"Kollégák" címke archívuma

Képzeljétek, ma nekem kellett betanítani a helyettesítő porter srácot, aki addig dolgozik nálunk, amíg én szabadságon leszek. Felhívott tegnap Franciska, hogy reggel 7-kor személyesen engem fog keresni a gyerek, és magyarázzak el neki mindent. Nagyon vicces voltam, nevetett is, mert megkérdeztem, hogy a beugrós beszél majd angolul? Mondta, hogy igen, majd kitört belőle a röhögés és jó éjszakát kívánt. Ehhez képest elég jól ment minden, mondtam neki, ha nem ért valamit, csak szóljon, és megpróbálom másként elmondani. Most vagy nem érdekelte, vagy tényleg megértett.

Egyébként Joanna is azt mondja minden nap jobban beszélek, és tök jó, hogy bátor vagyok és mindenkivel leállok csacsogni. Erre Eva is rákezdett, hogy ne aggódjak, mert amikor ő egy évvel ezelőtt elkezdett itt dolgozni, csak annyit tudott mondani angolul, hogy "How Are You?" és én ehhez képest fényévekkel előrébb vagyok már most. Persze nem hittem neki, így az összes kollégát végigkérdeztem, hogy tényleg így volt-e.

Ja, és már viccelődök! Ma Joanna megijesztett reggel amikor kilépett a liftből, úgy csinált mintha szellem lenne és huhogott, én meg egész nap mindenkinek azt meséltem, hogy van a Portman házban egy szellem, és bemutattam Joanna-t, aki aztán tök jó szellemes, rémisztgetős sztorikat mesélt. Meg Donald-dal is hülyéskedek, bár az idegeimre megy néha, de ha már nagyon unom, mindig azt mondom röhögve az olyan dolgokra amelyekről tudja, hogy értem, hogy "Sorry, I Don't Speak English!!!"

De tök jó az is, hogy úgy érzem egyre jobban megszeretnek a kollégák, már minden nap habos kávékat kapok, reggelente megkérdezik a lányok mit ennék, Rasid minden édességéből hoz kóstolót, és Robi is nagyon jó fej, egész nap bohóckodunk. Hiányozni fognak most egy hétig. Fura, de így van.

Az történt ugyanis, hogy egy incifinci félreértés miatt, klassz kis balesetet okoztam! Ugyanis agyban összeraktam dolgokat, és az egyik kolléganőmet sikerült jól megviccelnem ezzel. Egy beszélgetés alkalmával, én úgy emlékeztem, hogy azt mondta, nemsokára elveszik feleségül. Ő poénnak szánta, én meg annyira komolynak gondoltam, hogy már a központban is elmeséltem az örömhírt, ráadásul egy értekezleten. Szerintem már a vezérigazgató is tudja, hogy Axa nemsokára férjezett lesz, és nem lesz olyan hosszú és fura neve.

Szerencsére a kollégám jó fej, és továbbra is poénnak fogja fel a dolgot, így már szólt is az udvarlójának, hogy mivel nekem köszönhetően már mindenki azt hiszi, hogy a jövő hétvégén az ő, és nem a rokona eljegyzését tartják, muszáj lesz megkérnie. És persze mindenkit meg kell majd hívni az eljegyzésre, akik most megharagudtak, hogy nem lettek meghívva!

Egyrészről sajnálom nagyon, hogy elmegyek a jelenlegi munkahelyemről, mert baromi jól éreztem ott magam, minden aprócseprő bosszúság ellenére is, és néha még arról is sikerült elfelejtkeznem, hogy nem maradt túl sok pénzem a számlák befizetése után.

Ami most leginkább foglalkoztat, azaz minden váltás előtt előtérbe helyezem, hogy vajon mi az ami boldogabbá tesz, és miért nem kaphatom meg mindkét dolgot egyszerre. Amikor a Mustang-tól eljöttem, ott is ez volt a dilemma. Hagyjak ott három imádni való, tökéletes kolleginát, és válasszam a jobb pénzt?

Bizony, igazából azért lettem "állásszédelgő", mert két dolgot szeretnék megkapni egy munkahelytől, az egyik a kellemes, hosszú távon is jól működő légkör, a másik pedig egy olyan fizetés amelyből nem okoz gondot néha-néha egy-egy mozi, egy étterem, vagy netán évente egy rövidebb nyaralás. Semmi durván elszállt vágyam nincs, olyanokra gondolni sem merek, hogy takarékoskodás! Csupán ez a kettő az, ami valahogy évek óta nem jön egy fedél alá, pedig nyilván nem lehetetlen. Biztos én csinálok valamit rosszul, hogy az egyik szemem mindig nevet, a másik meg sír.

