"Munkakeresés" címke archívuma

Két okból is kifejezetten baromnak sikerült ma éreznem magam a nap folyamán. Egyrészt az állásinterjún olyan voltam mint aki szeget nyelt, meg sem mertem szólalni angolul, csak nyökögtem. Ettől függetlenül azt mondják jól ment, és a héten kiderül mi lesz a válasz.

Másrészt pedig azért vagyok egy nagy hülye mamlasz kacsa, mert baszki az Oxford Street melletti kis utcában mellettem ment el Skin, én meg földbe gyökerezett lábakkal, tátott szájjal néztem, mint egy fasz. Még egy fél óra múlva is csak hápogva tudtam megkérni Zsoltit arra, hogy ha legközelebb ilyen van, bírjon rá a futásra, meg a beszédre, hogy közös fotót tudjak csinálni, vagy valami. Annyira béna vagyok, hogy most csak ezt a Beth Ditto-val közös képemet tudom megmutatni, mást nem!

Úgy döntöttem tegnap, hogy kár kockára tennem az egészségemet azért hogy az igazságérzetem ne csorbuljon, így arra az elhatározásra jutottam mindenki jótanácsát meghallgatva, hogy hagyom a fenébe ezt a hülye céget, és a lehető leghamarabb megszabadulok tőlük.

Ma reggel szépen bementem és megkönnyebülve jöttem ki, ami nagy szó ez után a két hetes megaláztatás után. Lassan majd leállok a Sedatif-ról is, ha már végképp kiment belőlem a feszültség. Végül is van még egy hónapom másik állást találni, és ezt most megszabadulva a napi stressztől, sokkal jobb kedvvel keresem mint eddig.

Persze ha nem lettem volna ilyen érzékeny és könnyen sebezhető, akkor vihettem volna az ügyet egész a bíróságig, és az ügyvéd szerint nyerhettem volna, de a nagy kérdés, hogy mikor borultam volna ki annyira, hogy már ne tudjam kezelni a pánikrohamokat és a görcsölést. Most még időben kiszálltam!

És hogy mi jön most? Reményeim szerint egy jobb időszak, mert ez az egy év kicsit odabaszott. Nem voltam a legjobb formámban ez tény. Majd ha megint lesz ilyen játék, tutira beírom, hogy az egyik legszarabb évemet munka fronton mely válogatott idiótáknak köszönhetem. 

Kicsit kezdem már unni az állasinterjúkat, ami abból is látszik, hogy milyen nehezemre esik néhány kérdésre válaszolni, és közben milyen hülye gondolatok járnak a fejemben.

Amikor például azt tudakolják, hogy kezelem a stresszes helyzeteket, mindig az jut eszembe, hogy: "Basszátok meg! Nektek is az a célotok, hogy mindenki őrüljön meg, szorongjon, és érezze magát szarul?" Persze nem gondolom, hogy tényleg ez a céljuk, mint ahogy azt sem, hogy van savmentes munkahely, de azért lehet azt minimálisra is csökkenteni és ez a munkáltató egyik kötelessége is kellene hogy legyen. De még nem az! Mindig úgy érzem, hogy olyan embert keresnek, aki bírja a napi idegölést, de kérdem én, aki majdnem teljesen ki tudja vonni magát a stresszhelyzetek alól, az mennyire lelkiismeretesen végzi a munkáját?

Miért nem lehet inkább azt célként kitűzni, hogy a felesleges és idegőrlő helyzeteket elkerülhesse a dolgozó? Ha nem ezekkel foglalkozna, akkor talán jobban tudna összpontosítani a munkájára, nem? És miért van az, hogy a tegnapi beszélgetésen a két fickót egyáltalán nem érdekelte mit gondolok a stresszről, de ha nőkkel interjúzok, akkor rögtön a harmadik kérdésük ez?

