"Család" címke archívuma

Azt hiszem nagyon sokáig így fogjuk emlegetni az elmúlt szombatot, az öcsém pedig ideiglenesen a kulcsos gyerek becenevet kapta. Kabaréba illő jelenetek, és a többi ...

A történet sima, elindultunk Kecskemétre, Lana keresztelőjére, és már majdnem a kocsinál jutott eszünkbe, hogy mindent lehoztunk, csak a kocsikulcsot nem. Oké, semmi gáz, felugrottam érte, aztán viharzódtunk az öcsémékhez, kapkodás, miegymás, indulás az Arborétumban lévő kápolnába. Mielőtt behúztam volna az ajtót, jött a kérdés: "Kulcs megvan?" Jött a válasz: "Meg hát." Aztán bedug, fordít, de nem fordul. Még szép, hogy belül is maradt egy kulcs, pont a zárban, kilincs meg szintén belül. Nem volt lacafasza-faca, majd kinyitjuk ha visszajöttünk, végül is csak Lulu-t zártuk be!

Aztán nem volt meg a pap, a keresztanya az erdőben kereste, ezen is jót nevettünk, de azon is amikor kiderült, hogy az autókereskedésben áldja a kocsikat, azért késik. Aztán végighallgattuk a marketing-előadást, majd a könyvajánlót, majd megint reklám, hatásszünet, végül kis ruha, szenteltvíz, kereszt, majd Móni apja felhúzta magát a harangzsinórra. Séta, aztán indult volna a négy kocsiból álló konvoj, de öcsémék csak nem akartak csatlakozni. Pár perc múlva kiderült, hogy azért nem, mert bezárta a csomagtartóba a kulcsot. Ekkor már megvolt az alaphangulat, nem kellett több, a napot elbaszni már nem lehetett. Dőlt a pálesz is, miután a kocsit, majd a lakást is feltörtük!

Végül egy kerti partin végeztük, ahol olyan műsor volt, mely igazán ismétlésre szorul. Csecsek csattantak, Lulu őrült módjára kergette a sípoló labdát, aztán a mosogatószivaccsal készült valamilyen titkos küldetésre, majd egy ecsettel harcolt, de végül csak elkapták. Augusztus 21.-én megyünk megint már csak azt kell eldöntenem, hogy józanul lesz jó a buli, vagy most én is igyam magam a sárga földig?

Vasárnap pedig szülinapot tartottunk, húgom kislánya most lett egy éves, és egy igazán elbűvölő nőcske lett belőle. Egyszerűen alig bírtam otthagyni! Ha jól emlékszem évek óta nem éreztem ilyen jól magam családi körben, köszi mindenkinek!

Még mindig meglep amikor időnként szembesülök azzal, hogy a szűk környezetemben még mindig vannak olyan emberek, akik azt gondolják, hogy elfogadnak, de ettől még nem jár nekem boldog élet, hiszen csak egy buzi vagyok.

Olyan kibaszottul el bírok érzékenyülni néha, hogy öröm nézni, ráadásul ilyenkor még én is meglepődöm magamon. A minap például először vettem a karjaim közé a húgom kislányát, és mesélés közben örömkönnyeket potyogtattam rá. Hihetetlenül jó érzés volt!!!

"... A szociális minisztériumnál a Népszavának úgy nyilatkoztak: nem illeszkedik a nemzetközi tendenciákhoz és elvárásokhoz az azonos nemű párok örökbefogadási lehetősége, ezért nem támogatják. A gyerekek megfelelő neveltetéséhez férfi és nő is kell. ..." A teljes cikk a Velvet ezen oldalán!

Lesz Melrose Place újraélesztés, és erről jutott eszembe, hogy én mennyire komolyan gondoltam kölyökként, hogy egyszer majd egy olyan házban, barátok között fogok élni.

Tényleg álmodoztam róla, sőt beszéltünk is róla, amiből világosan látszik, mekkora egy barom vagyok, de én tényleg hittem, hogy összejöhet ha majd kilépek a nagybetűs életbe és körbeveszem magam jobbnál-jobb barátokkal, akikkel ez az álom megvalósítható. Veszünk majd egy nagy telket, építünk rá közösen egy több lakásos házat, persze medencét az udvarra, és minden rózsaszín lesz. Odaköltözhetnének például Amby-ék, Mimke, Nórika, Mohikánék, Thia, Ricsi, Euthymia, Zoli és a másik Zoli, meg még egy Zoli, Chillout, Attis és még egy csomó ember. Olyanok lennénk mint egy nagy, békés család, örök szeretetben és napsütésben.

