"Munka" címke archívuma

Egyébként az a vicces, hogy ha nem hagytunk volna magunk mögött annyi tartozást amennyit, ergo előbb kapunk észhez és nem várunk a csodára, akkor már most tök jól élhetnénk itt kint.

Például ma nézegettem megint lakásokat, simán tudnánk bérelni a kedvenc helyünkön, Wimbledonban egy stúdiót. Így hívják itt Angliában az olyan lakásokat mint a miénk volt otthon, hogy egyben van minden, csak a fürdő van szeparálva a többitől. Már vendégeket is fogadhatnánk, Lulunak is lenne helye, ... Persze nem kesergünk, nem azért írom, csak hogy értsétek többek között ezért is megy nehezen az itteni lakáscécó. Minden hónap arról szól, hogy hová mennyi pénzt toljunk, melyik számlán toldozzuk be a lyukakat. Persze még nem vészes a helyzet, de ezek miatt nincs pénzünk letenni a foglalót egy itteni kecóra.

Még így is ha jól belegondolunk, időben kijöttünk, nem tudom otthon mikor omlott volna a fejünkre minden. Gondolom most azt hiszitek iszonyú tartozásaink vannak, de nem, mert csak két millió ha jól számolom. Ez nem kellene, hogy sok legyen, de egyszerűen otthon ez már a csőd széli állapotok előjele volt, és fingunk nem volt, mikor tudjuk törleszteni őket. Itt meg tervezhető, mert van miből, holott otthon is szerintem átlag közelében, vagy felett kerestünk.

Ez itt a nagy különbség, hogy egy konyhai munkával tisztességes életszínvonalon lehet élni, mindig is ez hiányzott. Ha ezeken a kis problémákon túl leszünk, ami remélhetőleg fél, háromnegyed év, akkor sínen vagyunk. Most megyek, osztok meg szorzok, hová mennyi, kinek, hogy és mikor ...

Ezt a mostani főnököm mondta pár hete, amikor meséltünk neki az otthoni helyzetről. Tátott szájjal nézett, nem akart hinni a fülének. Ez csak a mai hír után jutott eszembe, pedig már akartam posztolni.

Egyébként itt sokan nem értik miért nem akarunk visszamenni. A minap Donald mondta nekem viccesen, hogy amint összeszedek egy kis megtakarítást, úgyis megyek haza. Nem értette miért mondom azt, hogy eszem ágában sincs. Azt válaszolta, hogy: "De hát mindenki szereti a hazáját, ti magyarok miért nem?" Mondtam neki, hogy a szeretéssel nincs baj, de nem részleteztem kicsiny angol nyelvtudásommal a dolgot, csak egy példát mondtam neki: "Ha szerinted ott annyit tudnál félretenni egész évben, hogy csak egy hetet nyaralhatnál a Balatonon, itt meg egy havi odafigyeléssel egy hetet nyaralhatsz mondjuk Izlandon, mit választanál? Mert mi jól akarunk élni, ha otthon is lehetne, akkor nem jöttünk volna ide."

... de sajnos most nincs időm, így csak röviden. Voltunk ma a British Museum-ot megnézni, ami kicsit sok volt így elsőre, mert akkora, hogy nem lehet egy fél nap alatt bejárni rendesen, annyi az információ, a látnivaló, hogy iszonyatosan lefáradtunk tőle. A meló megy, az angol is egyre jobban, lakás még nincs új, mert bonyolódik a helyzet, de majd beavatlak később. Most rohanok! (Ja, és Zsolti leöntötte az ágyat kávéval, nekem meg korpásodik a hajam!)

... hogy minél többet, minél inkább akarok segíteni egy sérült embernek, ő annál inkább lebénul. Hiába pakolok a keze alá, vagy veszek ki a kezéből dolgokat, felemelek, leteszek, ő annál több mindent ejt el, tör szét, vagy bénázik el.