És hogy miért is tölt el ez engem egy kis félelemmel? Mert tegnapelőtt egy megbeszélésre menet a kocsiban, pánikszerű tüneteket vettem észre magamon. Már nem az első eset volt, így kezdek arra gyanakodni, hogy ez megint nem lehet véletlen. Volt már ilyen régebben is, csak akkor állandó vizelési inger tört rám stresszhelyzetben, amit pszichológus kezelt, most meg ez a torokszorító érzés. Kapkodtam a levegő után, baromi gyorsan vert a szívem, és azt hittem meg kell állnom, ki kell szállnom, mert különben baleset lesz a vége. Aztán legyőztem, mondogatva magamnak, hogy minden rendben. De félelmetes volt! Mi van ha egyszer majd nem tudom tudatosan leküzdeni?

A ma reggeli Mokkában "rácsodálkoztak", hogy az iwiw-en kutakodnak egyes munkáltatók és fejvadász cégek, egy-egy állásinterjú után. Aztán figyelmeztettek mindenkit, hogy ne rakjon fel olyan információt erre a teljesen nyitott site-ra, amitől eleshetnek a zsíros munkáktól, mert ez olyan, mintha egy ajánlólevelet adnának magukról. Pont ezért nem tanácsos tigrismintás melltartóban sem feszíteni a megosztott képeken, főleg nem egy boa társaságába. Milyen jó, hogy ez a veszély engem már nem fenyeget, és nem kell attól tartanom, hogy ezért nem találok új állást.

Egyébként meg az egész beszélgetésről a Calgon reklám jutott eszembe, amikor a két nő a boltban rácsodálkozik, hogy: "Calgon???? A vízkő ellen?" Mintha még sosem hallottak volna róla!

Erről jutott eszembe egy régi állásinterjúm, amikor kiabálva és csapkodva jöttem ki a szobából, bár azt hiszem inkább a csajt kellett volna jól megcsapkodnom, nem az asztalt.

Az történt, hogy még a nevem sem tudta amikor bementem, aztán kért egy kis türelmet, amíg elolvassa az önéletrajzom, ami akkor még nem volt túl hosszú. Nálam már itt ment fel a pumpa, de gondoltam kivárom mi lesz ebből. Hát az derült ki fél óra után, hogy nem eszik náluk olyan forrón a kását, azaz továbbra is üzletvezetőt keresnek, csak előbb három hónapig eladónak kell lenni minimálbérért, aztán ha ott bizonyítok, akkor eldöntik, hogy valóban alkalmaznak-e a meghirdetett pozícióra. Bizonyítok bazeg! Mikor ott volt a kezében a bizonyíték, ráadásul ott ültem vele szemben, hogy a felmerülő kétségeit is eloszlassam.

Ekkor álltam fel és téptem ki a kezéből az önéletrajzom, majd rácsaptam az asztalra, kiabáltam egyet vele, majd megfordultam és bevágtam magam mögött az ajtót. Nem mellesleg szakadt rólam a víz 40 fokban, fekete öltönyben, és a kocsi felé menet pont azon gondolkodtam amin Wovbagger is: "... felesleges volt ide jönnöm, és egymás idejét rabolnunk."

És akkor most ti jöttök! Meséljetek, nektek milyen volt a legszörnyűbb felvételi beszélgetés? Volt olyan is amit te bénáztál el? Ha több is, akkor csak szépen sorjában!

Az egyik a fejfájás, ezért megyek a konyhába és beveszek egy Cataflam-t, egy kis türelmet kérek...

Nah, szóval remélem hatni fog nemsokára, mert lassan úgy érzem, hogy a szemeim kifolynak a fejemből, az orrom meg mindjárt vérezni kezd.

Azon agyaltam egyébként, hogy szerintetek vajon az életünk során hányszor kell megbocsátani a szüleinknek? Lehet, hogy csak az én családom ilyen problémás, de miért kell úgy lennie a dolgoknak, hogy mindig én érezzem mérhetetlenül szemétnek magam, holott semmilyen bűnt nem követtem el? Lakást akartunk venni, jobb életminőséget teremteni kettőnknek és jó dologba fektetni a pénzünket, ami idővel még hasznot is termelt volna. Nem kértünk semmi egetrengetőt ehhez, csak egy aláírást és pár év jelzálogot a mostani lakáshoz. Mégis miként jutott el a párbeszéd odáig, hogy azt kelljen a fejemhez vágni, hogy: "Az én segítségemmel te ne gazdagodj meg!"

