"Nagyatád" címke archívuma

Azt hiszem nagyon sokáig így fogjuk emlegetni az elmúlt szombatot, az öcsém pedig ideiglenesen a kulcsos gyerek becenevet kapta. Kabaréba illő jelenetek, és a többi ...

A történet sima, elindultunk Kecskemétre, Lana keresztelőjére, és már majdnem a kocsinál jutott eszünkbe, hogy mindent lehoztunk, csak a kocsikulcsot nem. Oké, semmi gáz, felugrottam érte, aztán viharzódtunk az öcsémékhez, kapkodás, miegymás, indulás az Arborétumban lévő kápolnába. Mielőtt behúztam volna az ajtót, jött a kérdés: "Kulcs megvan?" Jött a válasz: "Meg hát." Aztán bedug, fordít, de nem fordul. Még szép, hogy belül is maradt egy kulcs, pont a zárban, kilincs meg szintén belül. Nem volt lacafasza-faca, majd kinyitjuk ha visszajöttünk, végül is csak Lulu-t zártuk be!

Aztán nem volt meg a pap, a keresztanya az erdőben kereste, ezen is jót nevettünk, de azon is amikor kiderült, hogy az autókereskedésben áldja a kocsikat, azért késik. Aztán végighallgattuk a marketing-előadást, majd a könyvajánlót, majd megint reklám, hatásszünet, végül kis ruha, szenteltvíz, kereszt, majd Móni apja felhúzta magát a harangzsinórra. Séta, aztán indult volna a négy kocsiból álló konvoj, de öcsémék csak nem akartak csatlakozni. Pár perc múlva kiderült, hogy azért nem, mert bezárta a csomagtartóba a kulcsot. Ekkor már megvolt az alaphangulat, nem kellett több, a napot elbaszni már nem lehetett. Dőlt a pálesz is, miután a kocsit, majd a lakást is feltörtük!

Végül egy kerti partin végeztük, ahol olyan műsor volt, mely igazán ismétlésre szorul. Csecsek csattantak, Lulu őrült módjára kergette a sípoló labdát, aztán a mosogatószivaccsal készült valamilyen titkos küldetésre, majd egy ecsettel harcolt, de végül csak elkapták. Augusztus 21.-én megyünk megint már csak azt kell eldöntenem, hogy józanul lesz jó a buli, vagy most én is igyam magam a sárga földig?

Vasárnap pedig szülinapot tartottunk, húgom kislánya most lett egy éves, és egy igazán elbűvölő nőcske lett belőle. Egyszerűen alig bírtam otthagyni! Ha jól emlékszem évek óta nem éreztem ilyen jól magam családi körben, köszi mindenkinek!

Édesszájú vagyok, de ez biztos nem újdonság azok számára akik már régóta olvasnak, illetve ismernek, hiszen ők tudhatják, hogy egy akármilyen habos süteménnyel könnyűszerrel le lehet venni a lábamról.

Ezért is vagyok gondban, mert gyerekkorom óta az egyik gyengém volt a gesztenyepüré, melyet ilyenkor ősszel még inkább kívántam, aztán az a sok műanyag, műtejszínes, adalékos-ízfokozós, dobozolt, vagy babból készített, annyira elvette a kedvem tőle, hogy nem is emlékszem mikor merészkedtem utoljára a cukrászpultok gesztenyepüré-részlegéhez.

De most nagyon kívánom, és a legrosszabb az, hogy akármikor csak eszembe jut az áhított édesség, illetve annak hiánya, kizárólag a régi Filipovics Cukrászda által gyerekkoromban gyártott püréjére gondolok, melytől azonnal összegyűlik a nyál a számban. Ugyanez a puncs fagylalt is, meg a citrom, de gondolom kitaláltátok, hogy már náluk sem ugyanaz, ezért otthon sem veszek igazán. Egy maradt, a télifagyi! Arról is Édespofa és a hugicám tudna mesélni, hogy a múltkor hányat nyomtam magamba ... Finom krémes, dermedt csokival a tetején, amely a szádban rögtön szétolvad!!! Hmmmmm.

Olyan vidám és boldog álmom volt ma délután, hogy bizony mosolyogva ébredtem tőle, ezt pedig azért is szeretem annyira, mert ritkán fordul elő. Biztos nektek is volt már olyan, hogy nem akartatok felkelni, inkább újra lehunytátok a szemeteket, hogy csak pár percre visszakerüljetek a fantázia édes világába.

