"Kritika" címke archívuma

Még jó, hogy nekem nem szokásom január előtt éves összegzéseket csinálni, mert különben még a végén kimaradna valami, jelen esetben a Skunk Anansie album, amit eddig is hallgattam, de ma teljesen elkapott, és nem ereszt. Pár hónapja olvastam egy blogon a 11 év után elkészült lemezről és ott nem értették, minek csinál egy ilyen kis lemezeladással rendelkező zenekar, annak az elenyésző rajongótáborának új anyagot. Hát nem tudom, azért ők elég nagy MTV sztárok voltak annak idején, és konkrétan a Stoosh szinte minden dala kapott videót, gondolom nem csak unatkoztak ...

Egyébként meg nem tudom miért lepődtem meg, hogy igazán csak hónapok múlva szerettem meg a Wonderlustre című korongot, hiszen eddig mindegyikkel így voltam, de most nem bírok lejönni a cuccról. Olyan mintha nem telt volna el több mint egy évtized, és ezt most pozitív értelemben írom. Talán csak még jobbak lettek a dalok, a stúdiómunka még profibb, Skin hangja még erőteljesebb, ... Pedig én szeretem a fejlődést, ha nincs, hiányolni is szoktam, de itt nosztalgia van kérem szépen, méghozzá jófajta. Gondolom a koromból is adódik, hogy egyre elfogadóbb lettem, de mit is lehetne fejleszteni egy ilyen bandán, kell-e egyáltalán. Erre ragyogóbb választ nem is lehetne adni, tessék itt egy videó, meg persze az a 13 gyönyörű dal. Néha a lélegzetem is eláll.

A Rocket utáni csalódottság és mélyfekete űr miatt azért a becsület is úgy kívánta, hogy adjak egy esélyt a Head First-nek, és való igaz, csak ízlelgetni kellett, megérteni, aztán baromira megszeretni, ami második hallgatás után már nem is volt olyan nehéz. Félreértések történnek néha ... De ne rohanjunk ennyire előre, annak aki nem ismeri a Goldfrapp-ot, tudnia kell pár dolgot.

Először is azt, hogy Alison és csapata a 2000-ben megjelent Felt Mountain című debütáló lemezzel szerezte be rajongóinak minimum a felét, ami nem is csoda, hiszen a teljes anyag egy varázslatos mestermű, mely előtt csak fejet hajtani lehet. Ezt jegyezzétek meg bólogatás közben, aztán majd elmagyarázom miért is fontos ez.

Szóval ott tartottam, hogy a Pilots, a Human, és persze az Utopia című daloknak köszönhetően a második lemez, mely Black Cherry néven látott napvilágot, majd ezt követően már 2005-ben a Supernature diszkós világa csakis csalódást okozhatott nekem, ellenben besöpört a fiatalabb és/vagy a vidámabb hallgatókból egy csomó újabbat, mondjuk még egy harmadot. De hangsúlyozom még egyszer, hogy csak számomra volt csalódás ez a két lemez, hiszen a tortából bizony sikerült még egy szeletet hasítani, de még korántsem az egészet. Nem tudom ez egyáltalán cél-e, de mindenesetre a csapat nem szarakodott, szépen lenyalták a tortavágó kést, felcsipegették a morzsákat, majd összehozták 2008-ban a Seventh Tree című, immáron negyedik sorlemezt, mely hangulatában visszakanyarodott a korai évekhez, megismételni ellenben az akkori sikereket nem tudta. Nekem szívmelengető állomás volt, kedvemre tettek, így érthető is, hogy nagyon vártam a folytatást.

Ekkor jött a már említett Rocket, melynek klipjét még az ajánlóba sem tettem be, olyan gőgös voltam és csalódott, de megkövetem magam, visszaszívok mindent, hiszen ma semmi mást nem hallgattam, mint ismétlőgombon az új lemezt, köztük nem elléptetve a fenn említett nótát is.

