"Belgium" címke archívuma

Megfogadtuk amikor eljöttünk otthonról, hogy nem fogunk sokat nosztalgiázni, igazából tegnap este tört ránk először valami honvágy féleség. Zsolti hiányolta az Anyukáját, az ágyunkat, a tévét, a fürdőszobát, én meg a lakást úgy egészében, Annát, Zolit, és Nórát, első körben ... (A sorrend nem fontos!)

Meg is bírnám szokni ezt az időbeosztást, miszerint még a bolt is 9-kor nyit, a Colruyt basszus. Nem ám 6-kor mint nálunk! Tegnap Zsuzscsival megbeszéltük, hogy kimegyünk a piacra a magyar lángos árushoz dumálni a többi hazánkfiával, mondtam is neki, hogy akkor korán kell felkelni, erre még itthon ülünk. 9 előtt oda sem pakolnak ki, nem úgy mint otthon, ahová ha 9-kor mész, már mindent elkapkodtak.

Ja, és süt a nap! Mióta kijöttünk figyelem a depressziós barátaimat, akik azon keseregnek a Facebook-on, hogy fáznak, esik, be kellett fűteni, ... Innen küldök egy kis jó idős, kirándulós mosolyt, meg egy kis napfényt, hátha felvidultok. Ma például 22 fokot mondanak, ami itt napon 30, úgyhogy ki is megyünk az Atomium-hoz, nehogy már ne lássuk, és ne napozzunk még egy kicsit a közelében. Édespofa meg itt ül mellettem egy szál semmiben, besüt a nap az ablakon ahol gépezünk, mire elindulunk, még le is sül.

Egyébként megvagyunk, majd mesélek bővebben is, csak össze kell szednem a gondolataimat, amik elszálltak mióta kiértünk. 9-kor kelünk, munkát keresünk, intézzük a belga balgaságokat, várost nézünk, ismerkedünk a helyiekkel, és gyalogolunk, annyit amennyit én még soha, mégis élvezem.

Az első pár nap után megszállt minket valamiféle különös nyugalom, nem is értjük mitől. Idegességnek nyoma sincs, valahogy mindig tudjuk mi a következő lépés. És itt vagyunk egymásnak, jobban mint eddig valaha.

Rájöttünk a titokra, nem szabad lassítani, megállni meg pláne nem, még összezavarodnak az arra hajtó autósok, és elütnek.

Mivel Belgiumban vagyunk, meg egyébként is hónapok óta gátlástalanul ontom rátok az Aeroplane zenéit, kötelező jelleggel meg kell mutatnom az új videójukat is, mely egyben az első is.

Zsolti azt mondja büszke rám, sőt egész reggel mondja, és hozzá a teljes fejével mosolyog, aki ismeri tudja milyen az. Hogy miért? Mert telefonon elintéztem angolul az ID kártyát. Felhívtam az illetékes belga nénit, és kellemesen elcsacsogtam vele. Kellett már ez a kis sikerélmény!

Egyre inkább úgy tűnik, az utóbbi napokban szép lassan beszippantott minket az őrület malma. Nem elég, hogy napközben úgy vigyorgunk mindenen mint a tejbetök, még éjszaka sem hagy nyugodni minket a mindent átszövő butasághalmaz.

Én többször fél órákat töltök azzal éjfél után felébredve a félálomból, hogy eltervezem milyen lesz Csilláékkal kávézni a Café Belga-ban, Gabival shoppingolni, Chillout-tal gofrizni, Zsuzsival piacozni, hogyan fogjuk kergetni a kacsákat Lulu-val a tóparton, felfedezni a várost biciklivel és milyen lesz első este az új albérletben aludni, Zsolti pedig azzal, hogy milyenre festi majd ki az első lakásunk falait, milyen kocsit veszünk, ...

Mondom én, hogy megőrültünk, eszünkbe sem jut aggódni a majdnem egy napos út miatt, a belga személyi miatt, a munka miatt, és úgy összességében a fontos dolgok miatt. Minden más, apró-cseprő tevékenység eltereli a gondolatainkat ezekről, meg ezek úgyis meglesznek, akkor is ha nem parázunk rajtuk ezerrel.

... gondolom nem árulok el nagy titkot azzal, ha bejelentem, amit eddig nem akartam elkiabálni. Az van, hogy elköltözünk az országból, kipróbáljuk magunkat egy kicsit más közegben, más levegőt szívva, más nyelvet beszélve.

