"Gyerek" címke archívuma

Vettünk "igazi" magyar tejet (Naszály tej - Fittej) olcsón a Szárnyasteszkóban, meg is örültünk, hogy mi most mennyire nagyon hazait fogunk inni, de savanyú, borzasztó, rettenet, pedig idén augusztusig a doboz felirata szerint fogyasztható. Úgy tűnik nincs szerencsénk a magyar termékekkel! Csak zárójelben jegyzem meg, hogy eladtuk mindkét biciklit, én csütörtökre várom az újat!

De visszatérve a fehér levekre, még jó, hogy sűrített tejet is vágtunk a kosárba! Erről eszembe is jutott, hogy gyerekkoromban mennyire szerettem kiszívni a boltban a flakont, aztán felfújni levegővel és visszatenni a polcra. Ti nem?

Egyébként abból a szempontból jó, hogy nem lesz gyerekem, mert így legalább esélyem sincs ugyanazokat a hibákat elkövetni, mint amiket a szüleim elkövettek. És mennyi energiám marad, amit nem arra áldozok, hogy figyeljem magam, nehogy a körforgás magába szippantson.

Még mindig meglep amikor időnként szembesülök azzal, hogy a szűk környezetemben még mindig vannak olyan emberek, akik azt gondolják, hogy elfogadnak, de ettől még nem jár nekem boldog élet, hiszen csak egy buzi vagyok.

Már egy ideje foglalkoztat a dolog, így most veletek is megosztom, hátha okosabbak vagytok mint én, és a gondolataitokból, illetve a tapasztalataitokból én is tanulhatok valamit. Az a helyzet ugyanis, hogy jó úton haladok afelé, hogy idővel póráz nélkül (is) sétáltassam Lulut, illetve már most is előfordul néha.

Nem tudom eldönteni egyelőre magamban, hogy mindezt miért akarom ennyire, de amikor meglátom a szomszéd házban lakó Alfrédot és a gazdáját, mindig nagyon megtetszik, hogy a vizsla mennyire okosan közlekedik mindenféle pórázok nélkül, sőt a csaj vezényszavakat is alig használ, az eb tudja mit lehet, és mit nem. Eszében sincs kifutni az úttestre, nem szalad macskák után, kellő figyelmességgel látja el az idegeneket, de sosem túlzó, sőt még Lulura is vigyáz, amikor együtt sétálunk. Ezt szeretném én is!

Másrészt ott a félelem bennem, hogy akármennyire is okos lesz Lulu, akármilyen ügyes is lesz, azért mégis csak kutya. Örökös félelmem, hogy egy idegen, eddig nem ismert szag után egyszer csak az út közepére vonul, a szomszéd macska után veti magát, vagy csak meglát egy kisgyereket (imádja őket) és a nyakába veti magát. Ezért gondolom, hogy akármennyire is kevés lesz az esély ezekre, azért lesz mindig is egy minimális. És az is sok, ha az életéről van szó!

Ellenben nagyon ritkán, kizárólag vasárnaponként, amikor szinte alig van autó az utakon, teszek egy-egy próbát Luluval, és mindeddig jól vizsgázott. Most például amióta ilyen nagy a hó, és szinte mindenki otthon van, szintén kötöttségek nélkül járkálunk. Nagyon jól megy, ugyanúgy megáll és bevár a zebránál, ugyanúgy nem megy ki az úttestre, nem rosszalkodik, de azért hozzáteszem, egyetlen pillanatra sem veszem le róla a szemem.

Másrészt az is gondolom, persze lehet, hogy tévesen, hogy ő sem lesz mindig gyerek, bár sokan ezt vitatják, de szerintem fel fog nőni. Szeretném is, hogy felnőjön. Tudom, ő nem egy gyerek, nem is fog sosem elszakadni, kirepülni a fészekből, de bizonyos önállóságot tanítanék neki. Ne tegyem? Mi erről a véleményed? Láncoljam szorosan magamhoz, vagy csak autóktól és az ezzel járó veszélyektől távol engedjem szabadon? Vagy igenis meg lehet neki tanítani egy olyan mértékű önfegyelmet, hogy tudja, soha sem mehet tőlem 5 méternél messzebbre, az autók közé meg pláne nem, akkor sem, ha nincs pórázon?

