"Háziállat" címke archívuma

Amikor még volt Thia, egyszer nekem szegezte a kérdést ebben a tőle oly jól megszokott zseniális írásban, én meg szokásomhoz híven le vagyok lassulva, így majd fél év után megírom melyek azok a dolgok, amelyek meglepetést tudtak okozni Lulu-val kapcsolatban.

Először is szögezzük le, hogy mi jól fel voltunk készülve a kutya fogadására, lévén már volt hasonló próbálkozásunk, mely dugába dőlt, így aztán hónapokig tervezgettünk, mert most nem akartuk elsietni a dolgot. Azon kívül, hogy a fajtát kiválasszuk, utánaolvastunk mindennek, sőt még a szabályokat is előre felállítottuk. Nincs ágyra mászás, ott alvás, az utcán húzás, emberekre ugrálás, ... Viki barátnőmnél látogatást is tettünk, ahol egy estét eltöltöttünk Fibi-vel, a francia kislánnyal, így már senki sem tántoríthatott el attól, hogy bulldogunk legyen, de az alapos felkészülés, és Lulu iszonyatosan jó természete ellenére is értek minket meglepetések, nem is egy. Olyanok is, melyekről ugyan tudtunk, de nem gondoltuk, hogy ennyire komolyak lesz.

1. Tehát majdnem mindenre fel voltunk készülve, csak arra nem, hogy egy ilyen tündéri kislányt kapunk. Azt gondoltuk olyan nem lehet, hogy egy kutya semmit sem fog tönkre tenni, semmi bosszúságot nem okoz a rongálásaival, de Lulu tényleg nem egy őrült, a szó ezen értelmében. Egyetlen rágcsálásra alkalmas dolgot talált eddig a játékain kívül, méghozzá az előszobafalat, a sarkoknál, illetve egy alkalommal a UPC kábelt. Az előbbit megízlelgeti még most is néha, de se papucs, se cipő, se bútor, ... Pedig fel voltunk készülve, hiszen minden kutyatulajdonos ismerősünk imába foglalta a napot, amikor a szeretett kutyája leállt, és nem pusztított tovább.

2. Tudtuk ugyan, hogy a francia bulldog fingik, de azt nem gondoltuk, hogy ennyit, és ilyen büdöseket. Persze az ember sok mindent megszokhat, de néha úgy gondolom, ezt nem lehet, annak ellenére, hogy imádott kislányért bármit elviselünk. Ezt is!

3. Arra viszont nem készültünk fel, mint azt régi olvasóim jól tudják, hogy hónapokig fog tartani a szobatisztaságra szoktatás. Úgy számoltuk, hogy ha Mazsolánál egy hét volt, akkor Lulu-nál maximum kettő lesz, de nem így lett. Azóta persze már tudjuk, hogy csak túl korán kezdtük a dolgot, és ezért több türelemre volt szükség. Végül is három hónap után beállt nála a dolog, és most már fél éve még akkor sem csinált be, ha hasmenése volt. Egyszerűen nem tudom hogyan, de kibírja akkor is ha véletlenül 10-12 órát is egyedül van, ami ritkán, de előfordult már.

4. Az egyik elsődleges szempont volt a fajta kiválasztásánál, hogy ne legyen az állatnak túlzott mozgásigénye, lévén mi sem pörgünk állandóan és a lakás sem nagy, így eme szempontból is jó választásnak tűnt a francia bulldog. Ami viszont meglepetést okozott, és felkészületlenül ért minket, hogy Lulu bizony örökmozgó, bolondozó, szinte sosem fáradó. Pedig úgy szerettünk volna egy lusta, álmos, nyugis kutyát!

5. Arra sem számítottunk, hogy ez a fajta egy kis hasdöngölésre is szarik. Komolyan, Szuperapu az élő tanú rá, hogy ha megnyomod két oldalt, simán ráfosik a lábadra.

6. Ha már a végterméknél tartunk, azt sem hittem volna soha, hogy ennyi szart fogok majd a tenyeremben tartani, sőt lelkes szószólója leszek a kutyagumi felszedésének ...