Jó, leállok! Tudom, hogy a sorozatban ölték egymást, hullák is voltak meg minden, de azért a szép része mégis csak az, hogy jó néha álmodozni és idealistának lenni. Próbáltam változtatni ezen, de valamin nem lehet.

És néha elhiszem azt is, hogy minden embernek szüksége van pozitív dolgokra, mások szeretetére, elismerésre, vidámságra, ... de van akinek nincs. Én így vagyok programozva, ez éltet, másokat meg más. Egyébként vidám bejegyzésnek indult ...

Felhívom minden kedves olvasóm figyelmét pár apróságra, azon kényes, esetenként baromi megalázó vagy csak szimplán kellemetlen esetek elkerülése végett, amikor a baráti, munkahelyi, illetve a családi körhöz hirtelen egy buzi is csapódik, az emberek meg azt sem tudják merről kapjanak a fejükhöz.

Nyilván két oldalról, de azért ez nem is olyan egyszerű mint amilyennek látszik. Mert pont a két oldalról, netán hátulról jövő fejcsapkodás nem a legideálisabb, de sajnos ezen esetek többségében elölről sem túl jó ötlet csapkodni a fejünket, hát még egy buziét. Ugyanis addig senki sem buzi, amíg ő nem akar előtted is az lenni. Addig neked nincs közöd hozzá, hogy kivel baszik, kit szop le, vagy éppen kinek nyal be.

És nem ildomos előtte, a háta mögött meg pláne nem viccelődni, megjegyzéseket tenni, utalásokat elhinteni, illetve teljesen nyilvánvaló módon szembesíteni azzal, amit te úgy érzed biztosan tudsz, de ő még nem tartja alkalmasnak az időt arra, hogy az ő szájából is elhangozzon. Ne legyél már tolakodó és bunkó, még akkor sem, ha úgy gondolod, hogy ez nem nagy ügy. Akkor sem ha semmi ellenvetésed nincs a dologgal kapcsolatban, és még akkor sem, ha te úgy látod, hogy a kölcsönös őszinteség ideje elérkezett. Tudd meg, hogy addig nem, amíg a másik is így nem gondolja. Mert ez az ő döntése, és ne akarj helyette dönteni, nagyon szépen kérlek. Mégis csak róla, az ő életéről, a magánéletéről, az érzéseiről, a hovatartozásáról van szó. És lehet, hogy ez neki korántsem olyan egyszerű dolog mint neked. Mert neked a könnyebb, de azzal ahogy viselkedsz, neki nem könnyíted meg, csak belehajszolod egy kényelmetlen helyzetbe, vagy ezek sokaságába. Legyél maximálisan tapintatos, de mindeközben nyitott. Ha elég jól csinálod, gördülékenyebben fog lezajlani az, amit egyébként csak letolnál a másik torkán, azaz kikényszerítenél tőled.

Előre is köszönöm a megértésed, a tapintatos hozzáállásod, a nyitottságod, az erőszakoskodástól mentes viselkedésed, de főleg a segítséged! Biztos te is látod, hogy sokkal jobb ez így mindkettőnknek. Hiszen ha akkor lehetek őszinte amikor akarok, és nem amikor mondják, az sokkal jobb érzéssel fog engem is és téged is eltölteni.

Napok óta azon gondolkodom, hogy milyen jó kis karácsonynak nézek elébe. Ugyanis most lesz először olyan, hogy nem a szüleimmel és a testvéreimmel, töltöm az ünnepeket, és nem is egy barátomnál, hanem a saját családommal, azaz Édespofával.

Már tavaly eldöntöttük, hogy idén szenteste nem megyünk sehová, hanem kettesben leszünk. Nem azért mert nem szeretünk otthon karácsonyozni, hanem azért mert most úgy érezzük, végre itt az ideje a saját, kettőnk karácsonyát megünnepelni. Lesz fenyőfánk, ajándékok, és sok-sok romantika. Valamiért nagyon várom már azt az estét, talán mert az első lesz ilyen körben. Mert végre én is úgy érzem, hogy van saját családom.