Mert bizony a lemez briliáns, semmi mással nem bírom jellemezni, mint azzal, hogy bizony ha az Abba készítene új felvételeket, azok bizony elképzelésem szerint ilyenek lennének. És bár sosem voltam Abba rajongó, ettől függetlenül minden elismerésem az övék, ahogy és amilyen sikereket elértek, én kedvelem őket. Ha megismételni lehetne ezeket az éveket, akkor bizony ilyen dalokkal lehetne. Könnyedek, dallamosak, fülbemászók, igazi slágerek, és ezen tulajdonságok ellenére is képviselnek egy elég magas minőséget, melyben azért benne van a keze Pascal Gabriel-nek, és Richard X-nek is!

Úgyhogy csak ajánlani tudom, sőt meleg szívvel ajánlom, hogy hallgassátok meg eme remekművet, mert majdnem olyan jól fogtok lakni vele, mint a Felt Mountain-nel. És itt térnék vissza arra, hogy azon zenehallgatók, akik eddig nem ismerték a Goldfrapp nevét, talán túl idősek hozzá, vagy eddig azt gondolták egyszerűen nem az ő ízlésviláguk a csapat, azok sem fognak csalódni, sőt beállnak a rajongók csapatába, mellyel az máris teljes létszámot számlál majd. Hiszen az Abba-t mindenki szereti!!!

Egész nap az Avie által írt Madonna koncert kritikáján nevetgélek, és olvastam pár helyen, hogy már hivatkoznak rá, linkelgetik, véleményezik, ami nem baj, én is kitettem a Facebook-ra. Ellenben az elég nagy baj szerintem ha valaki kifizet egy vagyont a művésznő koncertjéért, aztán amikor belefut Avie posztjába, úgy kommentálja, hogy nem érti minek fikázzák, amikor idézem: "Nem is volt olyan rossz, szerintem elment!" Egy ingyenes koncert után ez még talán jól is hangozhat!

Madonna szerintem már a két izmos kezével kaparja a földet a saját sírjának, sőt talán már benne is fekszik, és dobálják rá a földet, ezért azt javaslom, hogy mindenki még a koncert előtt próbálja elpasszolni a jegyét. Egyébként sajnos az élve eltemetés sem fogja elhozni számára a lelki megnyugvást, hiszen ott is csak forgolódni fog, ennyire már ismerjük!

Az történt ugyanis, hogy 6 év után, melyből Stuart legalább 4-et Madonna legutóbbi lemezeinek munkálataival töltött, kijött a 3. Zoot Woman album a Things Are What They Used To Be, melyről már tavaly is lehetett két nótát hallani, és ezeknek köszönhetően én már azóta remegve várom a teljes korongot. Hát hiába minden, én már csak ilyen régi vágású úriember vagyok, aki albumokban gondolkodik. De térjünk is vissza a We Won't Break-re, mely már 2007 végén elkezdett keringeni a neten, és jó előre felpörgette a hangulatot, míg nem tavasszal a Live In My Head társaságában meg is jelent. Ez utóbbi nóta például bármelyik Madonna albumon megállta volna a helyét, de mivel nem azokra került, így nem is futott be akkora kört, csupán néhány hasonszőrű blogger és rajongó áradozott elismerően róla. Nálam például az éves összesítésben is előkelő helyen szerepelt, és most sem raknám máshová!

Aztán tavaly március óta folyamatosan szállingóztak a hírek a készülő albumról, majd nyártól a zenekar turnéra indult, melynek állomásaival bejárták fél Európát, de sajnos hozzánk nem jöttek el megint, pedig most biztos nem hagytam volna ki őket.

Majd végre a múlt pénteken jött tőlük a hírlevél, melyben szépen megírták, hogy már az iTunes-on a cucc, lehet letölteni. Komolyan mondom, minden forintot megér az anyag, ezért ha kézzel fogható formátum is lesz belőle, hosszú idő óta először fogok lemezt venni. Tedd te is ezt, Madonna meg fulladjon meg a méregtől, hogy tőle nem így szóltak a Stuart Price segédletével összehozott nóták. Most már csak a Les Rythmes Digitales-t kellene újraéleszteni, azon a néven úgyis 1999-ben jelent meg az utolsó nóta, Madonna-t meg el kellene felejteni!

