"Morissette" címke archívuma

Eleinte nem szerettem. Amikor megjelent a Jagged Little Pill, és róla a You Oughta Know, szimplán csak azt gondoltam: "Na, újra egy hülye amerikai picsa, keserű, feminista dalokkal." Egyáltalán nem érdekelt, sőt azt gondoltam, hogy Grammy ide vagy oda, majd szépen mindenki elunja a csalódásairól szóló számokat, még ő is, aztán eltűnik olyan gyorsan ahogy jött. 

Egészen addig gondoltam ezt így, amíg ki nem adta az eddig legjobb albumát, Supposed Former Infatuation Junkie címmel, 1998-ban. Amennyire vissza tudok emlékezni, azt hiszem abban az évben ezt a lemezt hallgattam talán a legtöbbet, melyről a The Couch azonnal bekerült nálam a nem létező, de folyamatosan alakuló, "Minden idők legjobb dalai" címet viselő lista élbolyába. Ekkor tűnt fel, hogy már nem csak sajnálkozik a sorsa miatt, már nem csak a gyűlölni való férfiakról regél, már nem csak bizonyítani akar, hanem ennél sokkal többet csinál. Zenél, éget és néha bizony még fel is perzseli a lelket, ami ugyan fáj egy darabig, de kellemes fájdalom ez és gyorsabban csap át hosszan tartó szerelembe, mint ahogy azt elsőre várná tőle az ember.

Nem sokkal később derült ki az is a számomra, hogy a fent említett minőség nem csak egyszeri alkalomra szólt, hanem hosszabb távon is kitart. Jött az Under Rug Swept, aztán a So-Called Chaos, mindegyiken remek dalokkal. Muszáj volt visszakanyarodnom az előzményekhez, és újra elővenni azokat az anyagokat, melyeket elsőre jól eltűntettem a süllyesztőben. Viszont ami mellett teljesen elmentem, és talán Alanis tudatos leplezése miatt is sokáig nem került az előtérbe, az a humora, mely miatt aztán még jobban megkedveltem. Azt hiszem nem lehet nem szeretni a My Humps feldolgozását, és az olyan filmszerepeit, mint a Dogma, vagy akár a Szex és New York-ban és a Kés/Alatt-ban tett kirándulásait.

És még ennyi minden mellett is van ideje megújulni, kijönni egy olyan lemezzel 2008 nyarán, melyet szinte senki sem várt tőle. A Flavors Of Entanglement talán pont a merészsége miatt, és amiatt mert nem szégyelt visszakanyarodni a gyökerekhez, műfajában napjaink tánczenéi felé nyitva, óriási siker lett. Ugyan teljesen érthetetlen a döntés számomra, hogy miért éppen az Underneath lett az első kislemez, de nyilván piaci megfontolásból. Én biztosra veszem, hogy jönnek még az izgalmasabb dalok is a sorban, talán éppen a Versions Of Violence, vagy a Moratorium.

Ma pedig tisztelegve a művésznő előtt, és megbánást tanúsítva a kezdeti hitetlenségem miatt, én is ott leszek a Szigeten kicsivel 20 óra előtt és türelmetenül várom majd a pillanatot, amikor is életemben először megpillanthatom az énekesnőt. Direkt nem néztem meg milyen dalok fognak az idei turnén elhangzani, pontosan azért, mert most is egy kis meglepetéseire vágyom. Azt akarom, hogy életünk első személyes találkozásán nyűgözzön le. És ne csak a hangjával.

Biztosan azért ez az első kislemez az új Alanis korongról, mert ez hasonlít a legjobban a régebbi munkáira. Más értelmét nem látom annak, hogy miért az Underneath lett az album beharangozó dala.