"Betegség" címke archívuma

Nem újdonság nálam, hogy mindenféle pánikbetegségek tünetei jelentkeznek rajtam, legutóbb például vezetés közben kapkodtam levegő után, és szorított a mellkasom, és nem csak egy alkalommal.

De volt már olyan időszakom is, amikor nem tudtam elmenni otthonról, annyira kellett pisilnem, vagy olyan is, amikor hatszor is visszamentem a lakásba, mert azt hittem nem zártam be az ajtót, vagy nem kapcsoltam le a gázt, nem csuktam be az ablakot, vagy égve hagytam a villanyt ...

Aztán legelőször Amszterdamban fordultak elő rajtam agorafóbiára utaló jelek, ki is rohantam a belvárosi részből amilyen gyorsan lehetett. Nem is biztos, hogy a fent említett fóbia volt ez, lehet az is, hogy inkább a klasszikus klausztrofóbia, a szűk utcák miatt. Csak azért gondolom ezt, mert itt Londonban is előjött, és egyre gyakoribb. Sokkol a tömeg is az Oxford Street-en, de ezt még simán túlélem, hiszen csak pár métert megyek rajta minden nap, de a Tube az már más tészta. Ott a minap majdnem rosszul lettem, és nem sok tartotta, hogy nem szaladtam fel lélekszakadva a felszínre. Mondjuk nem is csoda, hogy ilyen furán érzem odalenn magam, hiszen baromi sok az ember, és iszonyatosan alacsony a metrókocsi, ráadásul még hajlik is befelé. Rémisztő! Mostanában ha lehet, kerülöm is, inkább megyek busszal.

Persze biztos megszokom majd, meg nem is akarom túlmisztifikálni az egészet, hiszen végül is olyan jó itt! Lassan itt az első fizetésnap, aztán meg szabadságon is leszek, meg végre talán látjuk Lulut!!!

Mert nálunk is vannak, bár hiába erőltetem az agyam, nem sok jut eszembe, de például ott van a tisztaságmániám, ami nála nem ilyen beteges, és sokkal kevesebb időt csesz el arra, hogy azon agyaljon, vajon este a vécét, vagy a kádat, netán mindkettőt kisuvickolja. Ő gyakorlatias, én nem! Aztán ott a kávé és a cukor problémája. Ő hárommal szereti, én eggyel, de semmiképpen sem kettőnél többel. És van még a betegség viselése, amit ő csendben szenved el, én meg jajgatok mint egy kislány. Neki teát is csak úgy főzhetek, ha előtte percekig győzködöm arról, hogy ez nem fáradtság nekem, én meg még a szemöldököm is megmasszíroztatnám ha megfájdul a lábujjam, persze nagy nyögések és sóhajok közepette. Ilyenkor átmegyek nagyon picsába!

Tudom, átmentem zenés videónaplóba, és jó lenne már valami épkézláb bejegyzés, de napok óta semmi sem dob fel, csak a zene. Idegesíteni sem idegesít semmi, konkrétan lassan, vízben kiáztatott hullának érzem magam.

Tudom, nem azért jársz ide, hogy ilyeneket olvass, de ez az én naplóm, most csak ez jön belőlem. Semmi szenzáció, de még hétköznapi sem. Semmi felemelő, megvitatni való, semmi lelkesítő, semmi szomorú.

Tudom, túl sokat dolgozom, kevés az időm is, erre ráfogható a gondolatok szabad áramlásának megrekedése.Minden időmet leköti a munka, és az elvégzendő feladatok. Csapkodnak a fejem felett a hullámok, azt sem tudom hová kapjak.

Tudom, nem kellene hülyeségekre gondolni, de tegnap hazafelé az jutott eszembe a bicajon ázva, pólóban és rövidnadrágban, hogy milyen jó lenne tüdőgyulladást kapni. Még sosem volt tüdőgyulladásom, pedig ha jól tudom azzal minimum két hetet lehet az ágyban fekve tölteni, az pedig most nagyon hiányzik nekem. Az dobna fel, a tüdőgyulladás.

Nagyrészt úgy vagyok a betegségekkel, hogy nem hiszem el őket, vagyis inkább azt nem hiszem, hogy engem is ledönthetnek a lábamról. Amikor érzek valamit, rögtön elkezdődik bennem a folyamat, miszerint holnapra úgyis jobban leszek. Ezt mondogatom minden áldott nap, és ezért nem is megyek dokihoz, csak ha már nagy a baj. Tudom, elég szar taktika!

Nem szeretnék holnap dolgozni menni, sőt ezt a hetet sem kívánom magamnak és senkinek sem.  Jelentsek beteget? De hát én sosem tudok olyankor lebetegedni amikor jól esne egy kis pihegés, csak akkor amikor pont nem kellene. Vagy az ilyen hirtelen táppénzhez nem is kell betegnek lenni?

Írtam már az előbb, hogy ma voltam laborban a pajzsmirigyem miatt, amire a műtét előtt hívta fel a figyelmem a doki, én meg komolyan vettem és kivizsgáltatom, hisz a hugimak is gondja volt vele. Erre ma anyukámnál is találtak valamit, ugyanott. A poén az, hogy állítólag csak egy típusa öröklődik. Pech.