Eszembe jutott ma, hogy a valószínűleg a gyerekként írt naplóm még a pincében figyel egy dobozban, és fel kellene hozni, hogy beleolvasgassak. Csak az a baj, hogy gyáva vagyok hozzá.

Olyan kibaszottul el bírok érzékenyülni néha, hogy öröm nézni, ráadásul ilyenkor még én is meglepődöm magamon. A minap például először vettem a karjaim közé a húgom kislányát, és mesélés közben örömkönnyeket potyogtattam rá. Hihetetlenül jó érzés volt!!!

"... A szociális minisztériumnál a Népszavának úgy nyilatkoztak: nem illeszkedik a nemzetközi tendenciákhoz és elvárásokhoz az azonos nemű párok örökbefogadási lehetősége, ezért nem támogatják. A gyerekek megfelelő neveltetéséhez férfi és nő is kell. ..." A teljes cikk a Velvet ezen oldalán!

Igazságtalan, mélyen sértő, felháborító, megkülönböztető, kirekesztő, ... amiért nem lehet a kutyával GYES-re menni. Pedig simán szükség lenne rá, hiszen minden emellett szól, pont olyan mint egy gyerek. Tanítani kellene, figyelni rá, óvni és szeretgetni, erre pedig idő kell, nagyon sok.

Tegnap életemben először lemagáztak, és most nem számolom ide amikor 5-6 éves kisgyerekek teszik ezt, most csak az számít amikor 20 év körüli srácok néznek olyan öregnek, hogy magázásba kezdenek. Mi jön ezután, a kérem szépen bácsi, tolja odébb a szekeret?

... a nagy vegetáriánussá válásom rövidke történetéhez, hogy én sosem voltam odáig a húsért, vagy ahogy McDas mondta vala, én sosem láttam igazán az ételt az állatban. 

Emlékszem gyerekkoromban anyám sírógörcsöt kapott mikor a tányér szélére tologattam a húscafatokat, és nem voltam hajlandó semmilyen kaját megenni, ami a tányérra kerülésének pillanatában egy kicsit is hasonlított egy emlőshöz. Azoktól a húsoktól még most is a hányinger fog el, amelyeket csonttal együtt tálalnak, így szegény édesanyámnak nem volt más választása, ha állati fehérjét akart belém táplálni, mint virslit és párizsit felszolgálni. Meg persze rántott húst, de kiskoromban azt is úgy ettem, hogy kiszedegettem a panírból a húst, félretoltam, és bekanalaztam a finom, kissé égett lisztes, zsemlemorzsás, tojásos cuccot, a körettel és a savanyúsággal. Szóval ezért nem szenvedek jelen pillanatban sem a hús hiányától.

Amit pedig tegnap óta kezdtem észrevenni, hogy baromira nem vagyok éhes, pedig kevesebbet eszem mint két hete. És nem akarok senkit rábeszélni arra, hogy mit egyen és mit nem, mert valójában engem nem érdekel. Nekem ez jól esik, úgy érzem jót tesz, és élvezem! A többi meg nem rám tartozik. Nem vagyok én hittérítő, csak rúdugró!

Helyszín a múlt hét szombat reggelén elviselhetetlenül tömött 7-es busz, a szereplők pedig egy vidékről érkezett, szerény, nagyon egyszerű és szimpatikusnak tűnő három tagú család.

