"Anya" címke archívuma

... az olyanokat, mint például a kapcsolatunk Édespofával. Nincs vita, tökéletes az egyetértés mindenben, nincsenek kétségek, fél szavakból, vagy akár dünnyögésekből is megértjük egymást. De ne szaladjunk ennyire előre, inkább mesélek még az egyszerű dolgokról.

Az olyanokról, mint az OEP ügyfélszolgálata, ahová interneten lehet sorszámot húzni, időpontot kapsz, aztán 5 perc alatt sorra kerülsz, és újabb 5 perc múlva már ott sem vagy, míg mögötted 60 ember várja a megváltást. De ilyen a Hungary Card-dal intézett autópálya matrica is. Küldesz egy üzenetet az ágyból, ki sem kell mozdulni otthonról, és máris kész vagy, ráadásul pénzbe sem kerül, csak az sms ára. De a Főgáz is ilyen, bár ott sorban kell állni, de aztán varázsütésre intézik a dolgokat, legalábbis az egyiket, a másikra még várunk sajnos. Aztán ilyen egyszerű, de nagyszerű dolog az új mobilom is, és rajta az Android. Két nap, és totál szerelmes lettem, nem kellett olvasgatni hozzá semmilyen útmutatót, nem kellett hívnom Amby-t, hogy segítsen, mert ráhangolódtam pillanatok alatt. Olyan sima, mint a frissen gyantázott seggem, már ha lenne ilyen. A Nokia E71-től ez fényévekre előre van, minden klappol, a Twitter, a Facebook, a Tumblr, a Szónikus csavarhúzó, és a Foursquare alkalmazás is, de még sok tízezer másik is van, melyeket két enter megnyomásával a magaménak tudhatok. És gyűlölöm a bonyolítást, mint amit például a munkahelyemen csinálnak, vagy amit a T-Mobile művel a netes jelszavakkal, melynek cseréjéhez be kell fáradni hozzájuk, sorban állni, aztán fizetni 400 forintot. Ez a jatt, vagy mi a faszom?

De ugyanígy vagyok az emberi kapcsolatokkal is, ahol szintén nem vagyok hajlandó fáradozni. Vagy jön valami magától, vagy inkább ne ... Sokszor próbáltam küzdeni, erőltetni, másként csinálni, de semmi értelme. Ha valami nem fekszik az első pillanattól kezdve, akkor nem látom további értelmét a csatának. Még anyámmal is így vagyok, ha bedurcizik, én léptem! Olyan meg csak a mesékben vagy, hogy halálra küzdöd magad valakiért, aztán örökre együtt. Nem mondom, kicsit lehet kapálózni, de vannak határok, nálam nagyon is alacsonyan.

Mert mint mondtam korábban is, én utálok idegeskedni, sorban állni, várni, vitatkozni, azt meg pláne rühellem, ha ezeknek a vége csalódás, lehúzás, vagy akár lelkiismeret-furdalás. Felesleges időpocsékolás mindegyik. Én a karikacsapásokat szeretem, minden más megy a levesbe!

Anyám rettenetes szavai még így két nap után is csapdába esett dongóként zümmögnek a fejemben, pedig jól tudom, hogy valahogy inkább arra kellene koncentrálni, hogy ettől még az anyám, és segíteni neki átvészelni ezt a még depressziósabb (mint amilyen az egész élete volt) időszakot, de egyre kevésbé megy.

Olyan mintha nem is lettem volna szabadságon, ráadásul főleg nem két hetet. Annyira kimerítő dolog ez a kutyanevelés, hogy komolyan ki vagyok merülve, olyan vagyok mint egy alvajáró, és még álmomban sem tudok kikapcsolni. Éjszaka is félig nyitott szemmel alszom, többször fel is kelek. Persze Édespofa szerint túlzásokba esem, állandóan a kutya köré rendezek mindent, felügyelek, figyelek, gondoskodom, játszom, ... és valószínűleg igaza van. Ki kellene vennem pár nap szabadnapot, de nem a munkából, és tudom, hogy ez nem megoldható!

Azt hiszen drága jó édesanyám menthetetlen az egyre súlyosbodó betegségével szemben, és lassan engem is az őrületbe kerget vele, így azt gondolom, hogy ez a típusú mánia sajnos nagyon rossz hatással van a környezetére is. Mostanában a beszélgetéseink egyik fő témája a doboz, és e köré rendeződik minden más mondandója. Lassan ki kellene találnom, hogy szabadítsam meg a dobozgyűjtögető életmódtól, vagy legalább attól, hogy ne az tegye a legboldogabbá, amikor dobozokat kap tőlem ajándékba, vagy amikor visszaviszem az egyik kajával telepakolt állapotában elhozott darabot.