Elmesélni aligha tudnám a pontos és teljes történetet, olyan bonyolult volt, de egy EU által finanszírozott pályázaton dolgoztunk Édespofával, és kihelyeztek minket Nagyatádra, ahol minden nagyon jól alakult. Befogadtak minket, szerettek, jól kerestünk, és még a Dalai Láma is képbe került. Ne kérdezzétek hogyan!  

A szülővárosomban bicikliztem egész nap, és ügyeket intéztem, meg rokonokat látogattam, amikor is megálltam a CSKCS lakótelepen egy kocsmánál, hogy legurítsak egy frissítőt. Már olyan fáradt voltam, hogy úgy éreztem, a két utcával arrébb található automatáig sem fogok tudni eltekerni, így a parkolóban elkötöttem egy ócska Simson motort, a tulajdonosának pedig kiírtam egy cetlire, hogy hol fogom hagyni a járgányt. Aztán viccből egy kicsit előrébb parkoltam le, hogy előbb örülhessen. 

Összesen hat ember kell egy személyautó hátsójának megemeléséhez, és ahhoz, hogy egy árokból egy kis gáz adásával kiszabadítható legyen. Hogy honnan tudom?

Hát onnan, hogy vidéken voltunk a héten, pontosan Somogy megyében, ahol is két napig szakadt a hó megállás nélkül, mi pedig az egyik estén, mikor már azt hittük simán lehet közlekedni, útra keltünk. A hóátfúvás pedig nem szólt előre, hogy jön, mi meg belecsúsztunk a közepébe, aztán meg az árokba. Még most is a torkomban dobog a szívem, ahogy erről írok.

Egyébként érdekes, de az ember egy ilyen veszélyes helyzetben teljesen elfelejti amit az iskolában tanítottak neki, és reflexből a fékre lép. Ne tegyétek!

Az Index vicces oldalról is megközelítette a gázos dolgokat, konkrétan fagyhalál elkerülésére ad jobbnál-jobb tanácsokat, de közben a tesómék már a bőrükön érzik a hatását az orosz-ukrán vitának. Egyébként ha tényleg nem lesz elég gáz, és nekünk is fagyoskodnunk kell, azt hiszem minden este rendezünk majd Uno partit, csak hogy összemelegedjünk.

Az előző bejegyzésben már említést tettem a főnököm kedves kis húzásáról, így most taglalom is egy kicsit bővebben azt is. De csak többek között, mert azért ez a második hét szabi kicsivel több érdekességet is tartogatott ennél.

Először is a lagzit, melyet szintén említettem már, aztán a sok strandoltást a nagyatádi termálfürdőben. Komolyan mondom, ki kell próbálnotok nektek is, hogy aztán igazat adjatok nekem abban, hogy ez az ország egyik legjobb strandja. Mert az is lehet, hogy nekem nincs igazam, és csak azért érzem így, mert a szülővárosomról beszélünk. Pedig én aztán finnyás kis buzi vagyok, nem mászok bele akármilyen koszos medencékbe, nem fizetek bármilyen szar szolgáltatásért, de itt eddig minden rendben volt, ha attól eltekintünk, hogy a pénztáros nénik mosolya hagy némi kivetnivalót maga után. Lévén, hogy nincs. Mindig csak nagy szemekkel bámulnak, így valamiért az az érzés uralkodik el rajtam, hogy az óriásira nyitott szájukba jól beleütnék egy százas papírzsebkendő csomagot, persze egészben, felbontatlanul. De a viccet félretéve, a büfé kiváló, friss, nem zsírban tocsogó és bűzös. A pultosok kedvesek, a fű szépen rendben tartott, a medencék nem elhasználtak, a vécé pedig olyannyira patyolat, hogy még én is ráültem. Szóval tip-top!

Adok nektek még egy jótanácsot az előző mellé, méghozzá azt, hogy soha ne álljatok meg az M7-es autópályán Budapest felé, a 101 kilométernél, és ne menjetek be az ott található non-stop büfébe. Ugyanis az történt, hogy amikor már leadtuk a rendelést, kijött a nő az evőeszközökkel, erre mondom neki: "Lehetne szólni a szakácsnak, hogy a rántottát jól átsütve szeretnénk?" Erre ő: "Dehogy szólok neki, már így is tiszta ideg, hogy 11 órakkor még reggeli rendelést veszek fel." Kérdeztem tőle, a bunkó hangnem ellenére, hogy ha az neki jobb, akkor rendelünk mást, de megrántotta a vállát és bement. Ott ültünk és köpni-nyelni nem tudtunk. Fél perc múlva bementünk, hogy lemondjuk a rendelést, erre a pultos: "Ne parádézzá má! Megkapjátok a rántottát nem?" Aztán meg nem akarta visszaadni a pénzt, amit csak hosszas vita után sikerült megszerezni, amikor pedig a vásárlók könyvét kértem, azt a választ kaptam, hogy olyan már nincs. Fél órán keresztül hívogatam a fogyasztóvédelmet, de sajnos nem vették fel, pedig elmeséltem volna nekik az esetet. Szóval hagyjátok ki ezt a büfét és inkább egyetek pár pihenővel feljebb a Mol kútnál, vagy az outletben található Belfrit-ben. Mi ez utóbbit választottuk, és komolyan mondom, hogy az ottani csajok kárpótoltak az előző incidensért is, olyan kedvesek voltak.

