"Meló" címke archívuma

Két okból is kifejezetten baromnak sikerült ma éreznem magam a nap folyamán. Egyrészt az állásinterjún olyan voltam mint aki szeget nyelt, meg sem mertem szólalni angolul, csak nyökögtem. Ettől függetlenül azt mondják jól ment, és a héten kiderül mi lesz a válasz.

Másrészt pedig azért vagyok egy nagy hülye mamlasz kacsa, mert baszki az Oxford Street melletti kis utcában mellettem ment el Skin, én meg földbe gyökerezett lábakkal, tátott szájjal néztem, mint egy fasz. Még egy fél óra múlva is csak hápogva tudtam megkérni Zsoltit arra, hogy ha legközelebb ilyen van, bírjon rá a futásra, meg a beszédre, hogy közös fotót tudjak csinálni, vagy valami. Annyira béna vagyok, hogy most csak ezt a Beth Ditto-val közös képemet tudom megmutatni, mást nem!

Annyira lusta vagyok, hogy még a hazafelé fejben összerakott válogatás albumot sincs erőm megcsinálni, pedig olyan jól hangzott volna, ... Az lett volna a koncepció, hogy amikor egy szar nap után haza tartasz, nem feltétlenül vágysz laza, könnyed dalokra, hanem inkább elgondolkodnál, és ehhez kellene egy kis aláfestés, de címe az még nincs. Fejben sem. Adsz neki? Akkor talán megcsinálom!

Mert erről jutott eszembe, hogy vajon ti ismertek-e olyan munkahelyet amelyik kutyabarát. Mert ha egyre több a bababarát, akkor miért ne lehetne kutyakedvelő is! Például a Fressnapf-ba bevihetik magukkal a dolgozók az állataikat, legalábbis én a Récseiben mindig látom az üzletvezető csaj vizsláját dolgozni. Milyen szép is lenne, ha Lulu is járna velem melózni, nem kellene itthon aludnia egész nap.

Egyrészről sajnálom nagyon, hogy elmegyek a jelenlegi munkahelyemről, mert baromi jól éreztem ott magam, minden aprócseprő bosszúság ellenére is, és néha még arról is sikerült elfelejtkeznem, hogy nem maradt túl sok pénzem a számlák befizetése után.

Ami most leginkább foglalkoztat, azaz minden váltás előtt előtérbe helyezem, hogy vajon mi az ami boldogabbá tesz, és miért nem kaphatom meg mindkét dolgot egyszerre. Amikor a Mustang-tól eljöttem, ott is ez volt a dilemma. Hagyjak ott három imádni való, tökéletes kolleginát, és válasszam a jobb pénzt?

Bizony, igazából azért lettem "állásszédelgő", mert két dolgot szeretnék megkapni egy munkahelytől, az egyik a kellemes, hosszú távon is jól működő légkör, a másik pedig egy olyan fizetés amelyből nem okoz gondot néha-néha egy-egy mozi, egy étterem, vagy netán évente egy rövidebb nyaralás. Semmi durván elszállt vágyam nincs, olyanokra gondolni sem merek, hogy takarékoskodás! Csupán ez a kettő az, ami valahogy évek óta nem jön egy fedél alá, pedig nyilván nem lehetetlen. Biztos én csinálok valamit rosszul, hogy az egyik szemem mindig nevet, a másik meg sír.

Természetesen nagy reményekkel tekintek a jövő felé, már csak azért is, mert a jövendő cégnél legalább a fizetés megfelelő lesz, és nem lesz semmi himihumi. Aztán ha minden jól megy, még jól is fogom érezni magam, de ha nem, akkor megint ott vagyok ahol a part szakad. Egyik jó, másik nem! És elhihetitek, egy szar légkört néha a fizetés mértéke sem tud könnyedebbé tenni! Persze ennél már csak az a szerencsétlenebb eset, ha mindkettő gyászos, mert volt ilyen is. Soha többé nem kívánom!  

Képzeljétek mi történt velem pár nap leforgása alatt! Már egy ideje ugyan éreztem, hogy nem lesz maradásom a jelenlegi munkahelyemen, de egyenlőre még nem kerestem gőzerővel másikat, sőt ha jól emlékszem még csak egy hirdetésre küldtem önéletrajzot, de onnan sem hívtak fel.

