"Hajléktalan" címke archívuma

Ma hazafelé a kocsiból láttunk egy hajléktalan nőt a Ferenciek terén található templom előtt, az autóút és az aluljáró fala közötti 20 centis padkán üríteni. Premier plánban megszemlélhettük az éppen álló autóból, ahogy a hűvös szellő lengeti a kilógó szart, miközben a bokáján folyt a pisa. (Bocs, de a döbbenettől nem volt a fejemben a kamera előkerítése, de remélem a ti szemeitek elé is oda tudtátok képzelni e leírás alapján!)

Néha annyira meg tudok lepődni egy-egy őszinte pillanaton, hogy ugyanabban a másodpercben, rettenetesen meg is riadok tőle. Mármint a hirtelen arcomba ordító őszinteségtől.

Csütörtökön kétszer is beégettem magam, nem is megy ki a fejemből egyik sem, annyira cinkes helyzetek voltak.

Bejött egy nagyon szimpatikus nő az üzletbe délután, én pedig baromi ismerősnek találtam, sőt úgy rémlett, mintha már beszéltünk is volna. Arra gondoltam, hogy törzsvásárló lehet, ám amikor a kasszánál kértem a kártyáját, kiderült hogy nincs neki. Rácsodálkoztam és mondtam neki, hogy pedig meg voltam róla győződve, hogy innen olyan ismerős. Erre mosolygott, és azt mondta, hogy nálunk most jár először, és inkább a tévében láthattam. Itt megint felrémlett valami, de még nem voltam biztos a dolgomban, így addig kérdezősködtem, míg kibökte, hogy politikai műsorokban szokott szerepelni. Mikor elment, akkor esett le, hogy Parlament, meg vita a Friderikusz műsorban, meg SZDSZ, meg a neve is idővel: Sándor Klára.

Este meg hallgatva Dita tanácsára, minden ellenérzésem ellenére, megpróbáltam keresni egy kedves arcot a Blahán kígyózó sorban a pénztár előtt, hogy eladjam a bérletem. Buta voltam és nem gondoltam bele, milyen reakciókat fog kiváltani az emberekből, ha én odalépek hozzájuk egy eladó fecnivel. Mert az csak egy fecni volt a szemükben, vagyis egy látszólag szimpatikus csaj szemében. Rám sem nézett mikor felajánlottam neki a cuccot, majd mikor másodszor is elismételtem a tényket, fél szemmel rámsandított, mint egy leprásra, és úgy nyögte ki: "Nem kell!" A sorban álló többi ember is hátrébb húzódott, fanyalgott és lesajnált. Baromi szar érzés volt, pedig semmi rosszat nem akartam, csak jót, neki is és nekem is. Féltek azt hiszem, hogy átverem őket és meghallgatni sem akartak. Aztán itthon jutott eszembe, hogy én is viselkedtem már így régebben a hajléktalanokkal. Lesajnáltam őket, elhúzódtam, és nem akartam még hallani sem a bajukról. Még jó, hogy már nem vagyok ilyen. Ennyire kevés lenne az empátia?