Ja, és hogy mitől jobb ez, mint a példaként említett Confessions On A Dancefloor? Például lényegesen szebben szól, karcosabb, mesteribb, jobbak a nóták, kellemesebbek a lassú dalok, azaz nem olyan csöpögősek, és egyébként is pont az a bátorság hiányzik már régóta Maddy-ből, ami itt megvan. Ez sem nagy, félre ne érts, de pont elég egy kellemes és nem az unalomig önismétlő lemezhez.

Ahogy már megszokhattuk mostanában szinte kivétel nélkül minden tánczenét játszó előadó az indie zenék felől közelít, és nincs ez másként a Filthy Dukes bemutatkozó anyagával sem, mely a Nonsense In The Dark címet viseli, és a Fiction Records kiadásában jelent meg. Habár ők a zenéjüket úgy jellemzik, hogy van benne minden, a Tangerine Dream-től a Roxy Music-on át, a Hot Chip-ig. Az Independent magazinnál egészen odáig jutottak a velük kapcsolatos lelkesedésben, hogy azt merték állítani, így kellett volna szólnia a harmadik Daft Punk albumnak, mint ahogyan a Nonsense In The Dark megszólal.

De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen ahhoz hogy még inkább megértsük az anyagot, jó tudni, hogy a három alapító tag, név szerint Olly, Tim és Mark, nem is olyan régen "még csak" a Kill 'Em All klubsorozat atyjai voltak, mely partik Londonban oly sikernek örvendenek immáron több mint öt éve, hogy a kisebb helyiségekből át kellett költöztetni a éjszakákat egyenesen a megaklubnak számító Fabric-be, ahol aztán olyan sztárokat láttak vendégül mint a Bloc Party, Erol Alkan, vagy a Justice. Aztán valamikor 2005-ben elkezdtek remixeket gyártani, majd 2007-ben jött az ötlet, egy saját anyag készítéséhez, melyhez meg is nyerték maguknak a nagy nevű német producert, Connie Plank-ot, aki többek között olyan zenekarokkal dolgozott már együtt mint a Kraftwerk, az Ultravox, vagy a legendás Eurythmics. Ennek a közreműködésnek lett az első gyümölcse a This Rhythm, melyben Samul Dust a Late Of The Pier frontembere vokálozik, míg  többi dalhoz olyan énekesek nyertek meg, mint Tommy Sparks, frYars, vagy a The Maccabees és a Secret Machines énekese.

És a már fent említett indie hatás ezzel ki is teljesedett, mely talán csak azzal lehetne tökéletesebb, ha női vokalisták is színesítenék az anyagot, de gondolom ez a koncepció része volt, hogy őket kihagyták. Talán nem is olyan nagy baj, főleg ha meghallgatjuk a korong második dalát az Elevator-t To My Boy előadásában, aki olyan tökéletesen adja vissza a '80-as évek OMD és Roxy Music hangulatát, hogy az már kísérteties. De nincs ez másként az frYars énekelte Poison The Ivy-vel, vagy a záró dallal sem, amit Mauro Rimmidi-nek köszönhetünk. Aki pedig nem szeretne a múltban tévelyegni, annak ott van a Kill 'Em All partik hamisítatlan hangulatát felidéző What Happens Next, a Messages Tommy Sparks-sal, a Lights Skips Cross Heart, vagy éppen a címadó nóta. Rex The Dog szerint ezek tökéletesen visszaadják a három partiarc keltette hatást, csak éppen nem élőben, hanem otthon a hangszórókból. És kedvet csinálnak ahhoz is, hogy ha újra Londonba tévednék, semmiképpen se hagyjam ki a Fabric-et az utamból.

Bizonyára elhamarkodott vélemény lesz ez a mostani, hiszen még csak fél napja hallgatom a Sound Of The Universe című új Depeche Mode albumot, ezért arra kérlek benneteket, hogy ne harapjátok le a fejem, ha esetleg nem értetek vele egyet.