- Apu! De gyönyörű ez a Budapest!!! Modern, de mégis mennyi régi ház van. Jó lehet itt élni. - mondja a  tíz év körüli kisfiú, miközben a busz az Erzsébet hídon halad át.
- Hát igen, valakinek szép, de annak szörnyű lehet aki itt él. - fanyalog apuci, miközben az addig látott mosoly szépen eltűnik a szája szegletéből olyannira, hogy a híd alatt már halvány nyoma sem fedezhető fel.
- De hát nekünk büszkének kell lennünk rá, hiszen ez a fővárosunk! - lelkendezik tovább, miközben az anyuka már rosszallóan néz a férjére, mintha tudná mi következik.
- Na, majd akkor legyél büszke, amikor feljövünk macskakövet dobálni! - mondja a fater teljesen úgy mint egy agymosott, akiről el se hinnéd, hogy előtte még a Tropicarium-ról áradozott a gyereknek, végig mosolyogva, kedvesen.

Bakker, ezt ennyire egyszerű volt kitalálni? Szuperapu csak úgy bedobta a nevem? Ana meg selyemhatású pulcsiról beszél, Shiva meg észrevette, hogy a kutyafarok a lényeg? Nekem ezek eddig fel sem tűntek ezen a képen, csak a konvektor.

Tegnap reggel bejön Krisz a munkahelyre, és elkezdi mesélni az álmát: "Képzeljétek! Gyereket szültem az éjszaka." Majd egy rövid hatásvadász szünet után: "Csak egy baj van, hogy egy kis pók volt, de azért aranyos!"

Van egy sorozat valamelyik csatornán, azt hiszem Kisvárosi gyilkosságok a címe, amit ha tehetek mindig megnézek. Döbbenet, hogy mennyi bolond van egy pár ezer lakót számláló településen! Ráadásul úgy tűnik számomra, hogy az egy főre eső őrültek száma egy kis közösségben nagyobb számú.

Emlékszem, még tini voltam, amikor egy buzit meggyilkoltak a nagyatádi parkban, bent a város központjában. Kisvárosi legenda lett belőle, az igazat valószínűleg csak a nyomozók tudták. Híresztelik még ma is, hogy levágott farokkal találták meg, és egyéb ilyen finomságokat. Ha jól tudom már rég szabadlábon van az egyik elkövető, aki azóta átállt a melegebb oldalra, és most az egyik volt szeretőmmel rakatja magát seggbe.

Ez a történet csupán ennek a 17 éves srácnak az esetéről jutott eszembe. Kíváncsi vagyok a fejleményekre, meg az indokra, nem mintha bármi felmentené őket, vajon miért is kellett egy tóba dobni szerencsétlent.

Most megint ott tartok, hogy remélem minél több rossz tulajdonságot sikerül kiírtanom magamból amiket a szüleimtől örököltem. A szerencse az, hogy már profinak számítok a témában, hiszen több mint egy évtizedig tartott pár kitűzött viselkedésforma teljes leépítése, most biztosan gyorsabban összejön.

Néha egyébként a miatt is sajnálom, hogy nem lesz gyerekem, mert nem lesz kinek tovább adnom ez a töméntelen tudást. 

A hétvége a blogtalkozó másnapján számunkra utazással folytatódott. Reggel hazamentünk szülőlátogatásra, beugrottunk hozzánk és Zslati családjához is.

Én otthon megtudtam, hogy a húgom és Attis nyár végére tervezi az esküvőt, és felkértek tanúnak, ami nagy megtiszteltetés, és nem mondom, hogy titkon nem vágytam valami ilyesmire. Jól átbeszéltük a Mandala-projectet is, és úgy tűnt mindenki velünk örül az első közös otthonunknak, sőt segítenek is amiben tudnak.

Hazafelé elhangzott Ogre feleségének szájából egy olyan duma is, melyet még sokáig emlegetni fogunk. Arról volt szó, hogy a szüleink még mindig sajnálkoznak azon, hogy belőlünk bumbi lett, mire Tita kifejtette az ő álláspontját, lévén két kicsi gyereke van. "Tudjátok, én jobban örülnék neki ha buzi lenne valamelyik fiam, mint hogy korai hajhullása legyen, mert a kopaszságból sokkal több hátránya származhat." Még mielőtt ezt a mondatot kimondta volna, otthon tett egy olyan kijelentést is, hogy még az is előfordulhat, hogy belőle jó anya lesz. Hát, egyetértek!