"Hiszti" címke archívuma

Lassan tényleg kezdem egyre komolyabban azt gondolni, hogy nem éri meg dolgozni, mert a munka manapság már semmit sem ér, de sajnos nem csak anyagilag értékelődik le egyre jobban, bár kétségtelen, hogy szoros összefüggés van e két dolog között. Nem becsülik meg a kétkezi munkát, mert egyre kevesebbet ér pénzre átszámítva.

A napokban visszaemlékeztem mennyit is kerestem 1998 tájékán, és hát nem sokkal kevesebbet mint most. Ez akkor sem számított már csúcs fizetésnek, csak a vidéken élő, és minimálbérért dolgozó emberek szemében, most meg aztán pláne nagy szarnak tűnik. Amikor olyan rezsiket kell kifizetni, ami elviszi a fizetés felét, amikor egy bevásárlást nem lehet megúszni 20 lepedő alatt, és akkor már le is mondtál a legújabb bőrfeszesítő golyócskáról, amikor a munkába járás jó esetben 10, de akár 20 ezer forint is lehet, a BKV jegy meg lassan 300 felett? És akkor még a kölcsönök a bank felé is fizetősek, ami szinte mindenkinek van egy kevés, nekem is.

Még mindig nem panaszkodom túl sűrűn, de idővel csodaszámba megy majd az olyan napok száma, melyeken nem azon kattog majd az agyam, hogy lassan luxus lesz egy gombóc fagyi. Azért az vigasztal, hogy ha lemondom az internet előfizetést, a tévét, és fürödni is csak egyszer fogok egy héten, akkor lesz pénzem a könyvekre, amelyeket akkor kell majd megvennem, amikor felvesznek a fősulira.   

Fura, de eddig egy kivétellel, akármilyen munkahelyen is dolgoztam, ha már két nő volt a csapatban, akkor szinte biztosra lehetett venni a marakodást. Előbb vagy utóbb, de elkezdték utálni egymást, csupán idő kérdése volt, hogy mikor. És szinte sosem lehetett rá kellően felkészülni, mert bármi, bármelyik pillanatban óriási erdőtűzre lobbanthatta az amúgy nagyon apró kis szikrát.

És sosem tudtam megakadályozni, ami nem tudom hogy hibámként róható-e fel nekem. Pedig már sokkal óvatosabb vagyok mint a pályám kezdetén. Próbálok figyelni az aprócska jelekre, de még így is már csak akkor eszmélek, amikor már nagy a baj. Oké, elsimítani a dolgokat sikerül néha, de megakadályozni sosem. És ellenpéldaként ott van az az egy kivételes munkahely, ahol ugyan 3 nővel dolgoztam együtt, mint a jelen esetben is, de mégsem történt egyetlen alkalommal sem öldöklés. Ők szerették és tisztelték egymást, de a titkukat nem sikerült megfejteni. A mai napig nem értem, hogy tudtak teljesen gördülékenyen együtt dolgozni, miközben az esetek többségében, azaz eltekintve ettől az egy esettől, még mindenhol hajba kaptak a nők egymás között. Volt olyan munkahely, ahová azért vettek fel, hogy oldjam meg a 8 női kolléga között kialakult feszültséget, és enyhítsem az elmérgesedett helyzetet. Életem egyik legszörnyűbb csődje volt, pedig mindent beleadva küzdöttem, de nem bírtam megérteni a dolgok lényegét, így megoldást sem találhattam rájuk.

Az pedig csupán elenyésző alkalommal adatott meg nekem, hogy férfitársaimmal dolgozzak együtt, és ez nem várható a jövőben sem túl gyakran, így azt kell szeretnem ami van. Márpedig én szeretek csajokkal melózni, de szívesen eltekintenék attól, hogy én legyek a bíró, az edzői feladatkört meg rettenetes mód kerülöm. Szerintetek miért nem vagyok képes hathatósan kezelni az ilyen dolgokat? Mit kellene tudnom, amit még nem tudok? Okosítsatok! Vajon csak számomra adatik meg, hogy napi szinten harcok tömkelegébe futok bele, vagy ez az általános viselkedés, ha több nő kis helyen sokáig van összezárva? Netán csak én nem látom a megoldás kulcsát, pedig ott van a szemem előtt?