Mert az van, hogy én eddig csak két korongot nem szerettem tőlük igazán, az Exciter-t, és a Songs of Faith and Devotion-t, de szerintem megvan a harmadik is. Ugyanis ez szerény véleményem szerint baromi gyenge anyag, holott nekem a szintén Ben Hillier közreműködésével készült Playing The Angel kifejezetten tetszett. Ebben nem kevés szerepe volt a hangszerelésnek, a remek daloknak, és annak, hogy recsegős, fémes, ipari volt a hangzás. Ellenben a Sounds Of The Universe kapcsán már szó volt arról, hogy Martin új kütyükbe szeretett bele, de ahogy hallom, ezek csupán prüttyögő hangokat tudnak kiadni, ugyanis a hangzás olyan néhol mintha gyerekeknek gyártott játékokkal készítettek volna vicces effekteket, és azokat vették volna fel szép sorjában. Még talán ez lenne a legkevesebb baj, ha erősek lennének a dalok, de sajnos egy-két kivételtől eltekintve ebben sem jeleskedik az új anyag.

Az első dal az In Chains és az utána következő Hole To Feed még csak-csak hozza a megszokott, vagy elvárt minőséget, aztán persze a Wrong is, de a negyedik nóta után mintha mélyrepülésbe kezdene az egész. Csupán a Miles Away környékén kezd megint felfelé ívelni a hangulat, de aztán jön a Jezebel Martinnal és megint andalogni kezdünk, persze csak azok akik eddig kibírták ébren.

Tehát öszességében nem a 2009-es esztendő legnagyobb csalódása az album, hiszen erre a posztra nagy eséllyel pályázik az új Prodigy anyag, de azért nagy durranásként sem fogok rá emlékezni, legalábbis úgy biztos nem, mint ahogy az A Broken Frame-re, a Music For The Masses-re, a Violator-ra, az Ultra-ra vagy akár a Playing The Angel-re teszem. 

Sajnálom srácok, de úgy tűnik én már örökre rajongó maradok, de csak minden második lemezt fogok igazán kedvelni. Lassan erre fogunk beállni. Ez sem rossz, csak tovább kell várnom a mindent elsöprő extázisra. Még jó, hogy eddig nem vettem jegyet a koncertre, pedig azzal akartam Édespofát meglepni a névnapján, de most majd agyalok máson.

Plankó Gergő írásán kifeküdtem, és az a nagy igazság, hogy nem kicsit, inkább nagyon. És akkor engedjétek meg ezt az egy leheletfinom mondatfoszlányt kedvcsinálónak, hogy biztosan tovább olvassátok: "... nyöghet-vonagolhat Britney akárhogy a Womanizer klipjében, annyira ordít róla a lehasználtság, hogy már lehetetlen szexuális jelenségként gondolni rá; az igazi ínyencek pedig, például én, a szája szélére odaszáradt hányásmaradékot is látni vélik. ..." 

Vajon lehetséges olyan gyönyörű kritikát írni egy lemezről, mint amilyen maga az album? Igen lehet, és engedjetek meg egy rövid részletet az "Önmagát zárja be - Portishead: Third" című írásból, melyet a Quart publikált tegnap és Rónai Andrásnak ezer köszönet érte: "... És persze ott van Beth Gibbons, a világon jelenleg működő legjobb énekesnő, aki tényleg akármit meg tudna csinálni a hangjával (velünk), nemcsak technikai, de érzelmi értelemben is. Itt mégis végig visszafogott, lefojtott, csak utal arra, hogy ha akarna, bizony kiengedhetné magát és markolhatná a szívet, facsarhatná a lelket, de nem. A mixben is eléggé hátra van szorítva, de ez nem feltűnő, mert pont azt a helyet lakja be, az elemzett klausztrofóbiás módon, ami neki kijutott. Természetesen ő a felelős a dalszerűségért, és nagyon szép dallamokat énekel, amik akár a fülünkbe is másznának, ha az egész nem lenne mégis túl a dalformán. Beth a legjobb talán a Nylon Smile-ban, ahol egy új elem is megjelenik az énekében, a lefojtott-elkent, de már-már meleg-simogató kísérethez tökéletesen passzoló dúdolás. ..."