Ja, és néztük a Hal a tortán mostani adásait, de nem nagyon tudott lekötni ez a cigány különkiadás. Gondolkodtam, hogy miért nem, de igazán nem tudom a választ. Margit aranyos volt, Junior is kevésbé volt idegesítő mint eddig bármikor, de valahogy mégsem bírtam ráhangolódni a műsorra. Talán túl sok(k) volt számomra a mulatás?

A kisfőnökre visszatérve pedig csak annyi történt, hogy én hétfőn kezdtem a szabadságot, ő pedig pont aznap, minden előzetes jel nélkül ki akarta rúgni a kollégámat arra hivatkozva, hogy nem tud vele együtt dolgozni. Semmi baj nincs a munkájával, csak nem kedveli. Érted? Ezért ment a huzavona a gilisztaagy és Endy között, aminek végül az lett az eredménye, hogy mégsem lett elbocsátva. Ennek még az a legszebb része, hogy pont két hete bementünk hozzá azzal, hogy mivel már két eladó is elment, vajon mik a további tervei. Lesznek-e még felmondások, és mire lehet a közeljövőben számítani. Az volt a válasza, hogy senkinek az állása nem forog veszélyben, főleg a miénk nem. Ezek után szerintetek mire lehet számítani? És vajon a hasgörgcseim nem emiatt a hülye picsa miatt vannak? Komolyan mondom, napi százszor nézem lassan a telefonom, hogy nem hívtak-e valamelyik helyről ahová beadtam az önéletrajzom. Nem is értem, hogy a központban még annak ellenére, hogy mindenki utálja, és ő az aki nem tud beilleszkedni a csapatba, miért őt támogatják és szabadulnak meg mindenki mástól? Na jó, értem ha nagyon akarom, de az már rég kevés lenne nálam, hogy ő a valakinek a valakije. Én megnézném mennyit hoz a cégnek, aztán ha azt látnám, hogy a dolgozók többet, akkor neki mondanám, hogy: "Bye-Bye!"

Nem volt rossz ez a kis szabadság, bár lehetett volna jobb is, ha a földigiliszta aggyal ellátott főnököm nem pont most dönt úgy, hogy kirúgja minden különösebb ok nélkül a váltótársamat, és nem ezen pörgök szinte egész héten. De ne szaladjunk ennyire előre, erről majd később.

Inkább kezdjük ott, hogy részt vettem életem első esküvőjén, méghozzá nem is akármilyen vendég voltam! Én voltam a tanú, amit ide direkt nem írtam le. Igazság szerint féltem, hogy akkor sokkal többen és jobban leszólják a trendi öltözékel, melyet a férj tanúja csak így kommentált: "Amikor mondta a hugod, hogy furán leszel öltözve, én már előre tudtam, hogy fehér talpú cipő lesz rajtad. Azért szólhattak volna, hogy nem csak a cipő lesz fura, mert akkor én is ilyen kis avantgardban nyomtam volna. Bírom az ilyet!" És csodák-csodájára, senki egy rossz szóval sem illette a rucimat, sőt csupa pozitív bókot kaptam. De lendüljünk is túl ezen az apróságon. A lényeg az, hogy mivel én még nem voltam ezen kívül esküvőn, így Zslati szavait kell idéznem, miszerint: "Én ilyen jól szervezett bulit még nem láttam. Egy percre sem volt fennakadás." És tényleg nem, hiszen volt nekünk egy saját George Lucas-unk, a vőfély személyében, aki tökéletesen vezényelte le az eseményt. Szinte pontban éjfélkor megérkezett a híres mesztegnyői rétes is, aminek maradékáért másnap állítólag véres harcok folytak. A táncban ugyan nem jeleskedtem, de dicséretemre legyen mondva, hogy kétszer is megpróbálkoztam elkapni a ritmust, de mindenki belátta, hogy a pattogós, sírva mulatós nem nekem való. A második eset után már nem is kért fel senki, még anyukám is letett rólam, inkább vitte a pörgősebb urakat a táncparkettre. Aztán a menyecsketánc előtt furfangos taktikát eszeltünk ki az öcsémmel, hogy elkerüljük a lebőgést, ezért hárman teremtünk ott a menyasszony mellett, és jól körbeforgattuk. Így nem tűnt fel senkinek, hogy mennyire bénán mozgunk úgy egyébként, hiszem itt csak körbe-körbe forogtunk. Viszont jó nyuggerhez méltóan mi a kevés mozgás ellenére is kidőltünk úgy fél 3 felé, így mindenki legnagyobb bánatára otthagytuk a Solar szálloda éttermében bulizó népes sereget, és álomra hajtottuk a fejünket a harmadikon.

