"London" címke archívuma

Én ebben nem hiszek, így soha nem is fogadtam meg semmit, szerintem a fogadalmak csak arra jók, hogy megszegjék őket, ezért nekem csak terveim vannak. Terveim is csak a közeljövőre, lássuk mik is azok:

Februárig meló, aztán megyünk haza, ahol el kell intézni egy csomó dolgot, kezdve a TB-vel, a bankon át, egész a lakás kiadásáig. Szeretném ha ismerős venné ki, de ez nem azt jelenti, hogy szarért-húgyért odaadom, akkor inkább megtartom nyaralónak. Ha visszajöttünk, akkor most már muszáj lesz elköltöznünk, erről ha már megtörtént, majd írok bővebben, hogy ti is értsétek miért tartott ilyen sokáig. Lulu miatt is muszáj menni innen, mert ebbe a házba nem hozhatjuk és nem is akarnánk ha itt élne. Aztán tervbe van véve egy bringa vásárlása, de előbb még törlesztgetni kell az adósságokat, csak aztán rúgunk ki a hámból. Persze jó lenne nyaralni is, ezt otthon már évek óta nem engedhettük meg magunknak, így szeptember körül nézni fogunk valami jó kis utat, mert már nagyon hiányzik. Izland, Spanyolország, Dánia?

Ha ezekkel megvagyunk akkor már fut a szekér, ősszel már teljesen fellélegezhetünk, és 2011 karácsonyára olyan bulit rittyenthetünk, hogy még a 2010-es őrületnél is durvább lesz, pedig ilyen sem volt évek óta. Hajrá előre!

Ilyet eddig csak filmeken láttam, de tegnap kivettük mi is a részünket az őrületből. Itt ugyanis vége az október óta előkészített meghitt ünnepnek egy nap alatt, a 24.-e még nem is számít karácsonynak, csak a 25.-e, rá egy napra pedig mindenki mint az őrült, elindul shoppingolni, ugyanis az üzletek rögtön 50%-os kedvezménnyel nyitnak ezen a napon.

Be is mentünk az Oxford Street-re délután, ahol nem lehetett mozdulni az emberektől, egymást taposták a menőbbnél is menőbb üzletekben, rángatták le a ruhákat a vállfákról, mintha másnaptól megállna a világ, nem mozogna többé a föld, és nem lennének megvásárolható ruhák. Kegyetlen volt! A Diesel boltban egyszerűen nem kaptunk levegőt, a Topshop-ban a földön, ruhákon átkelve lehetett bejutni, az utcán az egyébként is széles gyalogos úton hömpölygött a tömeg, és elfoglalták az autóutat is, így a buszok se előre, se hátra nem bírtak mozdulni.

Üröm az örömben, hogy amit mi meg akartunk venni, az egyik sem volt még leárazva, sem az Onitsuka kabát, sem az 55DSL fülhallgató, sem a Topman nadrág, de nem adjuk fel, ma a Westfield-be megyünk, aztán újra bepróbáljuk a Carnaby-t.

... szeretnék mesélni, mára megteltem történetekkel, de nem rendelkezem elég idővel mindegyik leírására, valamelyik már tova is szállt, csak egy ici-pici pillanat maradt meg bennem amit mindenképp ide kell vésnem.

Ma délben a szokásos helyemen fogyasztottam az ebédemet, közben a londoni háztetőket bámultam, és egyszer csak megbökött, még meg is borzongtam tőle, aztán felkiáltott: "Hé, te lüke! Te most boldog vagy!"

Nem kis várakozás előzte meg a héten a részünkről a Bodi Bill és a Hundreds közös lemezbemutató koncertjét, már csak azért is, mert későn rendeltünk jegyet, és nem jött meg szombatig. Szép kis kálvária volt, még a HMV-be is bementünk, írtam nekik levelet, amire azt válaszolták, hogy menjünk nyugodtam, majd a helyszínen megkapjuk a jegyeket, csak mutassuk fel a visszaigazoló e-mail-t. Felmutattuk, de a pénztárosnál nem volt számunkra semmi, ennek ellenére mosolygott és adott nekünk két belépőt.

