"Hó" címke archívuma

Zsoltinak nem is kellett menni dolgozni, mert náluk akkora káosz van az utakon, hogy az egész irodaházat bezárták. Bezzeg a belvárosban ahogy leesett, el is olvadt, így hozzánk mindenki be tudott jönni dolgozni, pedig örültem volna én is egy hirtelen jött szabadnapnak.

Egyébként meg kíváncsi lennék azoknak a fejére, akik otthon sírnak minden télen, hogy mekkora hó van és még nem is takarítják normálisan, ugyanis itt még csak nem is sóznak, a hóeke pedig csak az emlékezetünkben él, de szerintem ott sem sokáig, itt ugyanis se híre, se hamva. Egyszerűen leesik a hó, aztán úgy marad amíg el nem olvad.

Juciék (bocs, Judit) meg itt ragadtak, nem mentek ma a gépek Gatwick-ről, de azért remélem holnap már el tudnak repülni, nem jó ennyit itt lenni, még megszokják.

Azért, hogy kerek legyen a történet, el kell mondanom, hogy másodszorra már felfedezte a hó szépségeit, győztem követni a kamerával, konkrétan. Még a kezemből is kiverte, bár azért kellett egy kis finom rávezetés, ugyanis amikor elkezdtem rugdalni a havat, teljesen beizgult. Mert hát mégis milyen fura dolog az, hogy elrúgok valamit, még látja is repülni, követi, aztán mire leér, eltűnik. Varázslatos és idegesítő is egyben, amitől egy rövid időre én is átmentem megint kiskölyökbe!

Írhatnám, hogy mennyire odáig volt az első hótól, de semmi. Megszagolta, aztán rátolt egy pisit, amit aztán újra megszagolt, és megvakkantotta. Remélem este már nagyobb lesz a hó, és akkor Lulu is jobban beizgul rá!

Miután Évi Facebook-on megosztott időjárásjelentése után szarrá paráztattam Lulukát azzal, hogy olyan hideg lesz a hétvégén, majd rögtön lefagy a pisije a földön, illetve lehet, hogy oda is fagy a fűhöz a nunija, magam is bezsongtam. Elővettem ugyanis a sísapkámat. Olyan meleg, hogy a trolin a sapka alól csöpögött a víz a homlokomról. Észlény vagyok?

Mondom Édespofának a reggeli sétából feljőve, hogy esik az eső, mire ő: "Ilyenkor már nem a hónak kellene esni, úgy évszak szerint? Jaj, mindig elfelejtem, hogy válság van, ilyenkor nincs pénz hóra!"

(Egyébként halkan jegyzem meg, mert tudom, hogy mennyire érzékenyen érint egyeseket, de mi még mindig nem fűtünk, sőt éjszakánként is nyitott ablaknál alszunk, egy szál gatyában!)

Olyan ez a havazás így február végén, mintha sosem akarna elállni. Éjszaka bekúszott fölénk, és most beborít a gyönyörű fehér pihéivel, melyek ha kimennék a lakásból, biztos úgy simogatnák az arcom, mint anya a gyermeke puha bőrét simítja végig alvás közben.

De gyönyörű így nézni az ablakból is, miközben a hagymából már kibújt és virágzik a hónapok óta dédelgetett növény, mi több illatával betölti a szobát.

Összesen hat ember kell egy személyautó hátsójának megemeléséhez, és ahhoz, hogy egy árokból egy kis gáz adásával kiszabadítható legyen. Hogy honnan tudom?

Hát onnan, hogy vidéken voltunk a héten, pontosan Somogy megyében, ahol is két napig szakadt a hó megállás nélkül, mi pedig az egyik estén, mikor már azt hittük simán lehet közlekedni, útra keltünk. A hóátfúvás pedig nem szólt előre, hogy jön, mi meg belecsúsztunk a közepébe, aztán meg az árokba. Még most is a torkomban dobog a szívem, ahogy erről írok.

Egyébként érdekes, de az ember egy ilyen veszélyes helyzetben teljesen elfelejti amit az iskolában tanítottak neki, és reflexből a fékre lép. Ne tegyétek!

Kint cigiztem a gangon, és arra gondoltam miközben néztem a lámpa fényében a cikázó hópihéket, hogy azt hiszem a télben szinte alig van valami amit ne szeretnék. Talán csak az, hogy ilyenkor hanyagolnom kell a biciklimet.