Képzeljétek, ma nekem kellett betanítani a helyettesítő porter srácot, aki addig dolgozik nálunk, amíg én szabadságon leszek. Felhívott tegnap Franciska, hogy reggel 7-kor személyesen engem fog keresni a gyerek, és magyarázzak el neki mindent. Nagyon vicces voltam, nevetett is, mert megkérdeztem, hogy a beugrós beszél majd angolul? Mondta, hogy igen, majd kitört belőle a röhögés és jó éjszakát kívánt. Ehhez képest elég jól ment minden, mondtam neki, ha nem ért valamit, csak szóljon, és megpróbálom másként elmondani. Most vagy nem érdekelte, vagy tényleg megértett.

Egyébként Joanna is azt mondja minden nap jobban beszélek, és tök jó, hogy bátor vagyok és mindenkivel leállok csacsogni. Erre Eva is rákezdett, hogy ne aggódjak, mert amikor ő egy évvel ezelőtt elkezdett itt dolgozni, csak annyit tudott mondani angolul, hogy "How Are You?" és én ehhez képest fényévekkel előrébb vagyok már most. Persze nem hittem neki, így az összes kollégát végigkérdeztem, hogy tényleg így volt-e.

Ja, és már viccelődök! Ma Joanna megijesztett reggel amikor kilépett a liftből, úgy csinált mintha szellem lenne és huhogott, én meg egész nap mindenkinek azt meséltem, hogy van a Portman házban egy szellem, és bemutattam Joanna-t, aki aztán tök jó szellemes, rémisztgetős sztorikat mesélt. Meg Donald-dal is hülyéskedek, bár az idegeimre megy néha, de ha már nagyon unom, mindig azt mondom röhögve az olyan dolgokra amelyekről tudja, hogy értem, hogy "Sorry, I Don't Speak English!!!"

De tök jó az is, hogy úgy érzem egyre jobban megszeretnek a kollégák, már minden nap habos kávékat kapok, reggelente megkérdezik a lányok mit ennék, Rasid minden édességéből hoz kóstolót, és Robi is nagyon jó fej, egész nap bohóckodunk. Hiányozni fognak most egy hétig. Fura, de így van.

Mennyire más itt minden Londonban, el is vagyok ájulva. Ma a séf karöltve a másik szakáccsal azt mondta, hogy én vagyok a legjobb kitchen porter aki valaha náluk dolgozott. Most mindegy, hogy ez igaz-e vagy sem, az sem lényeges, hogy mindenkinek ezt mondják, ebben az a nagyon fontos számomra, hogy nem a negatív elemekkel akarnak még jobb teljesítményre bírni, hanem pont ellenkezőleg. Tetszik!

Még az van fizetésemelés ügyében, hogy ma Franciska bejött hozzám a konyhára és nagy mosolyogva előadta, hogy akkor kapom ám csak meg, ha nagyon jól beszélek majd angolul. Van rá két hónapom, hogy teljesen helyes, és összeszedett mondatokat mondjak. Persze ehhez még hozzá tartozik az is, hogy már pénteken megbeszéltük, melyik suliba fogok járni, mikor kezdem, stb. Meg az is ide tartozik, hogy egyre jobban megy a szövegelés, ma már két viccet is megértettem. Alakulunk szépen lassan, Zsolti is imádja a munkáját, ő is ugyanennél a cégnél van, csak egy másik konyhán, és mást is csinál. Én mosogatok nagyrészt, ő meg kisegít a konyhán.

A hétvégén pedig voltunk Brightonban, hazafelé meg is beszéltük, hogy bizony ott nagyon jó lehet élni. Talán még oda is költözünk, ha kicsit jobban megy majd a kommunikáció. Remélem ott is van Diesel bolt!

Ma behívtak az irodába a nagyfőnökök, én meg már rögtön azzal indítottam, hogy mi a baj, egyből arra gondoltam, hogy most aztán jól ki leszek rúgva. Tipikus!