Így végre bejutottunk az Upstairs at the Garage-ba, ami egy kicsi klub, körülbelül olyan hangulata van, amilyenre mindig is vágytam. Ugye emlékeztek rá, hogy írtam erről már egyszer! Itt bizony, szinte a füledbe énekeltek az előadók, a Bodi Bill énekese konkrétan a nézők között ugrált, éreztem az illatát, mi több, együtt mentünk vécére mielőtt elkezdődött a buli, úgyhogy ezt is elmondhatom magamról, hogy pisiltem vele egy helyiségben. Szenzációs, nem?

De visszatérve a koncertre, a Hundreds két tagú duójának bemutatkozó albumát azt hiszem újra kell értékelnünk, mert én eddig körülbelül kétszer hallgattam meg, és nem lettem belé szerelmes, Zsolti még félt is egy kicsit, hogy unatkozni fog, de aztán az lett a végére az állás, hogy majdnem jobban bejött neki, mint a berlini Bodi Bill. A duó egy kis késéssel érkezett a színpadra, előbb a kopaszodó, öltönyös fiatalember foglalt helyet a számítógép és az ütött-kopott Yamaha szintetizátor előtt, aztán az énekesnő is csatlakozott, miután lement a Walking On Rails. A cimbalom is előkerült, aztán csak egyik ámulatból estünk a másikba, ahogy megszólaltak élőben a dalok. Jött a gyönyörű Let's Write The Streets, aztán a Fighter, a Solace, a szarrá gyorsított Grab The Sunset, és a végén a katarzist okozó Song For A Sailor.

Kis szünet következett, beállították a színpadot a srácoknak, addig mi cigiztünk kint az utcán, majd pont visszaértünk a hegedű hangolására, és már indult is a Bodi Bill őrült egy órája. A Henry egyszerűen gyönyörű volt, a Very Small-t pedig az énekes a volt barátnőjének ajánlotta, majd az I Like Holden Caulfield táncos ugrálása után jött a sajátos Nothing átirat, mely a Nothing Compares 2 U-val kezdődik, és persze elhangzott a híres mondat is: "If you don't like Sonic Youth ... fuck off and die!"

Készítettem videókat is de jobb ha nem halljátok őket, nagyon gyatra minőségűek lettek, mondhatni fülsértőek, de nézzétek meg amiket beillesztettem, azokból is minden kiderül.

Azért az nagyon durva, hogy Magyarországon már ki sem mozdultunk a lakásból, többek között azért mert besavanyodtunk, és persze azért is, mert pénzünk sem volt, itt meg állandóan megyünk. Minden hétvége arról szól, hogy mit nézzünk meg. Persze ez az újdonság varázsa, majd biztos elmúlik, de ...

... most úgy áll a helyzet, hogy koncertekre is fogunk járni, mert Londonban van mire. Ide az is eljön, aki nem akar, de ki ne akarna. Most szombaton Hundreds és Bodi Bill, januárban Hercules & Love Affair, áprilisban meg befigyel egy kis Turboweekend a Soho-ban. A Bodi Bill jegyet már meg is vettük, de nyilván a többit is meg fogjuk, hiszen 8 font volt ez is, amennyiért itt 1 óránál pár perccel többet kell dolgoznom. Hát nem röhej?

Ja, és december 5.-én ingyenes The Good Natured koncert lesz az Old Blue Last nevű klubban, arról meg ne is beszéljünk, hogy februárban O.Children lép fel a XOYO-ban.

Zsoltinak nem is kellett menni dolgozni, mert náluk akkora káosz van az utakon, hogy az egész irodaházat bezárták. Bezzeg a belvárosban ahogy leesett, el is olvadt, így hozzánk mindenki be tudott jönni dolgozni, pedig örültem volna én is egy hirtelen jött szabadnapnak.

