"Kávé" címke archívuma

Valamiért mostanában egyre többször veszem észre magamon, hogy mennyi berögzült szokásom lett. Kicsit vénnek érzem magam ezektől, nem vitás.

Például minden reggel kávét teszek fel, aztán pisilek, majd Lulu is elvégzi a dolgát, és mire ezekkel kész vagyunk, lefől a kávé is. Megiszom, megnézem a blogot, aztán tusolok, és megyek Luluval egy újabb, és hosszabb sétára. Ha dolgozom, akkor 7.45-kor indulok is, ha nem, akkor írok valamit a blogba, zenéket hallgatok, sorozatokat nézek felvételről, majd alszom dél körül, az ebéd belapátolása után egy újabb adagot. 4-5 óra felé aztán újabb séta, majd vacsora, de az már Édespofával együtt. Este újabb kávé, majd lejtőzünk az ágyban, filmeket nézünk, beszélgetünk, játszunk Luluval, és mielőtt elalszunk, egy újabb gyors pisilés.

Minden nap ugyanez a körforgás, de valamiért egy kicsit lelkiismeret-furdalásom is van azért, hogy nem vágyom hirtelen dolgokra, bulikra, minden nap másra. Na jó, csak néha!

Azon agyalok éppen, hogy vajon próbáljam-e megenni a két nappal ezelőtt készített paradicsomos tésztát, vagy inkább főzzek még egy kávét. Fejfájásra melyik a jobb? Jaj de buta is vagyok, közben eszembe is jutott, hogy van olyan amit fejfájás-csillapítónak mondanak.

Komolyan mondom, hármunk közül Lulu a legéletrevalóbb így reggelente! Ma is már megreggelizett, tornázott, tusolt, és bekapta az első rágót, ellenben a gazdái félkómásan a második kávé kotyogó hangjára várnak félig csukott szemmel egymásnak dőlve a konyhában.

... ugyanis ma reggel egy lyukkal beljebb tudtam húzni a nadrágszíjam, pedig nem fogyózom, nem eszem más ételeket, nem iszom kevesebb kávét, azaz nem változtattam semmin. És még Édespofa is megjegyezte reggel, hogy:"Jé Pupum! Te fogytál."

Érdekesen viselkedem a kávézóban, és erre a minap fel is hívták a figyelmemet, mert nekem talán sosem tűnt volna fel a dolog. Az történik ugyanis, hogy amikor lemegyek a pékségbe, és kávét kérek, akkor a csajok általában ezeket a kérdéseket teszik fel, melyekre én így válaszolok:

- Egy cukorral kevés tejjel? Igen, egy cukorral tökéletes lesz, köszönöm!
- Két cukorral kéred a kávédat? Igen két cukorral tökéletes lesz, köszönöm!
- Hány cukrot kérsz a kávéba? Köszi csak egyet, azzal tökéletes lesz.

Ugye szerintetek is kicsit furán viselkedem! Én sem értem magamat, mert ezek szerint mindegy hány cukorral adják, hiszen kettővel is pont olyan jó nekem, mint eggyel.

Nem tudom ti hogy vagytok vele, de én reggel iszonyatosan lassan bírom összeszedni magam, és legalább 2 órára van szükségem a felkeléstől az indulásig. Nem újkeletű dolog ez, mindig is így volt.

Történetesen most 8 óra 30 perckor kell kilépnem a lakásból ahhoz, hogy időben beérjek dolgozni, így 6 óra 30 perckor kelek a Miss You-ra. Na jó, nem is ez a pontos időpont, hiszen 29 percnél kezdődik a zene. Ez is ilyen "rossz" szokás, ami az évek során beidegződött, megannyi más hasonló dologgal. Például az első utam a konyhába vezet, ahol rögtön, még szinte csukott szemmel állok neki kávét készíteni, de előtte még az ágy mellett benyomom a gépet. Mire kész a kávé, és az első pisin is túl vagyok, az operációs rendszer feláll, így elhelyezkedem a fotelben, megnyitom a blogot, majd a szerkesztőt, aztán a statgépet, a MySpace-t, és a Netvibes-t. Átfutok mindent ami az éjszaka történt, majd jön a második cigi, és hozzá egy újabb kávé. Ekkor már határozottan ébredezem, így Édespofának már mosolyogva adom a csókot, és megölelem indulás előtt. Majd jön a mosogatás, vasalás, illetve a megfelelő ruha kiválasztása, mely mostanában nem vesz igénybe 3 percnél többet, hiszen csak a fekete, elegáns dolgaim jöhetnek szóba. Abból meg fentre van három, alulra meg egyenlőre egy. Aztán megint rámjön az ásítás, innen pedig egyenes út vezet az újabb kávé és az újabb cigi felé a gép előtt.