Erre közölték, hogy csak arra kíváncsiak, jól érzem-e magam, mennyire tetszik a munka, ... Elmondták, hogy nagyon elégedettek velem, mindenkinek kikérték a véleményét, és mindenki elismerően nyilatkozott rólam. Megkértek, hogy ne felejtsek el kitölteni egy nyomtatványt a beérkező árukról, és mellesleg kapok fizetésemelést is. Aztán ajánlottak egy jó nyelviskolát, ahová jövő hónaptól beiratkozunk, mert igen csak ránk fér a tanulást, ezt tudjuk mi is, és ők is. De ezek szerint terveik vannak velem, ami jó!

Egyébként két hét után, ma a főszakács csinált nekem omlettet, már tejszínhabbal kapom a kávét, és a szendvicsem is fel volt turbózva. Tudom, nem tűnnek ezek nagy dolognak, de voltaképpen azok. Ugye érted miért!

Az egészhez még hozzá tartozik az is, hogy azért hazafelé a metrón elgondolkodtam mennyi esélyem volt az előző, vagy az azt megelőző, és a többi magyar munkahelyemen arra, hogy bármilyen fizetésemelést kapjak. Még sosem kaptam ugyanis sehol. Ha jobban akartam keresni, ki kellett lépni, és találni egy olyan munkahelyet, ahol több a pénz. De nem csak a pénzről van szó, bármilyen elismerés jól esik az embernek, de otthon nem szokás osztogatni még a szóbeli dicséreteket sem. Ahol szeptemberig dolgoztam, konkrétan az volt a szokás, hogy teljesen kifacsartak, minden rossz volt, és csak hülye lehettél. Szívvel-lélekkel odatehetted magad, akkor is lebasztak mindenért. Remélem ez másnál bejön, nálam nem. Sosem értettem miért kell ezt csinálni. Nem nagyon fordult elő velem még a több mint 15 éves munkaviszonyom alatt, hogy ilyen eufóriát érezzek mint most.

Ja, és még annyi újdonság van, hogy Zsoltinak is lett melója, ő jövő hétfőn kezd, és teljesen véletlenül még egy másodállásunk is akadt, ami ugyan csak havonta egy délelőtt, de ennek is örülünk, hiszen az is 60 font. Hát ilyenek vannak. Meg az, hogy Lulu kibaszottul hiányzik, de terveink szerint novembertől újra együtt lesz a család.

Most pedig ágy, mert hulla vagyok. Remélem nem lett nagyon össze-vissza a bejegyzés. Rég írtam, nem is annyira hiányzik. Pörög az élet körülöttünk, és minden újdonság!

Már azelőtt, hogy felvettek volna ehhez a londoni céghez, az interjún elmondták, hogy 6 hét fizetett szabadság jár. Aztán az első munkanapomon a spanyol főnököm behívott az irodájába, hogy 10 napom van amit még időarányosan kivehetek, így azt kéri, hogy mondjam meg mikor szeretnék lazítani. Szerintetek egy, vagy inkább két hetet vegyek ki november elsejétől?

... a jövő héttől pedig még durvább lesz minden, hiszen dolgozni fogok. Igen, felvettek! Pedig már úgy tűnt egy hosszú nyaraláson vagyunk, de előbb-utóbb valóság lett abból, hogy külföldön fogunk munkát vállalni.

Itt Angliában egyébként sokkal könnyebb a hivatalos dolgokat elintézni mint az Brüsszelben tűnt. Rögtön első dolgunk volt bankszámlát nyitni, melyet mi a Lloyds-nál intéztünk. Mákunk volt, mert valamiért a Silver csomagot kaptuk, ehhez pedig azt írják a tájékoztatójukon, hogy egy év után adható csak, de megadták. A franc sem tudja miért!