Egyébként meg kíváncsi lennék azoknak a fejére, akik otthon sírnak minden télen, hogy mekkora hó van és még nem is takarítják normálisan, ugyanis itt még csak nem is sóznak, a hóeke pedig csak az emlékezetünkben él, de szerintem ott sem sokáig, itt ugyanis se híre, se hamva. Egyszerűen leesik a hó, aztán úgy marad amíg el nem olvad.

Juciék (bocs, Judit) meg itt ragadtak, nem mentek ma a gépek Gatwick-ről, de azért remélem holnap már el tudnak repülni, nem jó ennyit itt lenni, még megszokják.

Ezt a mostani főnököm mondta pár hete, amikor meséltünk neki az otthoni helyzetről. Tátott szájjal nézett, nem akart hinni a fülének. Ez csak a mai hír után jutott eszembe, pedig már akartam posztolni.

Egyébként itt sokan nem értik miért nem akarunk visszamenni. A minap Donald mondta nekem viccesen, hogy amint összeszedek egy kis megtakarítást, úgyis megyek haza. Nem értette miért mondom azt, hogy eszem ágában sincs. Azt válaszolta, hogy: "De hát mindenki szereti a hazáját, ti magyarok miért nem?" Mondtam neki, hogy a szeretéssel nincs baj, de nem részleteztem kicsiny angol nyelvtudásommal a dolgot, csak egy példát mondtam neki: "Ha szerinted ott annyit tudnál félretenni egész évben, hogy csak egy hetet nyaralhatnál a Balatonon, itt meg egy havi odafigyeléssel egy hetet nyaralhatsz mondjuk Izlandon, mit választanál? Mert mi jól akarunk élni, ha otthon is lehetne, akkor nem jöttünk volna ide."

Tudjátok régebben, amikor hazánk fiai külföldre költöztek és jöttek a dumával, hogy: "Jaj édes Istenkém, annyira hiányzik a magyar konyha, úgy ennék gulyást, véres hurkát, meg krumplis tésztát tejföllel, Túró Rudit, és ..." Én mindig azt gondoltam ilyenkor, hogy menjenek már a picsába, én nagyon várnám, hogy új ízeket próbálhassak ki, nem izgatna a magyar konyha, hiszen mindenhol olyan jól főznek, ...

... ami állítást máris visszaszívom, és mindenkitől bocsánatot kérek akit akár csak a gondolataimmal is megbántottam, most meg leírva is, de elvonási tüneteim vannak. Vagyis nem is tudom mi ez, nem az otthoni főztünk hiányzik, hanem az, hogy végre egy jót egyek. Belgiumban ez még nem volt probléma, az még Európa, és Zsuzscsi jókat főzött, de itt Angliában minden másként van. Nem mondom, az elején belevetettem magam az angol dolgokba, kipróbáltam a sütiket, a Marmite-ot, a pitéket, és még nagyon sok mindent, de egyik sem jött be. Igyekszem nagyon, de itt nem tudnak főzni basszus, vagy én eszem rossz helyeken. A piték leveles tésztából vagy más íztelen pasztából állnak, fűszer nélküli töltelékkel. A torták amiket ettem, Digestive kekszből álltak, rajta valami porból készült katyvasszal, a péksütik meg említésre sem méltóak. Van olyan édesség is, mint az a tojáshabból készült cucc, amit mi a karácsonyfára szoktunk rakni, csak folyatnak rá valamit, tesznek mellé két szem gyümölcsöt, meg nyomnak rá tejszínhabot. Gulyás nálunk is volt a már konyhán kétszer is, de itt azt hiszik az valami Chili Con Care-féle étel, csak bab helyett krumplival. Hiába mondom, hogy az leves, egy híg valami, erre csak legyintenek. Egyébként a levesek is ha nem porból vannak, akkor szarrá főzött zöldségből, minden esetben összeturmixolva. Sót nem használnak, de szerintem fűszereket sem nagyon, az ételek pedig maximum 3 összetevősek, ami még nem is lehetne baj, csak annyira unalmasak.