Egyszerűen tökéletes minden szó, pont annyira mint a Portishead új lemeze. Látszik mekkora tisztelettel van megfogalmazva, és mennyire szeretett volna András legalább olyan minőséget hozni ebben a cikkben, mint amilyen a zenekar munkája. És sikerült!

Kicsit bosszankodva indult a tegnapi nap, mivel a szombaton vásárolt ruhaszárítóhoz két balos elemet adtak, így nem tudtuk összeszerelni és vissza kellett mászni vele az Auchan-ba, de sebaj. Végül is rendesek voltak, rögtön visszaadták a pénzt és így vehettünk egy jó kis olasz gyártmányt az olcsó kínai helyett. Érted? Na, de nagyon előreszaladtam a történtek elmesélésében.

Ugyanis mikor elindultunk itthonról, keserves macskanyávogásra lettünk figyelmesek a szomszéd udvarról. Nekem több sem kellett, macskabuzi lévén, rohantam át megnézni mi ez az éktelen ricsaj. Pár pillanat alatt észrevettem a fűszálak között mocorgó kis szürke kölyköt, felkaptam és sietve Édespofa orra alá dugtam. Rajta nem láttam annyira a lelkesedést, így mivel fél szavakból is megértjük egymást, azonnal a szülő felkutatása lett az elsődleges cél, nem pedig a kisállat felhurcolása a lakásba, és cumisüvegből etetése. Visszamentünk a szomszéd házhoz, de sajnos a csöppség anyukáját nem találtuk, ellenben egy éppen kismacskákat pottyantó, másik anyukát találtunk. Már három kijutott a hátsó kijáraton, akikhez este újra visszamentünk, csak megnézni, hogy minden rendben van-e velük. Szóval vissza a délutánhoz, hisz Édespofa szerencséjére egy fiatal pár is kijött megnézni mivel foglalatoskodunk, így mivel Redblek a telefonban nemet mondott egy újabb macsek befogadására, így ők vették magukhoz. Happy End lett a történet vége, de a többi tegnap világrajött kisállat sorsáról még be fogok majd számolni.

Ezek után én persze a kocsiban is csak azt hajtogattam egész úton, hogy: "Kismacska! Kismacska! Kismacska! Pupúúúúúú!" Mely skandálásnak csak a WestEnd-ben lett vége, hiszen ott azért mégsem viselkedhetek úgy mint egy 5 éves gyerek. Egyébként a bevásárlóközpontot körülbelül fél óra alatt meguntuk, és arról kezdtünk beszélgetni, hogy mi a francot szeretnek mások ebben a hodályban, hiszen még jó üzletek sincsenek, amióta ugye a Diesel is megszűnt.

Aztán végül úgy döntöttünk, hogy cigizünk egyet, kettőt, hármat a friss levegőn, amíg kedves barátnőnk megérkezik és beülünk az általa kinézett U2 3D mozira. Nem akarom megbántani nagyon a zenekar rajongóit, ezért csak finoman az észrevételeim. Első körben nem tudtam mi zavar jobban, az untrendi szemüveg, vagy a zenekar produktuma. Aztán persze a 3. szám megmentette kicsit a dolgot, hisz a New Years Day nem rossz nóta, de aztán megint olyanok következtek, melyeknek még a címét sem ismertem. Gyalázat, hogy igazán csak a One és a The Fly került be ebbe a felvételbe a jó dalok közül, ellenben egy csomó nyávogás helyet kapott. A vége felé aztán a századik Peace, Love, No War és hasonló ideológiai sablonduma után megállapítottam, hogy Bono igazából a világ Kovács Ákosa. Adj hitet! Az egyébként látványos 3D filmecske pedig közel olyan jó hangulatú volt mint egy Vidám vasárnap. Személy szerint csak fanatikus rajongóknak ajánlom, de ők vigyenek egy százas csomag papírzsepit.

Egyébként pedig az évek során nekem fel sem tűnt, hogy Edge-nek milyen jól áll az öregedés. Egyre dögösebb pasi lesz, ellenben Bono-val, akinek néha mutatták a cipőjét, és totál kiábrándító volt a magas talpú Buffalo, de gondolom a "magassága" miatt kellett!