Az angoloknál továbbá kell egy NI szám regisztráció, melyhez szükséges egy interjú, amire adnak telefonon egy időpontot, akkor kell befáradni a helyi Job Center-be. Nekünk ez október 6-án lesz, és hogy össze tudjátok hasonlítani, egy hasonló okmányhoz a belgáknál két hónapos várakozás van, ott október 27-re adták ki az időpontot. Az már csak hab a tortán, hogy amikor felhívtuk őket és meghallották, hogy magyarok vagyunk, rögtön felajánlottak egy tolmácsot, sőt az interjúra is kapunk egyet. Álmodom?

Aztán el kell intézni még egy dolgot a postán, a Home Office regisztrációt. Ez mindenképpen kell a munkavállaláshoz, tőlünk is mindenki ezt kérte elsőre. Be kell küldeni a magyar személyit egy szürke színű (safety) borítékban, két fényképet, és a leendő munkaadó által írott szándéknyilatkozatot, hogy foglalkoztatni kíván, vagy a már meglévő szerződést. Pár hét múlva ezeket a már meglévő engedélyekkel visszaküldik, mi mellékeltünk is egy válaszborítékot a csomagba, hogy biztosra menjünk. Mellesleg a követségen kértünk ideiglenes útlevelet is, hátha időközben át tudunk menni Luluért. Ez 40 font volt, de a regisztrációhoz fel kell tölteni az itteni bankkártyát is 90 fonttal, mert ezt húzzák le a szolgáltatásért cserébe. Remélem ezzel minden rendben lesz, mert az állásinterjún háromszor is elmondták, hogy ha ez nem lesz meg akkor mehetek amerre látok.

Aztán kell majd dokit is választani, és bejelentkezni az itteni betegbiztosítási rendszerbe, ezt majd most intézzük, még nem teljesen világos, hogyan kell, de majd meglesz ez is. Mindenesetre engem minden további nélkül elláttak már háromszor is a fülgyulladásommal, pedig még nem választottam dokit, amikor meg lobogtattam az otthon kért Uniós betegbiztosítási kártyát, elvették aztán megkérdezték ez mire jó, minek kell ilyen, majd visszaadták ... Ha pedig itt már szilárd lábakon állunk, megyünk haza, mert otthon meg mindenhonnan ki kell jelentkezni, például a TB-ből is, különben állítólag meg leszünk büntetve.

A kocsit is fél éven belül el akarjuk otthon adni, ugyanis addig lehet itt külföldi rendszámmal használni, aztán le kellene cserélni, de mi inkább megválnánk tőle, hogy itt vehessünk újat. Hogy miért? A válasz egyszerű, hiszen Angliában nagyon olcsók a kocsik, egy Volvo V70 890 font használtan, és még nem is néztünk nagyon körül, csak a Gumtree-n.

Szóval a lényeg, hogy szorítsatok nekem nagyon, hogy megfeleljek a munkahelyen, ami egyébként egy nagy nemzetközi cégnél lesz a Marble Arch-nál, az ő konyhájukon fogok kisegíteni és mosogatni. Egy barátunk fog betanítani az első héten, aztán már egyedül nyomom. De nem is a munka miatt aggódom, hanem mert az angolom itt kint úgy tűnik még kevesebb és szarabb mint azt otthon hittem.

Tudjátok mi viszi előre a dolgokat? Például az, hogy ma szendvicset csinált nekem a kollégám, hogy tetszett nekik a munkám, és ezt el is mondták, hogy beszélgettünk, nevettünk, élveztük egymás társaságát.

Egyrészről sajnálom nagyon, hogy elmegyek a jelenlegi munkahelyemről, mert baromi jól éreztem ott magam, minden aprócseprő bosszúság ellenére is, és néha még arról is sikerült elfelejtkeznem, hogy nem maradt túl sok pénzem a számlák befizetése után.

Ami most leginkább foglalkoztat, azaz minden váltás előtt előtérbe helyezem, hogy vajon mi az ami boldogabbá tesz, és miért nem kaphatom meg mindkét dolgot egyszerre. Amikor a Mustang-tól eljöttem, ott is ez volt a dilemma. Hagyjak ott három imádni való, tökéletes kolleginát, és válasszam a jobb pénzt?