Reggel meg nem bírtunk felkelni, bár a dél az ugye már nem is annyira számít reggelnek, de akkor kellett elhagyni a szobát, amire mi még ráhúztunk jó fél órát. Mentünk volna segíteni szétszedni a díszletet, de valaki megelőzött minket, így aztán egy gyors szülői látogatás után visszamentünk Mesztegnyőre, ahol másnap reggelig megint csak az alvás. Ja, és a legjobb poént még nem is mondtam! A házasságkötő teremben az anyakönyvvezető a koccintás közben megjegyezte, hogy milyen jó választás volt, majd kacsintott egyet a vőlegényre. Erre Attisunk: "Igen-igen! Finom pezsgő!"

Persze nem úgy, hanem másként, méghozzá itt nálam a jobb oldali linkfalon. Az ötlet onnan jött, hogy egyre több és több bloggerre találok rá, akik szülővárosomból vagy a vonzáskörzetéből blogolnak, így arra gondoltam, hogy jó lenne őket, vagyis minket egy csokorba kötve tálalni az olvasóknak. Eddig öten vagyunk, ha a város hivatalos oldalát, plusz a Startlap ide vonatkozó oldalát nem számoljuk, melyet szintén Attis szerkeszt, de ha valaki rátalál erre a bejegyzésre és szeretne kikerülni a környék "híres" naplóírói közé, csak dobjon ide egy kommentet, és máris linkelem.

És igen, talán haszna is lesz ennek az akciónak, hiszen mindannyian írunk kisvárosi történeteket,  érdekességeket, így akár az oda utazó turisták tőlünk is tájékozódhatnak is, merre hány lépés a tuti, mit érdemes megnézni, milyen a termál, vagy akár a Hotel Solar. Azt hiszem ezentúl én is többet fogok ilyen jellegű postokat írni Nagyatádról, hogy minél szélesebb körű legyen az információk áradata, és kedvet csináljak egy hosszú hétvégéhez, akár velünk többesben is.

Biztos feltűnt pár embernek, hogy kissé megritkultak a bejegyzések mostanában, ennek oka pedig nem más, hogy szabadságra küldtem kicsit a blogot, addig amíg mi is azon vagyunk. Persze ez túlzás, hiszen előre gyártottam pár post-ot, csak a ti kedvetekért. Ez most új nekem is, hiszen az indulás óta még nem volt ekkora szünet, de kell olyan is, hogy egy hétig alig-alig nézek ide. És igen, válaszolok majd minden kommentre, de csak hétfő környékén.

Ne izguljatok értem, most éppen hasonló dolgot csinálok, mint a srác a képen. Nemsokára jövök, csak még csobbanok párat, meglátogatom a barátnőmet Pécsett, aztán megünneplem a szülinapom szűk baráti körben, és már itt is vagyok. 

Van egy sorozat valamelyik csatornán, azt hiszem Kisvárosi gyilkosságok a címe, amit ha tehetek mindig megnézek. Döbbenet, hogy mennyi bolond van egy pár ezer lakót számláló településen! Ráadásul úgy tűnik számomra, hogy az egy főre eső őrültek száma egy kis közösségben nagyobb számú.

Emlékszem, még tini voltam, amikor egy buzit meggyilkoltak a nagyatádi parkban, bent a város központjában. Kisvárosi legenda lett belőle, az igazat valószínűleg csak a nyomozók tudták. Híresztelik még ma is, hogy levágott farokkal találták meg, és egyéb ilyen finomságokat. Ha jól tudom már rég szabadlábon van az egyik elkövető, aki azóta átállt a melegebb oldalra, és most az egyik volt szeretőmmel rakatja magát seggbe.

Ez a történet csupán ennek a 17 éves srácnak az esetéről jutott eszembe. Kíváncsi vagyok a fejleményekre, meg az indokra, nem mintha bármi felmentené őket, vajon miért is kellett egy tóba dobni szerencsétlent.