Ez a második nap fájdalomcsillapító nélkül, ami érdekes érzés, mert most hosszú idő után megint élvezem, hogy van fenekem.

Na mindegy, nem is erről akartam írni, hanem arról, hogy Gecco kritikájának elolvasása után letöltöttem, ma pedig megnéztem az Interview című filmet. Tudjátok, ez Steve Buscemi első filmje amiben ő a főszereplő és a rendező is egy személyben. Azt tudni kell, hogy én bírom az ilyen kamaradarabok megfilmesítését, talán ezért is mert 2-3 szereplőre jobban tudok figyelni, nem kell ezer helyszín között cikázni, és ezek a történetek nagy összpontosítást igényelnek, legtöbbször mélyebb és összetettebb mondanivalójuk van, mint mondjuk a Felkoppintva (Knocked Out) című borzalomnak. Ezek ismeretében talán nem újdonság, ha azt mondom, hogy a kedvenc filmjeim között szerepel a Halál és a lányka (Death And The Maiden), és a 8 nő (8 Femmes) is, de sajnos ezek közé az Interjú biztos nem fészkeli be magát, annak ellenére sem, hogy Sienna Miller egész jól játssza a bolond színésznőcskét. A legnagyobb hibája a másfél órának, hogy túl hosszú a történethez képest, szinte végig azt vártam, mikor történik már valami, mert nem akartam elhinni, hogy csak ennyiről szólna a film. Két ember küszködik egymás hazugságaival, hogy aztán mégis átbasszák egymást. A mondanivaló is a szádba van rágva a végén, mint ahogy a szexi Sienna megállapítja: mindig vannak vesztesek és nyertesek. Hát köszi.

Azért nem hagyom ezzel abba az írást, inkább megosztom veletek azt is ami tetszett és már rég meg akartam írni. Elkezdtem nézni a Terminátor sorozatot, azaz a Sarah Connor Chronicles-t, mely legnagyobb meglepetésemre tetszett. Ehhez is tudni kell, egy apró háttérinformációt, méghozzá, hogy én utáltam mindegyik mozifilmet, sőt az első kivételével meg sem néztem őket végig, úgy hogy közben ne kapcsolgattam volna a tévét. Szóval már magamon is meglepődtem, hogy Zoli lemezéről az első részt átpakoltam a gépemre, de innen már nem volt megállás. A titok nem tudom mi, talán a szereposztás, vagy a nem túl unalmas forgatókönyv, esetleg a sok akció? Mindenesetre a főszereplő gyerek a Hősökből (Heroes) ismerős lehet nektek is, aztán ott van anyuci a tökös csaj, akit Lena Headley játszik, és ezt megfejelve egy robotcsajt is melléjük raktak, aki a legviccesebb az egészben, meg egyesek szerint gyönyörű is.

Ja, és tudjátok mire jöttem rá? Arra, hogy hason fekve nem jó inni a kávét, mert nem folyik le, csak megáll valahol a torkotok és a hasatok között és ott liftezik, amíg nem dőltök eléggé hátra. Hű, de szar!

Ti éreztetek már valaha akkora erőt magatokban, melyek segítségével akár halálos sebet is képesek lettetek volna ejteni valakin? Ha igen, akkor valószínűleg nagyon szomorúak voltatok, tele fájdalommal, sebekkel és gyűlölettel.

Hihetetlen amikor megcsap akár csak a szele is annak, hogy valakitől elvegyél valami számára igazán fontosat, amikor annyira elkeseredsz, és a csontodig hatol a fájdalom, hogy nem bírod másként levezetni. Félelmetes már az is, ha csak közel kerülsz egy ilyen érzéshez, nem ám az, amikor fel is fal teljesen! Szintén nehéz lehet megérteni az új önmagad érkezését is amikor egy olyan sebet kapsz ami örökre megváltoztat, és mellyel már sosem térhetsz vissza a korábbi énedhez. Megdöbbentően kemény döntés az is, amikor válaszút elé vagy kényszerítve, mely teher miatt senkit sem hibáztathatsz, viszont ha rosszul döntesz, elveszíthetsz egy olyan barátot, akit ha csak egyet lehetne kívánni az egész életed alatt, akkor ilyet szeretnél.