Bizony, igazából azért lettem "állásszédelgő", mert két dolgot szeretnék megkapni egy munkahelytől, az egyik a kellemes, hosszú távon is jól működő légkör, a másik pedig egy olyan fizetés amelyből nem okoz gondot néha-néha egy-egy mozi, egy étterem, vagy netán évente egy rövidebb nyaralás. Semmi durván elszállt vágyam nincs, olyanokra gondolni sem merek, hogy takarékoskodás! Csupán ez a kettő az, ami valahogy évek óta nem jön egy fedél alá, pedig nyilván nem lehetetlen. Biztos én csinálok valamit rosszul, hogy az egyik szemem mindig nevet, a másik meg sír.

Természetesen nagy reményekkel tekintek a jövő felé, már csak azért is, mert a jövendő cégnél legalább a fizetés megfelelő lesz, és nem lesz semmi himihumi. Aztán ha minden jól megy, még jól is fogom érezni magam, de ha nem, akkor megint ott vagyok ahol a part szakad. Egyik jó, másik nem! És elhihetitek, egy szar légkört néha a fizetés mértéke sem tud könnyedebbé tenni! Persze ennél már csak az a szerencsétlenebb eset, ha mindkettő gyászos, mert volt ilyen is. Soha többé nem kívánom!  

Olyan mintha nem is lettem volna szabadságon, ráadásul főleg nem két hetet. Annyira kimerítő dolog ez a kutyanevelés, hogy komolyan ki vagyok merülve, olyan vagyok mint egy alvajáró, és még álmomban sem tudok kikapcsolni. Éjszaka is félig nyitott szemmel alszom, többször fel is kelek. Persze Édespofa szerint túlzásokba esem, állandóan a kutya köré rendezek mindent, felügyelek, figyelek, gondoskodom, játszom, ... és valószínűleg igaza van. Ki kellene vennem pár nap szabadnapot, de nem a munkából, és tudom, hogy ez nem megoldható!

A fene essen ebbe a nagy boldogságba, már egy jót bosszankodni sem tudok, nem hogy szomorkodni. Nem tudom mi történt velem az utóbbi időben, de majd kicsattanok a jókedvtől.

Még szúnyogok sincsenek, hogy legalább azokat anyázhassam! Idén nyáron még csak egy pók csípett meg az ölelkezős lábujjamon, de rá sem bírok haragudni. A minap meg egy srác be akart előttem parkolni a Páva utcában, én megálltam, és vártam türelmesen, mire valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva elkezdett nekem ordítozni, hogy dögöljek meg. Ne is kérdezzétek, fingom sincs, hogy mi lehetett a baja, hiszen még egy kicsit hátra is tolattam, hogy jobban beférjen. Aztán amikor sikerült neki, vártam mikor pattan ki a kocsiból, és ver agyon, de akkor sem bírtam abbahagyni a mosolygást. Nem hogy kiszálltam volna, aztán péppé vertem volna, nem?

Ebből is látszik, hogy még a sodromból sem tudnak mostanában kihozni. Minden gondolatom, még akkor is ha pont ellenkező irányba erőltetném, csak a pozitív pólus felé halad. Van nekem egy barátom Édespofa, aki tényleg feltétel nélkül szeret, és én viszont. Talán eddig ő az egyetlen barátom aki nem akar semmiben sem megváltoztatni, és én ezt hagyom, sőt el is fogadom tőle. Érted? Örülök neki! Aztán itt a kislakásunk, imádom a munkámat, az anyagi része is kezd a helyére állni, élvezem a vegaság összes velejáróját, süt a nap, lesz kutyánk, ... és még a zenék amiket hallgatok, azok is vidámak.

Komolyan kezdek kétségbe esni, hogy mi lesz így velem. Remélem nem leszek olyan mint azok az emberek, akik folyton csak mosolyogni tudnak, és én pont ezért ki nem állhatom őket. Nem akarok unalmas lenni!!!

