"Hazugság" címke archívuma

Ahhoz képest, hogy nem is vagyok ráparázva a dologra, ha belenézek a tükörbe, egy iszonyú megviselt arc néz rám vissza. Persze biztos nem is én vagyok, hiszen belül nem is azt érzem ami kívül látszik.

És akkor ezennel folytassuk azt a nagy sikerű sorozatot, melyet az utóbbi időben, lévén mert nem mondtam meg mostanában sehol a magamét, egy kissé méltánytalanul, de hanyagoltam. Pedig szeretem, bár úgy látszik egyre ritkábban.

Szóval a lovak közé csapva üzenem először is Szeleskének, hogy amiről nemrég beszéltünk a kocsiban hazafelé, az még poszt lesz itt a blogon, nem is olyan sokára. Végül is minden második ember ezt kérdezgeti mostanában tőlem amit ő, így biztos nagy érdeklődésre tarthat majd számot, hogy én mint meleg, mit gondolok a gyerekvállalásról.

Jut eszembe sofőrök! Üzenem az oktatóknak, hogy valamilyen hatékonyabb módszert dolgozzanak ki arra, hogy a tanulók fejében maradjon az index használatának fontossága, és a "Jobbra tarts!", mert ezzel senki sem foglalkozik, én meg lassan meghalok majd egy kereszteződésben.

Szegény Rost Andreának pedig csupa jó szándékkal üzenem, hogy rendesen kicsesztek vele, ugyanis a nyári fesztiválos plakátokra bizonyára nem szánt szándékkal, de Lady Dömpert tették ki helyette.

Te meg drága, ha mindenkinek más igazságot mondasz, ne csodálkozz, ha mindenki összevissza hazudozik rólad!

És végezetül, de nem utolsó sorban üzenem minden jóérzésű olvasómnak, hogy van egy nagyon kedves, de szomorú szemű srác az Aréna teraszon, akit ha arra jártok és van egy kis időtök, igazán felvidíthatnátok. Én siettem és csak egy cigit szívtam el nála, de szerintem örült volna egy kis társaságnak. Rossz volt nézni azokat a bánatos bociszemeket!  

... többek között azt is, hogy alapból nem szeretek hazudni. Pedig mennyivel könnyebb lenne az élet ha egy hazug disznó lennék és még élvezném is amit csinálok, nem? Azonban mindegy is, mert ha mégis rákényszerülök, akkor szarul csinálom, és nem is akarom megtanulni, pedig állítólag tökélyre lehet fejleszteni.

De nem csak ez bosszant, hanem az is, hogy valamilyen úton-módon mindig oda lyukadok ki amikor vagy azzal okozok magamnak lelkiismeret-furdalást, mert túl jó szívem van és engedek, vagy azzal mert mégis keménykedek, és nemet mondok. Mindkettő esetben kikészítem magam, ez nem vitás. Valahogy ki kellene találnom, hogy tudom kikerülni az ilyen helyzeteket, persze hazugságok és mások átverése nélkül. Következetesség, kemény és őszinte szavak, határozott fellépés és persze közben a legnagyobb mosoly amit csak ki tudok hozni magamból? Valami ilyesmi? 

Az egyik a fejfájás, ezért megyek a konyhába és beveszek egy Cataflam-t, egy kis türelmet kérek...

Nah, szóval remélem hatni fog nemsokára, mert lassan úgy érzem, hogy a szemeim kifolynak a fejemből, az orrom meg mindjárt vérezni kezd.

Azon agyaltam egyébként, hogy szerintetek vajon az életünk során hányszor kell megbocsátani a szüleinknek? Lehet, hogy csak az én családom ilyen problémás, de miért kell úgy lennie a dolgoknak, hogy mindig én érezzem mérhetetlenül szemétnek magam, holott semmilyen bűnt nem követtem el? Lakást akartunk venni, jobb életminőséget teremteni kettőnknek és jó dologba fektetni a pénzünket, ami idővel még hasznot is termelt volna. Nem kértünk semmi egetrengetőt ehhez, csak egy aláírást és pár év jelzálogot a mostani lakáshoz. Mégis miként jutott el a párbeszéd odáig, hogy azt kelljen a fejemhez vágni, hogy: "Az én segítségemmel te ne gazdagodj meg!"