Természetesen nagy reményekkel tekintek a jövő felé, már csak azért is, mert a jövendő cégnél legalább a fizetés megfelelő lesz, és nem lesz semmi himihumi. Aztán ha minden jól megy, még jól is fogom érezni magam, de ha nem, akkor megint ott vagyok ahol a part szakad. Egyik jó, másik nem! És elhihetitek, egy szar légkört néha a fizetés mértéke sem tud könnyedebbé tenni! Persze ennél már csak az a szerencsétlenebb eset, ha mindkettő gyászos, mert volt ilyen is. Soha többé nem kívánom!  

Tegnap Zizike kolléganőm egész nap sziporkázott, mintha bevett volna valamit, pedig nem is. Például amikor este, zárás után megnéztem az egyik barátom által ajánlott oldalon a kidobott, gazdira váró kutyákat, Zizi mögém lépett és megszólalt: "Basszus, mi ez? Csak nem a használtkutya.hu?"

Még nem is meséltem az új kollégáimról, pedig megérnek egy posztot külön-külön is mindannyian, a főnök meg pláne, akinek szinte naponta elénekelhetném a Maniac című dalt. És meg is teszem ha kell, de előbb lássuk csak a többieket:

Például ott van Lüszi, aki néha ölelésre vágyik, néha ölel, én pedig cserébe egész álló nap böködöm, amit meg kifejezetten utál. Tündibündi, már ha egy szóval kellene jellemeznem, és innen is üzenem neki, hogy remélem még egy darabig nem érik paradicsomtermesztő korba, és minden nap szagolgathatom a finom illatát. Mert az van neki!

De tündi és bündi a Szeleske is, aki simán kiugrik úgy a kocsimból, hogy majdnem elbassza a piros 7-es, csak azért mert egyszerre csupán egy dologra tud összpontosítani, az pedig a kiszállás. Én pedig még azzal is bekavartam, hogy elköszöntem. Így a busz már abszolút nem fért bele a képbe. Arról meg ne is beszéljünk, hogy eme folyamat során még a rikító kék színű telefontokját is sikerült elhagynia!Ha a Rákóczi úton valaki talált egy ilyet, jelentkezzen! A becsületes megtaláló vásárlási kupont kap az üzletünkbe, és Szeleske fogja kiszolgálni.

Aztán ott van legkedvesebb férfi kollégám, aki olyan bájos humorral vesz le minden nap a lábamról, hogy még rágondolva is beleborzongok. De nem csak én, hiszen a csajok is egész nap verik a fejüket, kenegetik a homlokukat, és törölgetik a fülüket. Csak tudnám miért!

De ha már fiú kolléga, akkor ott van a másik srác is, aki állítólag olyan filmeket tart az otthonában, hogy én még csak elképzelni is nehezen tudom a tartalmukat. Valamit mesélt róluk, de meghallani sem akartam.

Majdnem a legvégére hagytam Zizikét, akitől eszméletlen jó csavarokat tanultam a minap eladás téren. Úgy sürög-forog és tekergeti a szavakat, hogy még te is hanyatt vágódnál tőle, az tuti!

Ja, és persze Miss Vega, akivel remek konyhatippeket osztunk meg egymással munka után, és akivel ugyanannyira rajongunk a répatortáért, sőt ugyanúgy szeretjük a cukormázas tetejét is, mint a magos belsejét. Oh, és az a rétes!!!

De ami a legszebb az egészben, hogy a pár hetes munkám során, nem csak a humorukkal lopták magukat a szívembe, hanem azzal is, hogy mennyire jól tudnak együtt dolgozni. Ez inspirál engem is, és még ha vannak is zökkenők, akkor sem tudom elhagyni magam, ami szinte teljes részben köszönhető kedves főnökömnek. Mert ő tartja egyben a csapatot, és pontosan tudatában van annak, hogy lehet a maximális teljesítményt, egy emberként kihozni belőlünk. 