Két hétig még próbálkoztam, de lassan feladom, hacsak nem ajánlotok valamit amin itt lehet élni. Mit egyek? Minden nap nem lehet a Sainsbury's tejszínhabos eperkrémes süteményén élni, meg a Fox's termékei is csak pár napig jelentenek újdonságot, de igazi kaját is ennék, ha már főzni ebben az albérletben nem tudunk.

... de sajnos most nincs időm, így csak röviden. Voltunk ma a British Museum-ot megnézni, ami kicsit sok volt így elsőre, mert akkora, hogy nem lehet egy fél nap alatt bejárni rendesen, annyi az információ, a látnivaló, hogy iszonyatosan lefáradtunk tőle. A meló megy, az angol is egyre jobban, lakás még nincs új, mert bonyolódik a helyzet, de majd beavatlak később. Most rohanok! (Ja, és Zsolti leöntötte az ágyat kávéval, nekem meg korpásodik a hajam!)

Na jó gyerekek, valaki tiltson ki bennünket a TK Maxx-ból, mert különben nem tudom mi lesz. Ma körülbelül 3 Diesel és 2 Puma cipőt tudtam volna venni, 6 különböző gyönyörű CK alsót, 50 pár zoknit, legalább 5 farmert, köztük egy álomszép neon zöld DSL55-öt, ...

Amik után eddig csak az interneten áhítoztam, most egy kéznyújtásnyira vannak, és akkor még nem is beszéltünk a Westfield, vagy az Oxford Street kínálatáról. Rossz vége lesz ennek!

Képzeljétek, ma nekem kellett betanítani a helyettesítő porter srácot, aki addig dolgozik nálunk, amíg én szabadságon leszek. Felhívott tegnap Franciska, hogy reggel 7-kor személyesen engem fog keresni a gyerek, és magyarázzak el neki mindent. Nagyon vicces voltam, nevetett is, mert megkérdeztem, hogy a beugrós beszél majd angolul? Mondta, hogy igen, majd kitört belőle a röhögés és jó éjszakát kívánt. Ehhez képest elég jól ment minden, mondtam neki, ha nem ért valamit, csak szóljon, és megpróbálom másként elmondani. Most vagy nem érdekelte, vagy tényleg megértett.

Egyébként Joanna is azt mondja minden nap jobban beszélek, és tök jó, hogy bátor vagyok és mindenkivel leállok csacsogni. Erre Eva is rákezdett, hogy ne aggódjak, mert amikor ő egy évvel ezelőtt elkezdett itt dolgozni, csak annyit tudott mondani angolul, hogy "How Are You?" és én ehhez képest fényévekkel előrébb vagyok már most. Persze nem hittem neki, így az összes kollégát végigkérdeztem, hogy tényleg így volt-e.

Ja, és már viccelődök! Ma Joanna megijesztett reggel amikor kilépett a liftből, úgy csinált mintha szellem lenne és huhogott, én meg egész nap mindenkinek azt meséltem, hogy van a Portman házban egy szellem, és bemutattam Joanna-t, aki aztán tök jó szellemes, rémisztgetős sztorikat mesélt. Meg Donald-dal is hülyéskedek, bár az idegeimre megy néha, de ha már nagyon unom, mindig azt mondom röhögve az olyan dolgokra amelyekről tudja, hogy értem, hogy "Sorry, I Don't Speak English!!!"

De tök jó az is, hogy úgy érzem egyre jobban megszeretnek a kollégák, már minden nap habos kávékat kapok, reggelente megkérdezik a lányok mit ennék, Rasid minden édességéből hoz kóstolót, és Robi is nagyon jó fej, egész nap bohóckodunk. Hiányozni fognak most egy hétig. Fura, de így van.

Megkaptam életem első influenza elleni oltását, és bár sosem voltam influenzás, most majd biztos leszek, illetve láttam teljes életnagyságban Mike Ruiz-t a metróban. Majdnem újra kellett éleszteni!

Ja, és kiesett a betétem amit a minap ragasztottak vissza. El is veszett. (Ugye tudod ezt hogyan értem.)

