreg előtt a tagok. A 24/7 utolsó szerzeménye a már kislemezen is kijött Add This Song, melyhez azt hiszem különösebb kommentár nem is kell, hiszen már videó is van hozzá, és remélem mindannyian ismeritek.

Még csak annyit fűznék hozzá, hogy kicsit sem sajnálom, sőt büszkén viselem a csapat után kapott nevem, a 24/7 után pedig biztos vagyok abban, hogy még sokáig, jó sok kellemes percet fog nekünk okozni Daniel, Birgir, és Stephan.