7. ... de mivel mindenki tudja mekkora tisztaságbuzi vagyok, talán nem meglepő a dolog, mint ahogy az sem, hogy állandóan takarítok Lulu után. Azért lett többek között rövid szőrű fajtánk, hogy ne kelljen női hajhosszúságú szőröket a számból kiszedni nap mint nap, de sajnos Lulu után is egy fél kutyát összeszedek így tavasszal, ha huzatot csinálok, akkor pedig egy fél kutya úszik a levegőben. Nem vicces.

8. Mivel gyerekkorom beteljesületlen vágya volt egy kutya, pontosan tudtam mennyire fogom imádni a sétákat, a játékot, a gondoskodást, de azt nem gondoltam, hogy ennyire fog hiányozni ha egy két napig nem megyek a patakhoz. Nemrég egy hétvégét Lulu vendégségben töltött, és én majdnem elindultam egyedül lófrálni, annyira rossz volt itthon ülni és semmit sem csinálni. (Nem igaz, aludtam reggel 10-ig, aztán egész nap döglöttem, eszembe sem jutott kimenni sehová. Bevetted?)

9. Azt meg végképp pozitívumként élem meg, hogy egy-egy szép ruha helyett inkább Lulu-ra költöm a pénzem. Aki ismer, tudja mennyit jelent nekem egy Diesel felső, de most inkább gumikacsákat, kutyaágyat, hámokat, ... nézegetek ezerrel, és az Ikea-ban is a kedvenc osztályom a háziállatos lett.

10. Arra sosem gondoltam, hogy a jófejség egyenes arányban van a kutyatartással, vagy a sétákkal, de érdekes módon nem is nagyon találkoztam még bunkó vagy unszimpatikus fazonnal. Mindenki kedves, csomó embert ismertem meg a környékről, mindenki mosolyog, beszélget, közvetlen, ... A legjobban meg azt szeretem amikor kutyátlan gyerekesek állítanak meg, hogy szeretnék ha a gyerek ismerkedne az állatokkal és szeretnének egy simogatást. Ilyenkor mindig ráérek!

+1. De ami a legviccesebb, hogy sosem gondoltam volna, hogy a lakás összevizelése és kakilása olyan mély nyomokat hagy bennem, hogy hetente álmodni fogok róla. Igen, rémálmokat!

Egyébként kíváncsi vagyok ti mire nem készültetek fel amikor kutyát vettetek magatokhoz. Milyen meglepetések értek?

Mindig is kerültem ezt a fajta kikapcsolódást, holott gyerekkoromban próbálták elhitetni velem, hogy az mekkora buli, de amióta úgy 10 éves korom körül láttam egy disznót késsel a nyakában, melyből fröcskölt a vér, a szőlők felé futni, majd eltűnni, és 20-30 férfit utána rohanni vérben forgó szemekkel, azóta senkitől nem veszem be, hogy mennyire jó mulatság is ez.

Most is szinte légmentesen elszigeteltem magam a történtektől, sőt el is aludtam, hogy hangmentessé is tegyem eme jeles eseményt. Nem mintha ettől nem történt volna meg, de legalább nem láttam és nem voltam részese. Nem tehetek róla, mások számára ez lehet szükség vagy élelemforrás, mert másként nem élet az élet, én akkor sem bírnék megölni egy állatot sem a húsáért, sem másért.

Pedig nem is emiatt lettem vegetáriánus, és nem is vagyok eltökélt, elvakult és elszánt állatvédő, csak nem tölt el jó érzéssel egy ilyen mocskos dolog.

Érdekes dolgot vettem észre magamon mostanában! Figyelem Lulut, hogy mennyire megviseli, ha mondjuk 2 napig nincs időm órás sétákra vele, és feltűnt, hogy már nem csak neki hiányzik, hanem nekem is. Főleg fizikailag, de szellemileg is jó ez nekem, mármint a séta, hiszen például lesétáltam már a seggem, és most is mozogni vágyom. Megyünk is a Dunapartra, jót fog tenni a fejemnek is a friss levegő!