Kivették ma az összes varratomat, mostantól már csak a gennyet kell nullára redukálni, és akár még az is előfordulhat, hogy soha többé nem kell ezzel a borzasztóan kényelmetlen és fájdalmas betegséggel küzdenem.

Ma is kaptam jótanácsokat a doktornőtől, többek között azt is elmondta újra, hogy óvatosan tusolni szabad, de a kádba befeküdve fürödni, na azt még nem, mert akkor szétnyílhat a seb. Erre én megint mosolyogva megnyugtattam, hogy normál méretű kádam van (tehát hason fekve nem tudok benne létezni) és mivel még ülni sem tudok, így nem fenyeget a veszélye annak, hogy akár csak egy fél percig áztassam magam egy illatos fürdőben.

Persze vágyni nagyon vágyom már egy több órás áztatásra, de valszeg még hetekig nem lesz ilyenben részem. Azért ígérem, majd beszámolok ha már átestem ezen az élményen újra!

Azt mondta a nagyon zöld és nagyon őszinte Ogre, hogy unalmas a blogom, mármint nem mindig, csak amióta hazajöttem a kórházból. Hát igen, ilyen az amikor semmi nem történik az emberrel, csak fekszik az ágyban, és minden behatás maximum az ablakon keresztül, a tévén, vagy az interneten éri. Remélem Édespofa azért még nem unja nagyon a betegeskedésem, és azt, hogy semmit sem lehet velem kezdeni 11 napja.

Egyébként nagyon durván elkezdetem bepótolni a lemaradáson filmek és sorozatok terén. Például újra megnéztem a Studio 60-at, és megint együtt sírtam és nevettem a szereplők durvaságain. Aztán elkezdem nemsokára a Cashmere Mafia-t, kíváncsi is vagyok Lucy Liu szereplésére és persze Darren Star legújabb alkotására. Aztán már letöltöttem az új Nip/Tuck részeket is, melyben debütál Oliver Platt is, aki a Sorozatjunkie szerint hatalmasat alakít.

Filmek terén túl vagyok az Atonement-en, mely tényleg egész jó volt, főleg a befejezés és a zene. A végét nem lövöm le, de jó volt látni, hogy nem a tipikus nyálas happy end-et választotta a rendező, hanem egy sokkal komolyabb, és Vanessa Redgrave-nek köszönhetően zseniális színészi alakítással megcsinált utolsó 10 percet.

Aztán megnéztük tegnap az Eastern Promises-t is, mely tényleg az év egyik legjobb filmje lehet nálam. Viggo Mortensen alakítása mindent visz, még az orosz akcentus is bámulatos. Remélem megkapja érte az Oscar-t! Egyébként számomra a film a modern rabszolgaság morális kérdéseit feszegeti, azaz hogyan lehet Londonban az emberi test árucikk, az orosz maffiának köszönhetően, és hogyan nyomoroghatnak és halhatnak meg fiatal lányok a modern világ kellős közepén.

Megnéztem még a gyönyörű Monica Bellucci és a sármos Clive Owen főszereplésével készült Shoot 'Em Up-ot is, melyről Gecco-nál olyanokat olvastam, hogy: "... Mert Michael Davis ezzel az adrenalingombóccal valamibe kurvára beletrafált. Talán a zsánert jellemző két akció közötti padozás minimalizálásával; esetleg az éppen ez évben reaktivált McClane-originalt macsóságban nyolcadik emeleti magasságból lecsulázó borostás klón meglepően parádés megrajzolásával; ne adj isten minden idők egyik legjobb 'tudod, mi a pina volt a neve, az a kis krapek, egy csomó filmben szerepelt, mondjad már' címkéjű mellékszereplőjének, Paul Giamattinak zseniálisan blőd főgenya karakterformálásával. ..." Szóval tényleg őrületesen jól egyensúlyozik a film a humoros és az akciófilmes elemekkel, és osztom azt a véleményt, miszerint: "Mi kell egy jó akciómozihoz manapság. Aktuális problémák? Politikai inkorrektség? Bruce Willis? Neeem. Kell egy koporsószög keménységű angol főhős, egy egymondatos sztori, meg némi kreativitás. ..." ala Poljakoff.

Ana-nak köszönhetően meleg témájú filmekkel is el voltunk látva, így túl vagyunk a Gray Matters-en, melyben Heather Graham becsajozik, majd megnéztük a Shortbus-t újra, a Get Real-t, és a Boys On The Side-ot is Whoopi Goldberg és Drew Barrymore főszereplésével.

Ma pedig újra a Stardust következik, aztán a Captivity című thriller, majd pedig a Ten, melyben Famke Janssen is játszik, aztán az Invázió, Nicole Kidman és Daniel Craig főszereplésével, de lesz vetítve még a 3:10 To Yuma, és a Friends With Money is. Steadman-nek köszönhetően pedig nem bírom kihagyni a 30 Days Of Night-ot sem, mert ha ő mondja, akkor azt látnom kell.

Szóval így telnek az unalmas, ágyhoz kötött betegszabadságok, de azért nem kell irigykedni , mert ezt is meg lehet unni pár hét után. Ráadásul itt ez a kivételesen jó idő, amikor legszívesebben elmennék bicajozni, vagy fotózni, mint Forzadagro.