Mit tennél a fájdalommal, hogyan élnéd meg, hogyan vezetnéd azt le? Biztos vagy benne, hogy képes lennél ép ésszel túllépni a mélyből kitörni készülő őrületen, még akkor is ha közben méretes lángcsóvák égetnék a szívedet? Meg tudnál gyilkolni valakit, ha más lehetőséget nem hagyna az élet a fájdalom enyhítésére és a törlesztésre? Meddig mennél el az egyetlen igaz barátodért? És a szerelmedért? Mennyire rémülnél meg ha már nem ugyanaz az arc nézne vissza rád a tükörből?

Persze tudom jól, ez csak egy film, de mint a filmeknek, főleg a jó filmeknek az a szokásuk, hogy megmozgatnak, néha talán túlzottan is. Van még egy jó szokásuk az ilyen moziknak: olyan érzéseket bolygatnak meg bennünk, melyek rég a felszín alatt pihentek. Hát ezt tette a Brave One és Jodi Foster, aki már nem először csinálja meg velem ezt a kis trükköt.

"Nincs visszaút ahhoz a másik személyhez, ahhoz a másik helyhez. Ez a dolog, ez az idegen, te vagy immár teljes egészében." (Erica - The Brave One)

Mi jut róla eszembe? Sajnos, első körben a Függetlenség napja című borzadály, ami szerintem a filmtörténet egyik legnagyobb félreértése, és mint ilyen, a rossz filmek iskolapéldája. Számomra az idegesítően nézhetetlen kategória: felesleges, életszerűtlen poénok és viccelődések a legdrámaibb helyzetekben, rossz színészi alakítások, katasztrofális párbeszédek, undorító Amerika-seggnyalás, és még sorolhatnám.

Aztán vicces vonalon csinált még jó dolgot is ez a fiú, pl. a Men In Black egy egészen szórakoztató darab. Aztán elkészült a szintén vállalhatalan Wild Wild West, de időközben Will azért bizonyította, hogy színészkedni is tud: 2002-ben és 2007-ben is Oscarra jelölték. Mégis, néhány ostoba filmje miatt minden filmjére úgy ülök be ennek a jótestű fekete gyereknek, hogy jaj, várjuk ki a végét. Igaz, mostanában egészen jó kézzel válogat az ajánlatok között, műfajtól függetlenül. Ezzel a tudattal vágtam bele a Legenda vagyok című legújabb alkotásba is, amit a totálisan ismeretlen rendező, Francis Lawrence rendezett. Az ipse jóformán csak fülledt videóklippeket készített eddig (pl. Janet Jackson: Son of a Gun, Britney: I'm a Slave 4 U, Jennifer Lopez: Play). Ehhez képest viszont leforgatta 2007 egyik legjobb filmjét.

Nehéz egy filmről úgy írni, hogy ne spoilerezzünk és az élvezetet meghagyjuk azok számára is, akik még csak ezután ülnek be a moziba. Annyit azért elárulhatok, hogy a Legenda vagyok című film számomra egy hihetetlenül pozitív csalódás. Steven Spielberget beültetném egy fotelba, végignézetném vele a Legenda vagyok-ot, és rögtön utána azzal kergetném az őrületbe, hogy a saját borzalmát, a Világok harca című fércművet tolnám az arcába mondjuk 3-4-szer egymás után. Akkor talán rájönne, hogy milyen eszközzel lehet feszültséget kelteni, és nem elkúrni egy egészen ígéretes alapötletet. A Legenda ugyanis végig kellően izgalmas, időnként nagyon ijesztő, és rendkívül nyomasztó. Sehol egy idétlen poén, vagy egy hatásvadász monológ. Oké, néhol meglehetősen érzelmes és csöpögős, de elvégre ez is csak egy hollywoodi blockbuster. A legjobb fajtából!