Már csak arra várok, hogy megtanuljon jelezni, ha ki kell menni, mert én attól nem fogom tudni, ha szomorúan beül az ajtó elé, vagy a konyha közepére, vagy a fürdőbe.

Nehogy azt higgyétek ám a sok panaszkodásból és tanácstalanságból, illetve a kérdésáradatokból kifolyólag, hogy Lulu egy butuska, és nagyon rossz kutya, én pedig egy teljesen elcseszett gazdi vagyok! Ezért is írok most a sok picsáskodás helyett inkább arról, hogy mennyi mindent tanultunk már egymástól, illetve hogy milyen szépen haladunk bizonyos dolgokkal, melyeket remélhetőleg nem cseszek majd el, és akkor neki és nekünk is baromi nyugis és boldog kis közös életünk lesz.

Mert egy dologban az elején nagyon félrecsúsztam, és elkövettem a tipikus hibát amikor Lulu hozzánk került, ugyanis eleinte nem nagyon nevelgettem, mert olyan kis cukorfalat volt. Belecsúsztam abba, hogy nem igen voltak szabályok, mert a "kicsikutyaszindrómát" toltam, azaz csak ölelgettem, csókolgattam, nem igazán haragudtam semmiért, nem volt túl sok korlát, de már rájöttem, hogy óriási, de korántsem végzetes hiba volt. Így körülbelül 3 hete elég intenzív tanfolyamot indítottam, melynek látványos eredményei lettek, ezek közül első helyen is az, hogy sokkal kiegyensúlyozottabb lett a kutyus, és én is.

Szóval lássuk csak, ami jól megy! Például első naptól megállunk a járda végénél, az úttest előtt, melyet már magától is tud, így nagyon remélem egyszer majd póráz nélkül is tudom sétáltatni. Aztán az ül parancsszót, illetve a marad szót is gyakoroljuk, így egyre kevesebb a bosszúság. Régebben állandóan megugrált mindenkit örömében, de most mindig leültetem, hogy úgy köszöntse az embereket és az állatokat, és a mehet, azaz a gyerünk parancsot is betartatom. Ez főleg akkor lesz majd hasznos, ha a pataknál más kutyákat meglátva oda akar szaladni. Ezt még nem tudja megtenni, hiszen pórázon van addig, amíg a másik eb odajön barátkozni, és még nem ismerjük korábbról, mert akkor ülni kell, aztán jön a mehet utasítás, és a játék.

Sétánál egyébként figyelek arra is többek között, hogy ne húzzon, mert ilyenkor azonnal megállunk, és leültetem. Ezt olvastam John Ross és Barbara McKinney, Adopting A Dog című könyvében, melyet még Mazsola idején vettem, és amelyből elég sok dolgot megfogadtam. Például az utcán a földről sem szabad Lulunak enni, és a visszahívást is ebből a könyvből vett tanácsok alapján gyakoroljuk, mint ahogy a nem szabad parancsot is erre vezettük be, de jól megy már a leültetés utáni marad, majd a gyerünk parancs is.

Étkezéskor is jól jön az ül és a marad szó, mert Luller bizony imád enni, így amikor meghallja a zacskó zörgését, máris ugrabugrálni kezd, jó esetben nem a lábunkon, vagy a konyhaszekrény oldalán. Pár napja már egész nyugisan ül, és vár, de azért van még mit gyakorolni!

Jól megszokta egyébként a helyét is, ugyanis ha éjszakára készülünk, néha már magától is bevackol, és elalszik. Amby-nek igaza volt, néha be kellett zárni, mellérakni öribarit (már a bárány kimúlt, így most rózsaszín malac van helyette) és már szunyókál is. Kocsiban is jól viseli egyébként a dobozt, de legjobban láb alatt szeret lenni, amit meg én annyira nem díjazok, mert nem tudom mennyire biztonságos.