Aztán nemrég itt a blogon viccesen megjegyeztem az egyik kedves olvasómnak, aki egyébként szintén ír naplót, hogy akár még érdekelne is egy olyan munka mint amilyet ő csinál. Szó-szót követett, majd ment a levél csatolva a szakmai önéletrajzommal, aztán telefonon is egyre többet beszéltünk, míg nem tegnap behívtak interjúra, ami kifejezetten jól alakult és zárult.

Mára beszéltük meg, hogy választ adunk egymásnak, és nem kicsit meglepett, amikor a nagyfőnök délelőtt felhívott, és közölte, hogy a blogom olvasgatása még inkább meggyőzte arról, hogy engem akarjon. Én pedig nem kicsit döbbentem le!

Tehát úgy néz ki, hogy holnap felmondok a mostani főnökeimnél, áprilistól pedig reményeim szerint beállok az új csapatba, és baromi szép design bútorokat, fogok nagyon gazdag embereknek eladni. Szorítsatok, hogy legalább olyan jól menjen, mint ahogy szeretném.

Érdekesen viselkedem a kávézóban, és erre a minap fel is hívták a figyelmemet, mert nekem talán sosem tűnt volna fel a dolog. Az történik ugyanis, hogy amikor lemegyek a pékségbe, és kávét kérek, akkor a csajok általában ezeket a kérdéseket teszik fel, melyekre én így válaszolok:

- Egy cukorral kevés tejjel? Igen, egy cukorral tökéletes lesz, köszönöm!
- Két cukorral kéred a kávédat? Igen két cukorral tökéletes lesz, köszönöm!
- Hány cukrot kérsz a kávéba? Köszi csak egyet, azzal tökéletes lesz.

Ugye szerintetek is kicsit furán viselkedem! Én sem értem magamat, mert ezek szerint mindegy hány cukorral adják, hiszen kettővel is pont olyan jó nekem, mint eggyel.

Tegnap hulla fehéren, beteges állapotban jött be a kolléganőm dolgozni, akit a továbbiakban nevezzünk csak Terénkének. Konkrétan mandulagyulladás, nátha és tüsszögés voltak a tünetei, én meg jól lecsesztem, hogy legközelebb eszébe ne jusson ilyenkor betenni a lábát a boltba.

Nem értette miért vagyok kiakadva! El kellett neki szépen tagoltan mondanom, hogy ha most tegyük fel megfertőz engem is, aztán én holnap továbbadom a másik kollégának, aki tovább terjeszti a kórt a harmadiknak, akkor nem lesz aki dolgozzon. Ergo több bajt csinált, mint hasznot, arról nem is beszélve, hogy hány vásárlónak adhatja át a hülye kis vírusait! Remélem felfogta elsőre!

Mert én is régebben nehezen értettem meg, és sokszor dolgoztam betegen attól félve, hogy nem nézi jó szemmel a munkáltató a betegszabadságot. Bár én évente talán egyszer vagyok náthás, és öt év is eltelik úgy, hogy levenne a lábamról valami nyavaja, de akkor is rettegtem. Inkább dolgoztam keményen, ha nem is voltam jól, mint otthon gyógyítottam volna magam mézes teával és a mérgező antibiotikumokkal. Aztán egyszer nekem is elmagyarázták, lassan és tagoltan, hogy mennyi hátránya van azon kívül is a lábon kihordott influenzának, hogy szövődményei lehetnek. Én felfogtam, remélem Terénke is! És remélem ma nem én leszek a következő aki fájlalja a manduláit!

Elszoktam a munkától, az a nagy helyzet. Még csak a fél nap telt el, és én máris baromira feküdnék vissza az ágyba, de nem lehet. Másodállásban is dolgozom, aztán az új helyre megyek, hogy berendezzük az üzletet. Hát ilyen a munkásember kőkemény élete, bár ezt nem azért írom, hogy sajnáljatok, hiszen vállalnék többet is. Így legalább lesz pénzem az elmaradt közösköltségre, a csizmára, biciklire, Brüsszelbe menni, Édespofának karácsonyi ajándékra, és talán egy kicsit még félre is tudok tenni.