Régóta megérett már bennünk ez a gondolat, nem új keletű a dolog, csak az elhatározás hiányzott. Most Brüsszelbe megyünk, ezt még nem mondtam és azért oda, mert ott van lehetőségünk nem teljesen a nulláról kezdeni, ott lesz szállásunk, élnek ott barátok, vihetjük Lulu-t, és úgy néz ki, még munkalehetőség is akad. Nem mellesleg, az elbeszélések alapján tetszik is nekünk Belgium. A lakás ahol lakni fogunk Ixelles-ben van, pár utcára a piactól, a tavaktól, a belvárostól, a biciklikölcsönzőtől, a ludaktól, és a Margit-sziget nagyságú parktól, de ha a mostaninál sokkal szarabb helyen kellene meghúzni magunkat, ha nem klappolna ennyire minden, akkor is mennénk, mert szükségünk van a változásra. Besavanyodtunk, és akármikor az életem hátralévő éveire gondolok, valahogy nem ezt képzelem el, ami most van. És nincs kedvem várni, tovább küzdeni éveket, ezért indulunk szeptember 1-én.

Már több mint egy hónapja csak intézkedünk, kiváltottuk az EU kártyát, beállítottuk a lakás számlaügyeit, elajándékoztuk a romlandó kajákat, kölcsönadtuk a virágokat, utoljára használtuk a Hungary Card-ot, aztán odaadtuk Zsolti unokatesójának, lemondtuk az internetet és a tévét, ... Ez utóbbi egyébként érdekes volt, mi naivan azt hittük minden ügyfél fontos a UPC-nek, de mi nem. Próbáltuk ugyanis szüneteltetni a szolgáltatást, de mire ezen üzemmód költségeinek végére értünk, majdnem havi 4000 forintnál tartottunk. Gondolom mondanom sem kell, hogy ekkora pénzkidobáson csak nevettünk egy nagyot, aztán vittük a Sugárba a cuccaikat. Jó lett volna ha nem ezt kell tenni, a francnak sem ártottak, szerettük őket, és a távirányítójukat, de az nem ér meg 6 év előfizetői hűség után sem ennyit, hogy készenlétbe álljon az internet és a televízió. Akkor majd nem nézzük azon a pár héten át amikor hazalátogatunk.

Mert úgy tervezzük, hogy nem jövünk vissza egy darabig, nem határozott, hanem határozatlan időre húzunk el, terveink szerint jó hosszúra. Legközelebb december végén szeretnénk itthon tölteni pár napot, akkor már látni fogjuk mennyire megy a szekér Belgiumban, és nekiállhatunk tervezgetni akár évekre előre is.

De mielőtt azt gondolnátok, meggazdagodni megyünk, aztán hazajönni és verni a mellünket, már előre szólok, hogy tévedtek. Mi jól, jobban akarunk csak élni mint itthon. Én személy szerint arra is vágyom, hogy az itt oly nagyon lenézett és leértékelt, mondhatni cinkes kétkezi munkát, fele annyi felelősséggel is elismerjék, és ne rabszolgabéren jutalmazzák. És többek között arra is, hogy ne alaphangon, sok olyan dologról lemondva kelljen élni, amit egyébként természetesnek gondolok. Nem akarok leépülni, nekem a szórakozás sem pénzkidobás, és nem 20 deka párizsin akarok napokig tengődni. Sorolhatnám még, de inkább hagyjuk, hiszen végül is ez egy szenzációs dolog, mármint az, hogy belevágtunk, vágtatunk, tele vagyunk kíváncsisággal, izgalommal, ...

Hetek óta egyébként semmi másra nem bírok gondolni mint az utazásra és a kinti dolgokra. Andi barátnőm kérdezte a múltkor, hogy nem parázok? Mondtam neki, hogy nem igazán, de valószínűleg amint beülünk a kocsiba holnapután reggel, egész úton remegni fogok, mint egy nyárfalevél. Erre azt mondta hív reggel, és tartja bennem a lelket, ami Édespofából kikúszott már akkor egy pár órára, amikor otthagytuk a lakást, és átmentünk a Erzsébet-hídon. Család, barátok, lakás, Budapest! Viszlát nemsokára, vigyázzatok magatokra!

Tegnap a belga Pukklepop fesztiválon öngyilkos lett az Ou Le Est Swimming Pool énekese, Charles Haddon. 22 éves volt, októberben jelent volna meg az első albumuk, sikereik csúcsán történt mindez. Hivatalos közlemény még nincs, állítólag leugrott egy póznáról.

Egyre jobban bírom a belgákat, például az Aeroplane-t, és most a Hermanos Inglesos nevű, szintén két tagú bandát, akik most kiegészülve a MeMe-vel, az első videójukkal ostromolnak.