Ami nem öl meg az keménnyé tesz, mint tudjuk és tapasztaltuk. Nem adjuk fel természetesen az álmainkat, de a megvalósításához már nem a szülői szeretet, támogatás, és segítségnyújtás eszközeihez nyúlunk.

A másik kavarodás a fejemben az ügyben van, hogy a hugim már tervezgeti az esküvő lefújását, pont a mi akciónk miatt. Kurvára nem ez volt a cél, mint ahogy az sem, hogy a szüleim össze-vissza hazudozzanak, keverjenek, hadakozzanak és leköpdössék egymást. Hála az égnek, mi Édespofával annyira más értékek szerint élünk, annyira másként gondolkozunk és olyan bensőséges a kapcsolatunk, amilyen nekik már sosem lesz, és gyanítom nem is volt, ha most így bírnak egymással viselkedni.

Aztán itt a munkahely kérdése is, mindkettőnk részéről. Egyrészt már jobban érzem magam az új helyen, másrészt a pénz és az előrejutás lehetősége kicsit sem kielégítő. Ennél én többre értékelem magam, többre vagyok képes és több pénzt akarok. Előrelépni nagyon kevés az esély, törtető és másokat a sárba tipró pedig nem vagyok, soha nem is voltam. Pedig úgy lehetne! Amit most néztem, ott lenne több fizetés és talán több lehetőség is, de lassan már állásszédelgőnek (nem tudom már hol olvastam ezt a kifejezést, de annyira tetszik!) érzem magam, ami nem szeretnék lenni. Biztos, kifizetődő, fejlődő, kreatív és élvezetes munkát szeretnék.

Annyi minden változni fog, hogy azt hiszem a fejem is ettől fáj, és erre úgy érzem, hogy a gyógyszer sincs hatással. Megyek le is dőlök újra, magamra húzom a takarót és kizárom a világot egy kicsit. Csak egy pár órára.

Addig is köszönet mindenkinek aki támogatott az Abaqoos-on keresztül, vagy bármilyen más úton. Teljesen meghatódtam a lelkesedéseteken!

Nem lesz vidám ez a post sem, ezért már előre elnézést kérek azoktól akik az optimista Gus-t kedvelik, de most egy kicsit jobban észreveszem az élet sötétebb oldalát mint pár nappal ezelőtt. Tegnap történt ez is, sőt szervesen kapcsolódik az előző bejegyzéshez, csak nem volt erőm a történtek után még ezzel is foglalkozni.

Minden alkalommal ugyanis mikor valaki begyűrűzik a hazugságspiráljába, vagy csak abba, hogy nem bír őszinte lenni, én közelebb kerülök ahhoz, hogy minél őszintébben éljem az életem. Látom ugyanis a következményeit a füllentéseknek, a szemkontaktus kerülésnek, az igazság kiszínezésének és elferdítésének. Látom mekkora károkat okoz az ha valaki nem tud egyenesen a szemembe nézve nemet mondani, vagy csak szimplán a teljes igazságot. Látom azt, amikor valakinek annyira üres az élete, hogy ilyen módon próbálja érdekesebbé tenni magát, nem számolva a lebukás és a szembesítés következményeivel.

Nekem ez nem kell, milliószor is inkább az egyenes út, nem a bájolgás és a mindenkinek megfelelni akarás. Konfliktuskerülő az vagyok, de rájövök mindig, hogy nem minden áron. Van egy határ. Ha igazság és őszinteség van, akkor nincs ok haragra.

Egyébként tegnap óta kiderült, hogy lenne még egy mód arra, hogy a Mandalát vegyük meg, de annyi felé eladósodni nem szeretnénk. Kicsit most kivárunk, félrerakunk egy kis pénzt, és akkor remélhetőleg nem kell kuncsorogni egy aláírásért, meg azért, hogy valaki feljöjjön Pestre ezt megtenni, mert mint sejtettük ez is probléma volt, még úgy is, hogy mi vállaltuk az útiköltségtérítést. Hát nem vicces ilyen indokokból elesni az álmunktól?