Kiváló vágás, jó történetvezetés, elfogadható, hiteles befejezés, remek színészi alakítások és egészen hihető trükkök másfél órába sűrítve. Könnyeztem, mosolyogtam, elgondolkodtam, megijedtem. Azt hiszem, ennél többet nem is várhatok el egy hasonló karakterű filmtől. Főleg a mostani életszakaszomban, amikor minden új filmre azt mondtam, hogy felejtős, és azt hittem, velem van a baj, és nem a filmekkel. Hát nem velem van. A filmek gázak. De ez most nem, végre! Tessenek megnézni!

(Sajnos College még szünetelteti a blogját, így több postot egyenlőre nem olvashattok tőle, de reméljük hamarosan visszatér közénk.)

Nem fogjátok elhinni, hogy ki fog country albumot kiadni nemsokára, ráadásul ehhez a borzalomhoz még a zseniális Amanda Ghost-ot is megnyerte magának. Hát basszus, tényleg van az a pénz!

A víz levert egy másodperc alatt, majd könnyek szöktek a szemembe, aztán a sikítás közben teljesen váratlanul, mint egy forró lávafolyam tört fel az okádék, mellyel öszepiszkítottam kicsit a monitorom. Most takaríthatok, hogy dögölnétek meg!

Tegnap este én is úgy voltam vele, hogy nem értettem teljesen tisztán, hogyan is akar szórakoztatni a Liptai Show.

Kelemen Anna és Havas Henrik beszélt a közös könyvükről, melyben ország-világ előtt kitárulkozik Annácska és minden sallang nélkül vall arról, hogy mennyi a menet nála manapság, hogy a száját többet használja szopásra mint beszédre, és hogy a prosztatamasszázs ára is a csillagos egekbe szárnyalt. Henrik szerint a csaj egy zseniális és meg nem értett kincs, de nekem inkább az jött le az egészből, hogy egy kokós ribi, aki azt hiszi a vulgáris témák és a cicikidobás még mindig menő. Az meg pláne rémisztő volt számomra, hogy Anna mennyire büszke a drogos dolgaira! Olyan mintha azt üzenné, ha nem szívsz, senki vagy! Szánalom, komolyan mondom!

Aztán ott volt a Dobi, (aki a Tóth Vera papucsa volt) kinek története több sebből is vérzett és mindemellett egy olyan kisugárzása is van, hogy csírájában kiölt belőlem minden jóérzést. Az egész "mélyinterjú" alatt le sem tudtam venni a szemem a szájáról, ami valami elképesztően kicsi és csúnya. Nem nagyon értem, hogy lehet egy ilyen szájjal csókolni, azt meg főleg nem tudom, milyen lehet mikor valakit ezzel a kicsi kis ajakkal és nyelvvel kényeztetnek ott lent, bár édespofa szemléltette én meg jót röhögtem!

Engem nem szórakoztatott kicsit sem ez a show és bár bírom Klaudiát, de meg kellett állapítanom, hogy a Szuláknak sokkal jobban állt ez a fajta műsorvezetés. Benne volt tartás, a komolytalan kérdéseket is fel tudta úgy tenni, hogy értelmük legyen és nem akart görcsösen humoros lenni, mikor a szitu egyáltalán nem volt az!

Délután a távirányító nyomkodása közben, Lakatos Márk hangjára lettem figyelmes és nem bírtam elkapcsolni a tévét a fröcsögő röhögéstől. A Viva új műsorában szerepel a stílusguru, Tóth Vera és Keleti Györgyi társaságában a Szexi vagy nem? című műsorban, ahol cirka 15 éves lánykák és skacok sétálnak egy kifutón és a "vérgeci" zsűri pontozza őket. A dumák, azok nem semmik ettől a 3 figurától, szerintem némelyik résztvevőnek súlyos pszichológiai problémái lesznek a műsor után. Lássuk:

Az arcodat annyira eltorzítja a mimikád, hogy csak na!
Te mondani akarsz valamit, vagy csak ilyen a szád formája?
A testalkatod olyan semmilyen, ... mondjuk elmegy!
A tested tök cuki, te vagy az a fazon aki a lányoknak is bejön, de szerintem a fiúknak is!
Az is biztos, hogy vannak olyan emberek akik ha nem szólalnak meg akkor vonzóbbak mint amikor beszélnek!