Ami nem öl meg az keménnyé tesz, mint tudjuk és tapasztaltuk. Nem adjuk fel természetesen az álmainkat, de a megvalósításához már nem a szülői szeretet, támogatás, és segítségnyújtás eszközeihez nyúlunk.

A másik kavarodás a fejemben az ügyben van, hogy a hugim már tervezgeti az esküvő lefújását, pont a mi akciónk miatt. Kurvára nem ez volt a cél, mint ahogy az sem, hogy a szüleim össze-vissza hazudozzanak, keverjenek, hadakozzanak és leköpdössék egymást. Hála az égnek, mi Édespofával annyira más értékek szerint élünk, annyira másként gondolkozunk és olyan bensőséges a kapcsolatunk, amilyen nekik már sosem lesz, és gyanítom nem is volt, ha most így bírnak egymással viselkedni.

Aztán itt a munkahely kérdése is, mindkettőnk részéről. Egyrészt már jobban érzem magam az új helyen, másrészt a pénz és az előrejutás lehetősége kicsit sem kielégítő. Ennél én többre értékelem magam, többre vagyok képes és több pénzt akarok. Előrelépni nagyon kevés az esély, törtető és másokat a sárba tipró pedig nem vagyok, soha nem is voltam. Pedig úgy lehetne! Amit most néztem, ott lenne több fizetés és talán több lehetőség is, de lassan már állásszédelgőnek (nem tudom már hol olvastam ezt a kifejezést, de annyira tetszik!) érzem magam, ami nem szeretnék lenni. Biztos, kifizetődő, fejlődő, kreatív és élvezetes munkát szeretnék.

Annyi minden változni fog, hogy azt hiszem a fejem is ettől fáj, és erre úgy érzem, hogy a gyógyszer sincs hatással. Megyek le is dőlök újra, magamra húzom a takarót és kizárom a világot egy kicsit. Csak egy pár órára.

Addig is köszönet mindenkinek aki támogatott az Abaqoos-on keresztül, vagy bármilyen más úton. Teljesen meghatódtam a lelkesedéseteken!

Murphy-nek klassz mondásai vannak, biztos találnék párat erre a két dologra is, ha nagyon utánanéznék.

Először is, már tapasztalatból tudom, hogy amint eltökélten munkahelyet akarsz váltani, az eddigi problémáid a jelenlegi céggel, szinte egy Kengyelfutó gyalogkakukk sebességével változnak meg, és teljesen hülyének érzed magad attól, mert tettél azért, hogy elmehess. Minél nagyobb erőfeszítéseket eszközölsz, annál kedvesebben viselkednek veled, annál jobb a légkör, annál szélesebb a támogatottságod, ésatöbbi. Még szerencse, hogy azt is tapaszalatból tudom, amint leállnék a kereséssel, és eldönteném, hogy a mostani megváltozott körülmények miatt mégis maradok, azonnal visszacsúszna minden a régibe, én pedig seggelnék egyet a padlón.

A másik dolog pedig csupán annyi, hogy amint teljesen lemondasz valamiről, esetemben az álomlakásról a Mandala Kertben, rögtön változik a helyzet, és megkapod amit akarsz. Egy szónak is száz a vége, a lényeg pedig nem más, mint hogy felszabadult az eredetileg kinézett pecó, hatalmas terasszal, így most ügyintézünk minden szinten. 16 óra után megyek megbeszélésre az ügyfélreferenssel, aztán belevágunk, hiszen tegnap este már aludni is alig bírtunk, csak álmodoztunk az ágyban éjfélig, most a megvalósításon a sor.

Addig is ti agyaljatok a Murphy féle mondásokon, melyek is illenek erre a két helyzetre.

Voltam állásinterjún, és elég jól ment. A belső informátorom azt mondta, nagy a valószínűsége, hogy lesz következő kör. Meglátjuk. Azért ma még elküldöm az önéletrajzom a Puma egyik álompozíciójára is.