A szobatisztaság ügyében haladás van, ha csak lassan is, de a szégyenérzet már tökéletesen kialakult, bár még így is van napi egy-két pisi, de legalább kaki már csak akkor amikor hasmenése van, amiről meg nem tehet szegény, így leszidva sincs.

Ja, és a szobarend is alakulóban, ugyanis szép lassan szoktatjuk a nappalihoz, ami nálunk egyben a háló is. Eddig keveset jöhetett be, mert mindenhová, de főleg az ágy alá előszeretettel odavizelt, de most, mivel már javult a helyzet, szabadosabb a bejárkálás. Egyedül például akkor sem jön be ha itthon vagyunk, és az ágyra sem ugrál már olyan veszettül, hiszen valószínűleg rájött, hogy az neki nem pálya. Próbálom afelé terelgetni, hogy ha bent vagyunk az legyen  nyugalom szigete. Most is itt fekszik és alszik a lábamnál, bár fél óráig is eltartott mire megtalálta a helyét, és nem akart feljönni az ölembe. De most örülés, dicséret, és pihenés van, habár az előbb felkelt egy kicsit nézni a tévét. 

Ide tartozik az is, mely számomra fontos, hogy a kutyát ki lehessen küldeni, melyet szintén régóta gyakorolunk, és szinte már tökéletesen megy. Csak néha kell a túloldalra valaki aki jutalmaz, mert amikor megdicsérem, rögtön visszaszalad!

Hát így haladunk, és remélem még jobban is fogunk. Mert valamiért eddig leginkább a szobatisztaságra neveléssel foglalkoztam, és csak néhány hete figyelek oda másra is, amelynek köszönhetően Lullerovics Lullerinka egyre boldogabb kutyusnak tűnik. (Jöhetnek még a becenevek, ötletek, tanácsok, ... nem kell visszafogni magatokat!)

Hát ezek aztán türelmesek, tartják a kamerát kitartóan, vágnak, világítanak, ... Mert ugye mire leültetik, aztán rá is bírják az ebeket, hogy nyugodtak is maradjanak, az legalább fél óra, már ha Luluból indulok ki. Képzelhetitek mire ma is megkapta a reggelit, már úgy nézte a tálat, hogy teljesen rámeredt, mint egy drogos. Kellett is egy kis szünetet tartanom, nehogy kipottyanjanak a szemgolyói!

Egyébként nem is erről akartam írni, hanem arról, hogy Victoria szerint nem kell, hogy egész nap kint legyen a kutya előtt a víz, lehet úgy is szabályozni a vizeletét, hogy megszoktatja az ember vele, az étkezés utáni ivást, aztán a következő kajálásig el kell venni tőle a tálat. Én ezt most hallom először, kíváncsi lennék ti mit gondoltok erről!

Ma először fordult elő, hogy nem Lulu ébresztett, hanem pont fordítva, én őt vertem fel az álmából hajnali 6-kor, és talán ennek is köszönhető, hogy éjszaka nem piszkított be, szintén először. Szerintetek ünnepeljek, vagy várjuk még ki mit hoz a nap hátralévő része?

Nem is értem basszus, hogy jut eszébe valakinek odajönni egy, az éppen reggeli székelést végző kutyához, és nekiállni szólongatni, simogatni és gagyogni neki. Bolondok az emberek teljesen?

Azért az enyhén szólva is pofátlanság, hogy a "kutyakakiösszeszedegetőzacsi" kétszer annyiba kerülne, mintha egy 50 literes szemetes zsákkal csipegetném fel a szart az utcán. Jól van, tudom! Édespofa elmagyarázta, hogy azért ilyen drága, mert keveset gyártanak belőle és speciális, na de akkor is! Tényleg, ti mit használtok, és egyáltalán összeszeditek a kedvencek után a piszkot?

Igazságtalan, mélyen sértő, felháborító, megkülönböztető, kirekesztő, ... amiért nem lehet a kutyával GYES-re menni. Pedig simán szükség lenne rá, hiszen minden emellett szól, pont olyan mint egy gyerek. Tanítani kellene, figyelni rá, óvni és szeretgetni, erre pedig idő kell, nagyon sok.