Aztán hirtelen rájövök, hogy 10 percem maradt a fürdésre, így gyorsan bevágódok a fürdőbe, gatya le, melegvíz ki, és már jöhet is az új L'oreal méhpempős sampon, amitől a hajam gyönyörű selymes lesz, viszont az arcom tele lesz pattanásokkal. Ha elfogy, szerintem hanyagoljuk! Majd végigöntöm magam egy liter tusfürdővel, aztán hosszas öblítés. Törölközés, öltözés, séró belőve, fogak ragyognak, majd pafümfelhőbe burkolózok és már az utcán is vagyok.

A trolimegállóban még egyszer szemrevételezem magam a megálló üvegeiben és bekukkantok a táskámba. Aztán megállapítom, hogy igen, ma sem sikerült otthon hagynom magam. Bezzek ha nem lenne minderre két órám, akkor biztosan kimaradt volna jónéhány dolog a fentiekből, és nem érezném jól magam. Csodálom is azokat az embereket, akik az ágytól a bejárati ajtóig fél óránál kevesebb időt töltenek a lakásban reggelente, de nekem kell mindig valami, amivel indul a nap. Nem szeretek a munkahelyen, vagy ne adj isten még a tömegközlekedésen ráeszmélni arra, hogy milyen nap is van, és ott ébredezni. Azt meg sosem értem, hogy egyes emberek napja nem a tisztálkodással kezdődik. Mert vannak ilyenek bizony, szagolom is őket minden nap a mertón.

Kérdem tegnap délután az olasz kollégámat, hogy hozhatok-e neki egy kávét, erre mondja, hogy természetesen igen. Én pedig már kifelé az üzletből tényként, nem is kérdezve megállapítom, úgy hogy közben választ sem várok: "Ok, akkor kicsi presszó, tej nélkül." Nagyon boldog volt, mert biztos már sokan zaklatták a cappuccino-val mióta itt van! 

Ez a második nap fájdalomcsillapító nélkül, ami érdekes érzés, mert most hosszú idő után megint élvezem, hogy van fenekem.

Na mindegy, nem is erről akartam írni, hanem arról, hogy Gecco kritikájának elolvasása után letöltöttem, ma pedig megnéztem az Interview című filmet. Tudjátok, ez Steve Buscemi első filmje amiben ő a főszereplő és a rendező is egy személyben. Azt tudni kell, hogy én bírom az ilyen kamaradarabok megfilmesítését, talán ezért is mert 2-3 szereplőre jobban tudok figyelni, nem kell ezer helyszín között cikázni, és ezek a történetek nagy összpontosítást igényelnek, legtöbbször mélyebb és összetettebb mondanivalójuk van, mint mondjuk a Felkoppintva (Knocked Out) című borzalomnak. Ezek ismeretében talán nem újdonság, ha azt mondom, hogy a kedvenc filmjeim között szerepel a Halál és a lányka (Death And The Maiden), és a 8 nő (8 Femmes) is, de sajnos ezek közé az Interjú biztos nem fészkeli be magát, annak ellenére sem, hogy Sienna Miller egész jól játssza a bolond színésznőcskét. A legnagyobb hibája a másfél órának, hogy túl hosszú a történethez képest, szinte végig azt vártam, mikor történik már valami, mert nem akartam elhinni, hogy csak ennyiről szólna a film. Két ember küszködik egymás hazugságaival, hogy aztán mégis átbasszák egymást. A mondanivaló is a szádba van rágva a végén, mint ahogy a szexi Sienna megállapítja: mindig vannak vesztesek és nyertesek. Hát köszi.

Azért nem hagyom ezzel abba az írást, inkább megosztom veletek azt is ami tetszett és már rég meg akartam írni. Elkezdtem nézni a Terminátor sorozatot, azaz a Sarah Connor Chronicles-t, mely legnagyobb meglepetésemre tetszett. Ehhez is tudni kell, egy apró háttérinformációt, méghozzá, hogy én utáltam mindegyik mozifilmet, sőt az első kivételével meg sem néztem őket végig, úgy hogy közben ne kapcsolgattam volna a tévét. Szóval már magamon is meglepődtem, hogy Zoli lemezéről az első részt átpakoltam a gépemre, de innen már nem volt megállás. A titok nem tudom mi, talán a szereposztás, vagy a nem túl unalmas forgatókönyv, esetleg a sok akció? Mindenesetre a főszereplő gyerek a Hősökből (Heroes) ismerős lehet nektek is, aztán ott van anyuci a tökös csaj, akit Lena Headley játszik, és ezt megfejelve egy robotcsajt is melléjük raktak, aki a legviccesebb az egészben, meg egyesek szerint gyönyörű is.

Ja, és tudjátok mire jöttem rá? Arra, hogy hason fekve nem jó inni a kávét, mert nem folyik le, csak megáll valahol a torkotok és a hasatok között és ott liftezik, amíg nem dőltök eléggé hátra. Hű, de szar!