... de előbb még egy jó hír, hogy Lulu marad Brüsszelben áprilisig, Zsuzscsiék vigyáznak rá, így megoldódott az elhelyezése addig amíg át tudjuk hozni.

A fogorvosról meg annyit, hogy természetesen mikor esett ki a betétem? Na mikor? Pedig mielőtt eljöttünk, ellenőriztettünk mindent Gáborral, de hát ilyenekre nem lehet felkészülni. Aztán rákerestem a barátomban, és rögtön kidobta a Forest & Ray oldalát, le is leveleztük, hogy mikor megyek, és az áraik sem voltak durvábbak mint otthon. A doktornő is kedves volt, szépen kiégette az ínyem, visszaragasztotta a betétet, és sok sikert kívánt. Ajánlom nektek is!

Ja, és még egy hír! Megyünk Brüsszelbe meglátogatni Lulut valamikor novemberben. Bocs, hogy így csapongok, de annyira örülök! Sőt mi több, baromi szerencsésnek érzem magunkat. Annyira jól alakul minden!

Nem újdonság nálam, hogy mindenféle pánikbetegségek tünetei jelentkeznek rajtam, legutóbb például vezetés közben kapkodtam levegő után, és szorított a mellkasom, és nem csak egy alkalommal.

De volt már olyan időszakom is, amikor nem tudtam elmenni otthonról, annyira kellett pisilnem, vagy olyan is, amikor hatszor is visszamentem a lakásba, mert azt hittem nem zártam be az ajtót, vagy nem kapcsoltam le a gázt, nem csuktam be az ablakot, vagy égve hagytam a villanyt ...

Aztán legelőször Amszterdamban fordultak elő rajtam agorafóbiára utaló jelek, ki is rohantam a belvárosi részből amilyen gyorsan lehetett. Nem is biztos, hogy a fent említett fóbia volt ez, lehet az is, hogy inkább a klasszikus klausztrofóbia, a szűk utcák miatt. Csak azért gondolom ezt, mert itt Londonban is előjött, és egyre gyakoribb. Sokkol a tömeg is az Oxford Street-en, de ezt még simán túlélem, hiszen csak pár métert megyek rajta minden nap, de a Tube az már más tészta. Ott a minap majdnem rosszul lettem, és nem sok tartotta, hogy nem szaladtam fel lélekszakadva a felszínre. Mondjuk nem is csoda, hogy ilyen furán érzem odalenn magam, hiszen baromi sok az ember, és iszonyatosan alacsony a metrókocsi, ráadásul még hajlik is befelé. Rémisztő! Mostanában ha lehet, kerülöm is, inkább megyek busszal.

Persze biztos megszokom majd, meg nem is akarom túlmisztifikálni az egészet, hiszen végül is olyan jó itt! Lassan itt az első fizetésnap, aztán meg szabadságon is leszek, meg végre talán látjuk Lulut!!!

Mennyire más itt minden Londonban, el is vagyok ájulva. Ma a séf karöltve a másik szakáccsal azt mondta, hogy én vagyok a legjobb kitchen porter aki valaha náluk dolgozott. Most mindegy, hogy ez igaz-e vagy sem, az sem lényeges, hogy mindenkinek ezt mondják, ebben az a nagyon fontos számomra, hogy nem a negatív elemekkel akarnak még jobb teljesítményre bírni, hanem pont ellenkezőleg. Tetszik!

A jó, hogy a srácok Vauxhall pártiak, ezért úgy néz ki oda fogunk költözni, remélem mielőbb, ugyanis ezt a mostani helyet nagyon nem szerettem meg. Mellesleg állítólag a Soho után ez a környék a leginkább melegbarát.

A rossz, hogy ma Csaba felhívta a Defrát, és megerősítették telefonon is, a fél éves várakozási időt, így most el kell helyeznünk Lulut valahol, bár elsőként a mostani befogadóit kérdezzük meg, hátha ők elvállalják még pár hónapot, aztán nem tudom ... Vérzik a szívem!