Ma voltam először az új helyen, és még mindig egész jók a benyomásaim. Este például felhívott a főnöknő, hogy tetszett-e az első nap. Csinálnak ilyet máshol is, csak nekem nem volt eddig hozzá szerencsém?

Az előző bejegyzés hozzászólásai között Márti és sokan mások is elláttak jótanácsokkal depresszió ellen, melyek közül párat már ma is gyakoroltam, és amelyeket nagyon köszönök.

Egyet tennék hozzá, amitől ma állati jó kedvem lett, és nem melékes szálként ott van a mosolygás is, amit szintén Márti tanácsolt. Ma ugyanis megpróbáltam minden vásárlóval még a szokásosnál is kedvesebb lenni, és kevés kivétellel odamondtam mindenkinek a távozás előtt, hogy: "További kellemes hétvégét!" És mindenki visszakívánt, méghozzá lelkesen és mosolyogva.

Továbbá nem is tetőzhette volna a napot jobb dolog, mint az, hogy megállított egy bringás srác hazafelé, aki segítséget kért tőlem angolul, én pedig csupa vidámsággal az arcomon, felajánlottam neki a pumpámat. Piti kis egyszerű dolog, tudom. De beszélgettünk is közben, és baromi hálás volt, én pedig ettől még jókedvűbb. Látjátok, ilyen kevés is milyen jól tud esni.

Persze még csak szó van róla, de ahogy ismerem a magyar munkaadókat, majd simán visszaélnek minden kis adódó helyzettel, ahogy eddig is tették, és nem választható, hanem kötelező lesz ennyit dolgozni. Persze feketén.

Mondjuk javaslatom nekem is lenne, méghozzá szerintem a munkavállaló és a munkáltató szempontjából sem rossz idea. A történet pedig, hogy hétfőtől dolgozzunk 4 napot 12 órában, de legyen szabad a péntek is. Így lehetne ugyanúgy 48 órás munkahét, és eközben három nap otthon a családdal. A legtöbben úgy is melóznak 12 órát és közülük is sokakat még csak nem is a törvény szerint fizetnek érte, szólni meg senki sem mer, mert akkor oda az állása. Nálunk is felajánlották a túlórát, de engem nem érdekel, mert olyan gerinctelen a hozzáállás, hogy az már nekem is sok. Folytatva a javaslatokat, továbbá az is hasznos lenne ezzel egy időben, hogy a kereskedelemben is korlátoznám a nyitvatartást csütörtökön és pénteken hosszabbítottra, de szombaton kizárólag kettő óráig. A vasárnapi napot pedig zárásra ítélném. Mindenki húzza magára a takarót sokáig, vagy napozzon, bulizzon, bármit is csináljon, de ne dolgozzon! 

Egyébként ezzel kapcsolatban itt van ez a cikk is, mely arról íródott, hogy az unión belül is hazánkban a "legszorgalmasabbak" a munkavállalók, illetve itt egy ötlet Amerikából, melynek még ott sem örülnek osztatlanul.  

Megint megvágtak, csak most kisebb szikével, kisebb helyen és nem a seggemen, hanem az ágyékomnál. Azt mondja a mosolygós doktornő, hogy sajnos hajlamom van az ilyenekre, én meg arra gondolok, bár inkább más hajlamaim lennének. 

A mostani állás szerint holnap meg melózni megyek úgy, hogy alig bírok járni, folyik a genny a lábam között, de sebaj, mert én egy olyan jó fej (értsd: egy barom állat) fickó vagyok, hogy nem hagyom cserben a kollégámat akkor, amikor neki körmöshöz kell menni. 

Tegnap reggel bejön Krisz a munkahelyre, és elkezdi mesélni az álmát: "Képzeljétek! Gyereket szültem az éjszaka." Majd egy rövid hatásvadász szünet után: "Csak egy baj van, hogy egy kis pók volt, de azért aranyos!"