Vagy ezzel más középkorú nők is így vannak, és nem kellene annyira komolyan fontolgatnom a gyógyíttatását? Lesznek még rázósabb időszakok is, vagy található rá gyógymód? A ti anyukátok spájzában is halomban állnak a dobozok, az Ikea típusútól, a jégrémesen át a margarinosig? Mennyire komoly ez az állapot, esetleg súlyosbodhat?

... a nagy vegetáriánussá válásom rövidke történetéhez, hogy én sosem voltam odáig a húsért, vagy ahogy McDas mondta vala, én sosem láttam igazán az ételt az állatban. 

Emlékszem gyerekkoromban anyám sírógörcsöt kapott mikor a tányér szélére tologattam a húscafatokat, és nem voltam hajlandó semmilyen kaját megenni, ami a tányérra kerülésének pillanatában egy kicsit is hasonlított egy emlőshöz. Azoktól a húsoktól még most is a hányinger fog el, amelyeket csonttal együtt tálalnak, így szegény édesanyámnak nem volt más választása, ha állati fehérjét akart belém táplálni, mint virslit és párizsit felszolgálni. Meg persze rántott húst, de kiskoromban azt is úgy ettem, hogy kiszedegettem a panírból a húst, félretoltam, és bekanalaztam a finom, kissé égett lisztes, zsemlemorzsás, tojásos cuccot, a körettel és a savanyúsággal. Szóval ezért nem szenvedek jelen pillanatban sem a hús hiányától.

Amit pedig tegnap óta kezdtem észrevenni, hogy baromira nem vagyok éhes, pedig kevesebbet eszem mint két hete. És nem akarok senkit rábeszélni arra, hogy mit egyen és mit nem, mert valójában engem nem érdekel. Nekem ez jól esik, úgy érzem jót tesz, és élvezem! A többi meg nem rám tartozik. Nem vagyok én hittérítő, csak rúdugró!

Nem csak szoptatós képeket nem lehet feltenni mostantól a Facebook-ra, hanem (megjegyzem: nagyon helyesen) most már egyes profilokat is törölnek. Kíváncsi vagyok, az iwiw-en mikor kezdik el leszedni hasonló mintára például a kurvák adatlapját.

Azt meg nem is értem miért számít pornográfiának még mindig ha látszik egy mellbimbó, főleg szoptatás közben. Én már láttam a Deák téri padokon is külföldi anyukát, a kellemes délutáni napsütésben etetni a gyerekét, és csak elsőre döbbentett meg, aztán rájöttem, hogy semmi baj nincs ezzel. Szerintem szoptasson mindenki ott ahol akar, és akkor amikor akar. Ha pedig ezt ki akarja tenni a profiljába, főleg egy olyan oldalon mint a Facebook, ahol csak az láthatja az adataidat akinek engeded, hát miért ne!

Mondom ma reggel Édespofának, hogy nyugodtan vigye be a céghez a heti Magyar Narancsot, mert szinte az egész a pénzügyi válságról szól, és olyan érthetően le van benne írva minden, hogy még egy ilyen virslifejű is megérti a lényeget, mint én.

Mert én bizony csak annyira értek a pénzhez, hogy ha van az jó, mert vehetek egy új pólót, vagy bármi mást amihez éppen kedvem van. Nem úgy az édesanyám, aki akkor is megszorításokat visz véghez, amikor pedig lenne mit költeni. Nincs is hitele, sőt egy csomó tartaléka van! És én sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd meg fogom érteni a magatartását, és nem látom majd olyan szörnyűnek azt, hogy gyerekkoromban a szülői házban nem mindig volt tömve a hűtőszekrény.

Lehet, hogy a lakatos és takarítónő nem várta minden nap mennyei mannával haza az iskolából a gyerekeit, de most a saját lakásomban csücsülök, és ez jobb minden elképzelhető nyalánkságnál. És nem éheztünk, még mielőtt valaki arra gondolna. Igazából megvolt mindenünk ami kellett, bár gyerekként azt gondoltam semmink sincs. De átértékelődnek a dolgok nagyon is bizonyos idő elteltével. Ugyan még mindig túlzónak tartok néhány dolgot amit anyukám megtett azért, hogy legyen biztos jövője a gyerekeinek, de ha én nem is tudnám azt tenni amit ő, azért a megértés már megy.

Sosem leszek olyan mint ő, de most már legalább fel tudom fogni és majdnem tisztán látni, hogy mire ment ki a játék. Mert én bizony pont az ellentéte vagyok pénzhez való viszony kezelésében. És talán pont azért, mert ő olyan amilyen, és mert én nagyon szenvedtem ettől akkoriban, talán ezért igyekeztem minden szempontból más lenni. Ami (talán sajnos?) sikerült is!

Annyira jó lenne biztosan tudni, hogy a válási papírok aláírása egyben azt a fordulatot is elhozza magával, hogy minden feszültség, ellentét, gyűlölet és vita véget ér.