Kicsinapom azt mondta bunkó vagyok, igaz nem mindig csak néha, és hozzátette, hogy akkor viszont nagyon. Mondjuk ezt pont ő, pont így? Egyébként is mindezt arra alapozza, hogy Zizinek egyszer azt mondtam egy vázára, hogy szerintem az köcsög, és hogy ne pakolja tele ilyen gusztustalanságokkal a lakását.

Mondjuk visszatérve a bunkó stílusomra, ezek szerint a blogomon sokkal kedvesebbnek állítom be magam, mint amilyen valójában vagyok. Így lenne?

A Munkahelyi terror bloghoz hasonlóan a munkával kapcsolatos bosszankodásoknak, és persze a pozitív kritikáknak is helyet biztosít mostantól a Megajob blog, ahol én is képviseltetem magam immár két történettel is. Bizonyára lesz még több, majd dobálom azokat is, de addig ti is olvassátok el azt a rengeteg érdekes írást az álláskeresésről ami eddig megjelent, vagy küldjetek a blog szerkesztőjének történeteket az átélt esetekről, hogy mások is okulhassanak belőle.

Étranger cégéhez pedig azt hiszem feltétlenül jelentkeznem kell, egyrészt mert jónak tűnik a társaság, másrészt pedig ő fog felvételiztetni: "Tegnap került sor a régóta várt, D2 által szervezett céges italozásra. Kegyetlenül és alattomos módon berúgtam, csak az vigasztalt, amikor ma reggel a főnököm cinkos mosollyal megkérdezte, hogy vagyok, kettőnk közül ő nézett ki rosszabbul. A munkahely közelében található, állati flancos helyre mentünk, 20 fitying ellenében annyi bort ihattunk, amennyi belénk fért. Először a főnökkel beszélgettem, megemlítette, hogy januárban felvételiztetnem kell majd a gyakornoki helyre jelentkezőket. Elég röhejes, de minden apró hatalmat örömmel fogadok. És természetesen a külső és buzigyanússág (szorzata) alapján fogok válogatni. ..."

Azt hiszem a rendszeres látogatók már jól tudják mennyire fontos a számomra a munkahely, de azért ennyire még nekem sem: "Voltunk tegnap belvárosi szórakozóhelyen. Voltak benne tináger cicák kínai cuccokban, hogy ők most aztán hajde kurva yol néznek ki, meg fiúk is voltak körben, ők meg hajde kurva menő vagyok arccal nézegettek szerteszét. Egyikkel volt is szerencsém beszélni, valami teljesen általános dologról beszéltünk, és közölte, hogy ő a pesti közgázon végzett. Hát ez egy tényleg nagyon fontos infó 5 perc után, mégis hova szarjak édes fiam, hogy te ennyire ügyes vagy. ..."

Egyes munkahelyeken minden a küzdelemről és a hatalomról szól, ilyenben szerintem már szinte mindenkinek volt része, de talán még ennél is sokkal érdekesebb, amikor ilyen támadások érik az embert, főleg ha az általunk oly nagyon imádott és sokat vitatott szőr témában különböztetnek meg. Az eper vs. szamóca ügyről pedig már ne is beszéljünk! Legyőzni mindenáron?

Örökös témám az is, hogy vajon mennyit ér a munkám, és ezáltal mennyit érek én. Tudom jól, nem csak a pénzzel lehet ezt mérni, de mi lenne ha létezne erre egy képlet? Beköszöntene a szép új világ?

És végül mit tennél akkor, ha az apád segítségének köszönhetően eljutnál egy állásinterjúra, ahol végre olyan feltételeket, munkát, és egzisztenciát kínálnak amilyenre mindig is vágytál, csak a fater kérésére nem szabadna kérkedned a buziságoddal? Persze ki akar ezzel felvágni? Nem is értem mire gondolhatott az apuka.