Egyébként ti hogyan és kivel töltitek az ünnepeket? Ti mikor karácsonyoztatok először a szüleitek nélkül? Mikor volt az amikor úgy éreztétek, hogy a szentestét már nem otthon a szülői házban kell megünnepelnetek, hanem kettesben, netán többesben az új családotokkal?  

Helyszín a múlt hét szombat reggelén elviselhetetlenül tömött 7-es busz, a szereplők pedig egy vidékről érkezett, szerény, nagyon egyszerű és szimpatikusnak tűnő három tagú család.

- Apu! De gyönyörű ez a Budapest!!! Modern, de mégis mennyi régi ház van. Jó lehet itt élni. - mondja a  tíz év körüli kisfiú, miközben a busz az Erzsébet hídon halad át.
- Hát igen, valakinek szép, de annak szörnyű lehet aki itt él. - fanyalog apuci, miközben az addig látott mosoly szépen eltűnik a szája szegletéből olyannira, hogy a híd alatt már halvány nyoma sem fedezhető fel.
- De hát nekünk büszkének kell lennünk rá, hiszen ez a fővárosunk! - lelkendezik tovább, miközben az anyuka már rosszallóan néz a férjére, mintha tudná mi következik.
- Na, majd akkor legyél büszke, amikor feljövünk macskakövet dobálni! - mondja a fater teljesen úgy mint egy agymosott, akiről el se hinnéd, hogy előtte még a Tropicarium-ról áradozott a gyereknek, végig mosolyogva, kedvesen.

Annyira jó lenne biztosan tudni, hogy a válási papírok aláírása egyben azt a fordulatot is elhozza magával, hogy minden feszültség, ellentét, gyűlölet és vita véget ér.

Az egyik a fejfájás, ezért megyek a konyhába és beveszek egy Cataflam-t, egy kis türelmet kérek...

Nah, szóval remélem hatni fog nemsokára, mert lassan úgy érzem, hogy a szemeim kifolynak a fejemből, az orrom meg mindjárt vérezni kezd.

Azon agyaltam egyébként, hogy szerintetek vajon az életünk során hányszor kell megbocsátani a szüleinknek? Lehet, hogy csak az én családom ilyen problémás, de miért kell úgy lennie a dolgoknak, hogy mindig én érezzem mérhetetlenül szemétnek magam, holott semmilyen bűnt nem követtem el? Lakást akartunk venni, jobb életminőséget teremteni kettőnknek és jó dologba fektetni a pénzünket, ami idővel még hasznot is termelt volna. Nem kértünk semmi egetrengetőt ehhez, csak egy aláírást és pár év jelzálogot a mostani lakáshoz. Mégis miként jutott el a párbeszéd odáig, hogy azt kelljen a fejemhez vágni, hogy: "Az én segítségemmel te ne gazdagodj meg!"

Ami nem öl meg az keménnyé tesz, mint tudjuk és tapasztaltuk. Nem adjuk fel természetesen az álmainkat, de a megvalósításához már nem a szülői szeretet, támogatás, és segítségnyújtás eszközeihez nyúlunk.

A másik kavarodás a fejemben az ügyben van, hogy a hugim már tervezgeti az esküvő lefújását, pont a mi akciónk miatt. Kurvára nem ez volt a cél, mint ahogy az sem, hogy a szüleim össze-vissza hazudozzanak, keverjenek, hadakozzanak és leköpdössék egymást. Hála az égnek, mi Édespofával annyira más értékek szerint élünk, annyira másként gondolkozunk és olyan bensőséges a kapcsolatunk, amilyen nekik már sosem lesz, és gyanítom nem is volt, ha most így bírnak egymással viselkedni.

Aztán itt a munkahely kérdése is, mindkettőnk részéről. Egyrészt már jobban érzem magam az új helyen, másrészt a pénz és az előrejutás lehetősége kicsit sem kielégítő. Ennél én többre értékelem magam, többre vagyok képes és több pénzt akarok. Előrelépni nagyon kevés az esély, törtető és másokat a sárba tipró pedig nem vagyok, soha nem is voltam. Pedig úgy lehetne! Amit most néztem, ott lenne több fizetés és talán több lehetőség is, de lassan már állásszédelgőnek (nem tudom már hol olvastam ezt a kifejezést, de annyira tetszik!) érzem magam, ami nem szeretnék lenni. Biztos, kifizetődő, fejlődő, kreatív és élvezetes munkát szeretnék.