Tegnap vettük észre, hogy Dita egyre nehézkesebben beszél, sőt vannak szavak amiket nem talál, vagy csípőből mást mond helyettük. Többek között a májimplantátum volt ma ilyen a májtranszplantáció helyett. Jó, mondjuk ez nem is egyszerű, de simán elakad hétköznapi szavaknál is!

Úgy tűnik rám is átragadt a kór, mert többek között az előbb, fürdés közben sem találtam a megfelelő szót: "Figyi! Most, hogy fogytam egy kicsit, az látszik már a farkamon is? Szerinted már nem olyan nagy?" Persze a hasamra gondoltam!

Azoknak akik még nem vették elő a pincében, padláson, sufniban, és egyéb helyeken porosodó bringájukat, azt tanácsolom, hogy vegyék. Szépen rakják helyre, húzzák meg a csavarokat, olajozzák be a fáradt alkatrészeket, mert ennek a bulinak még nincs vége, sőt jövő péntekre újabb, egész napos sztájkot terveznek. Juhú-pam-param!

Egyébként már hívtak is a munkahelyemről telefonon, hogy ugye én be tudok menni dolgozni. Mondtam, hogy persze, erre kedvenc kolléganőm: "Jó, akkor már egy ember itt lesz!"

Nah, szóval akinek nincs biciklije, az se keseredjen el. Első lehetőségként beszélje meg a szomszéddal, hogy ha vesz egy csomagtartót neki, akkor szállítaná-e rajta. Amennyiben ez nem jön be, akkor a drágábbik, de hosszú távon olcsóbb, a bérletvásárlást kiváltani hivatott megoldás a következő: Irány az első kereskedő! Itt például van egy Outlet, lustáknak meg egy másik vásárlási lehetőség, ahol még házhoz is szállítják a kiszemelt kétkerekűt.

Jah, és itt egy megfontolandó ötlet! Álljunk sorba a BKV pénztárainál és kérjük vissza a bérlet árából azt a részt amit elsztrájkolnak.

Csütörtökön kétszer is beégettem magam, nem is megy ki a fejemből egyik sem, annyira cinkes helyzetek voltak.

Bejött egy nagyon szimpatikus nő az üzletbe délután, én pedig baromi ismerősnek találtam, sőt úgy rémlett, mintha már beszéltünk is volna. Arra gondoltam, hogy törzsvásárló lehet, ám amikor a kasszánál kértem a kártyáját, kiderült hogy nincs neki. Rácsodálkoztam és mondtam neki, hogy pedig meg voltam róla győződve, hogy innen olyan ismerős. Erre mosolygott, és azt mondta, hogy nálunk most jár először, és inkább a tévében láthattam. Itt megint felrémlett valami, de még nem voltam biztos a dolgomban, így addig kérdezősködtem, míg kibökte, hogy politikai műsorokban szokott szerepelni. Mikor elment, akkor esett le, hogy Parlament, meg vita a Friderikusz műsorban, meg SZDSZ, meg a neve is idővel: Sándor Klára.

Este meg hallgatva Dita tanácsára, minden ellenérzésem ellenére, megpróbáltam keresni egy kedves arcot a Blahán kígyózó sorban a pénztár előtt, hogy eladjam a bérletem. Buta voltam és nem gondoltam bele, milyen reakciókat fog kiváltani az emberekből, ha én odalépek hozzájuk egy eladó fecnivel. Mert az csak egy fecni volt a szemükben, vagyis egy látszólag szimpatikus csaj szemében. Rám sem nézett mikor felajánlottam neki a cuccot, majd mikor másodszor is elismételtem a tényket, fél szemmel rámsandított, mint egy leprásra, és úgy nyögte ki: "Nem kell!" A sorban álló többi ember is hátrébb húzódott, fanyalgott és lesajnált. Baromi szar érzés volt, pedig semmi rosszat nem akartam, csak jót, neki is és nekem is. Féltek azt hiszem, hogy átverem őket és meghallgatni sem akartak. Aztán itthon jutott eszembe, hogy én is viselkedtem már így régebben a hajléktalanokkal. Lesajnáltam őket, elhúzódtam, és nem akartam még hallani sem a bajukról. Még jó, hogy már nem vagyok ilyen. Ennyire kevés lenne az empátia?