Hát ha nincs munka, akkor nincs. El kell fogadni. Ezért ma sem próbáltam mondvacsinált feladatokat kiadni magamnak és a kollégámnak, ehelyett évekre visszamenőleg kiolvastuk Avie blogját, és még mindig könnyezek a röhögéstől az ilyenektől: "Felhívtam a dokit, hogy mi a helyzet a vérvétellel, azt mondta, hogy yo a labor. Hát tudom, hogy yo a labor, voltam benne szerdán, nem mállik a vakolat meg semmi. ..."

Bizony én sem hittem volna, hogy ennyit számít egy kis életmódváltás! Elsőként ugye a Vegafood ételeit kezdtem enni, aztán szinte ezzel egy időben majdnem teljesen abbahagytam a kávézást, és nem mellesleg próbálok kicsit többet mozogni. Ma például 4 megállót sétáltam, és azt tervezem, hogy ezt amikor csak tudom, mindig így csinálom.

Egyébként egyre kevésbé vagyok fáradt, ami azért egy jó dolog, főleg most, hogy totális káosz van a munkahelyen, és egyre többet melózok. Ami pedig minden közül a legjobb érzés, hogy nem görcsöl a hasam állandóan, és nem vagyok olyan mint egy lufi.

Aztán, hogy a kaján kívül írjak még valami más érdekességet is, ma rájöttem, hogy valamit nagyon szarul csinálhatok, mert 12 óra alatt kétszer is megríkattam egy nőt, pedig csak pár problémát próbáltam vele megbeszélni, a munkájával kapcsolatban. Türelmes is voltam, a hangomat sem emeltem fel, egyenesen a szemébe néztem, nem kerteltem, finoman közelítettem, nem rohantam le, mosolyogtam, és mégis. Mit rontottam el?  

Mert mindig ellágyulok a dünnyögésüktől, de közben meg dühös vagyok magamra. Mert már megint nem tudok elég kemény lenni és következetes, és mert már megint, ki tudja hányadszor, ugyanazon hibáimmal szembesülök, és még mindig nem tudok felülkerekedni rajtuk. És főleg mert már megint magamban keresem a hibát, görcsölök, és szorongani is fogok, holott tudhatnám már, hogy ennek így semmi értelme nem lesz.

Nem lesz vidám ez a post sem, ezért már előre elnézést kérek azoktól akik az optimista Gus-t kedvelik, de most egy kicsit jobban észreveszem az élet sötétebb oldalát mint pár nappal ezelőtt. Tegnap történt ez is, sőt szervesen kapcsolódik az előző bejegyzéshez, csak nem volt erőm a történtek után még ezzel is foglalkozni.

Minden alkalommal ugyanis mikor valaki begyűrűzik a hazugságspiráljába, vagy csak abba, hogy nem bír őszinte lenni, én közelebb kerülök ahhoz, hogy minél őszintébben éljem az életem. Látom ugyanis a következményeit a füllentéseknek, a szemkontaktus kerülésnek, az igazság kiszínezésének és elferdítésének. Látom mekkora károkat okoz az ha valaki nem tud egyenesen a szemembe nézve nemet mondani, vagy csak szimplán a teljes igazságot. Látom azt, amikor valakinek annyira üres az élete, hogy ilyen módon próbálja érdekesebbé tenni magát, nem számolva a lebukás és a szembesítés következményeivel.

Nekem ez nem kell, milliószor is inkább az egyenes út, nem a bájolgás és a mindenkinek megfelelni akarás. Konfliktuskerülő az vagyok, de rájövök mindig, hogy nem minden áron. Van egy határ. Ha igazság és őszinteség van, akkor nincs ok haragra.

Egyébként tegnap óta kiderült, hogy lenne még egy mód arra, hogy a Mandalát vegyük meg, de annyi felé eladósodni nem szeretnénk. Kicsit most kivárunk, félrerakunk egy kis pénzt, és akkor remélhetőleg nem kell kuncsorogni egy aláírásért, meg azért, hogy valaki feljöjjön Pestre ezt megtenni, mert mint sejtettük ez is probléma volt, még úgy is, hogy mi vállaltuk az útiköltségtérítést. Hát nem vicces ilyen indokokból elesni az álmunktól?

Több kedves bókot is kaptam ma a kollégáimtól, ezek közül az egyik például az volt, hogy már egy 90A méretű melltartót ideje lenne beszereznem, mert akkorák a melleim. Én meg azt hittem, hogy fogytam.