Annyi minden változni fog, hogy azt hiszem a fejem is ettől fáj, és erre úgy érzem, hogy a gyógyszer sincs hatással. Megyek le is dőlök újra, magamra húzom a takarót és kizárom a világot egy kicsit. Csak egy pár órára.

Addig is köszönet mindenkinek aki támogatott az Abaqoos-on keresztül, vagy bármilyen más úton. Teljesen meghatódtam a lelkesedéseteken!

Tényleg van olyan amit nem lehet megírni a blogba, esetleg egy kockás füzetbe, sűrű bazmegek kíséretében, de ezen még gondolkodom.

Most megint ott tartok, hogy remélem minél több rossz tulajdonságot sikerül kiírtanom magamból amiket a szüleimtől örököltem. A szerencse az, hogy már profinak számítok a témában, hiszen több mint egy évtizedig tartott pár kitűzött viselkedésforma teljes leépítése, most biztosan gyorsabban összejön.

Néha egyébként a miatt is sajnálom, hogy nem lesz gyerekem, mert nem lesz kinek tovább adnom ez a töméntelen tudást. 

Én még vergődök ezen a Mandalás dolgon, nem adom fel, bár Zslati szerint már fel kellene. Tegnap felhívtam a fatert, hátha ki tudom küszöbölni az összes kifogását. Adtam neki egy olyan lehetőséget, mely után már nincs miért aggódnia. Ha ebbe sem megy bele, akkor tényleg nem tudom mi lehet a baja. Basszus, egyszerűen józan ésszel felfogni nem bírom, miért tesznek nekünk keresztbe és fosztanak meg egy ilyen lehetőségtől. Most már tényleg jobb tippjeim nem maradnak mint az, hogy buták, lusták, kicsinyesek, irigyek, maradiak és baromi rosszindulatúak, de persze az én érdekemben.

Nem lesz vidám ez a post sem, ezért már előre elnézést kérek azoktól akik az optimista Gus-t kedvelik, de most egy kicsit jobban észreveszem az élet sötétebb oldalát mint pár nappal ezelőtt. Tegnap történt ez is, sőt szervesen kapcsolódik az előző bejegyzéshez, csak nem volt erőm a történtek után még ezzel is foglalkozni.

Minden alkalommal ugyanis mikor valaki begyűrűzik a hazugságspiráljába, vagy csak abba, hogy nem bír őszinte lenni, én közelebb kerülök ahhoz, hogy minél őszintébben éljem az életem. Látom ugyanis a következményeit a füllentéseknek, a szemkontaktus kerülésnek, az igazság kiszínezésének és elferdítésének. Látom mekkora károkat okoz az ha valaki nem tud egyenesen a szemembe nézve nemet mondani, vagy csak szimplán a teljes igazságot. Látom azt, amikor valakinek annyira üres az élete, hogy ilyen módon próbálja érdekesebbé tenni magát, nem számolva a lebukás és a szembesítés következményeivel.

Nekem ez nem kell, milliószor is inkább az egyenes út, nem a bájolgás és a mindenkinek megfelelni akarás. Konfliktuskerülő az vagyok, de rájövök mindig, hogy nem minden áron. Van egy határ. Ha igazság és őszinteség van, akkor nincs ok haragra.

Egyébként tegnap óta kiderült, hogy lenne még egy mód arra, hogy a Mandalát vegyük meg, de annyi felé eladósodni nem szeretnénk. Kicsit most kivárunk, félrerakunk egy kis pénzt, és akkor remélhetőleg nem kell kuncsorogni egy aláírásért, meg azért, hogy valaki feljöjjön Pestre ezt megtenni, mert mint sejtettük ez is probléma volt, még úgy is, hogy mi vállaltuk az útiköltségtérítést. Hát nem vicces ilyen indokokból elesni az álmunktól?

Ezt én is baromi sokszor érzem így, de már küzdök ellene, már ha érdemes ugye. Koránt sem biztos, mert néha szenvedni is kell.

Írtam már az előbb, hogy ma voltam laborban a pajzsmirigyem miatt, amire a műtét előtt hívta fel a figyelmem a doki, én meg komolyan vettem és kivizsgáltatom, hisz a hugimak is gondja volt vele. Erre ma anyukámnál is találtak valamit, ugyanott. A poén az, hogy állítólag csak egy típusa öröklődik. Pech.