Ha nagyon nem akarnék vicces lenni, azt mondanám, hogy ez a kutya kicsit sem francia, inkább görög, hiszen falafel mindent amit elé raksz, de szerintem inkább ott van elásva a dolgok nyitja, hogy talán nem is a származását kellene feszegetni, hanem a fajtát. Egyesek szerint ránézésre lehetne denevér, macska, és patkány is, de szerintem meg felesleges találgatni, a biztos az, hogy ha nem kutya, akkor tehén.

(ui: Nem kakiltunk be éjszaka, és pisi sem volt!!! Az állatorvos szerint testileg fel vagyunk készülve a szobatisztaságra. Ja, és három kombinált oltáson vagyunk túl, mehetünk bandázni!) 

... és a jót írja az összes kutyás blog! Elhihetitek, az utóbbi időben cirka 50-et is láttam és olvastam, de mindegyik csak az örömködésről szól. Ha ezek alapján ítélnék, minden kóbor kutyát hazavihetnék, amíg meg nem telik a lakás, hiszen csak jó lehet minden. Olyan mintha senkinek semmiféle problémája nem lett volna a neveléssel, a szobatisztasággal, a kajáltatással, az ugatással, a harapdálással, stb ... Baromi unalmas mindegyik egy idő után, főleg ha már a képek nézegetését is elunta az ember, és nem akarom elhinni, hogy sehol sincs egy olyan internetes napló, ami valóban hasznos információkat tartalmaz, jó tanácsokat ad, problémamegoldást kínál, tényszerű, és persze mindent első kézből, saját tapasztalatokra építve, és nem mellesleg napi, de legalábbis heti frissüléssel.

Nem tudom mások akik kutyát választanak maguknak, hogy csinálják, de mi tegnap elmentünk megnézni ezeket a csöppségeket, és ugyan álomszépek voltak de mégsem hoztunk el egyet sem. Pedig kép alapján a kislányba már szerelmes voltam, de amikor odaértünk, semmilyen bizsergést nem éreztem. Nem éreztem, hogy ő az enyém kell, hogy legyen és nem lehet senki másé. Nem volt szerelem első látásra!

Természetesen nem vagyok benne biztos, hogy ennek így kell történnie, de eddig a tapasztalatok mintha azt mutatnák, hogy csak azzal a kis jószággal lett hosszú távú a kapcsolatunk, amelyikkel rögtön szerelembe estem, és szinte megbabonázott. De kétségeim is vannak ezzel kapcsolatban. Szerinted kell érezni bármit is? Nem elég ha csak felkapom azt amelyik tetszik, és elhozom, lesz ami lesz alapon?

Úgy tűnik elég bizonytalan vagyok ezekben a dolgokban, ezért jó lenne ha elmesélnétek, ti hogyan választottatok állatot. Vagy ő választott titeket? Ajándékba kaptátok, és már nem volt választási lehetőség? Meséljetek, mert ha a megérzéseket félretesszük, a józan ész bizony azt mondatja velem, hogy igenis el kellett volna hozni a tegnapit, hiszen olyan gyönyörű volt, hogy nem mostanában találok majd még egy ilyen szépséget. Vajon fogadjam meg a belső hang szavait, vagy rohanjak érte vissza amíg el nem viszik?

Egyébként a fent leírtak alapján úgy tűnhet, hogy totálisan ráparáztam a kérdésre, de tanúkkal (Édespofa, Zizike, Viki, és a fél Facebook, illetve mindenki akivel az elmúlt pár napban beszéltem) bizonyíthatom, hogy nem így van. És egyébként is minden eddig kitöltött teszt azt mutatja, hogy jó gazdi válhat belőlem, illetve minden fajtakereső szerint a buldog az első 10 típus között szerepel, amelyik illik hozzám. Képeket, fajtaismertetőket és hirdetéseket pedig nem is nézegetek sokat, csak úgy cirka 5 órában a napból. Úgyhogy nincs para, csak megfontolom a döntést alaposan.