"Utazás" címke archívuma

... de előbb még egy jó hír, hogy Lulu marad Brüsszelben áprilisig, Zsuzscsiék vigyáznak rá, így megoldódott az elhelyezése addig amíg át tudjuk hozni.

A fogorvosról meg annyit, hogy természetesen mikor esett ki a betétem? Na mikor? Pedig mielőtt eljöttünk, ellenőriztettünk mindent Gáborral, de hát ilyenekre nem lehet felkészülni. Aztán rákerestem a barátomban, és rögtön kidobta a Forest & Ray oldalát, le is leveleztük, hogy mikor megyek, és az áraik sem voltak durvábbak mint otthon. A doktornő is kedves volt, szépen kiégette az ínyem, visszaragasztotta a betétet, és sok sikert kívánt. Ajánlom nektek is!

Ja, és még egy hír! Megyünk Brüsszelbe meglátogatni Lulut valamikor novemberben. Bocs, hogy így csapongok, de annyira örülök! Sőt mi több, baromi szerencsésnek érzem magunkat. Annyira jól alakul minden!

Annyi mindent hallottam már erről a láncról, annyiszor hangzott el a neve a tévében, annyian áradoztatok róla, hogy ha már itt vagyunk Londonban, gondoltuk azért mégis csak ... Meg azt is gondoltuk, hogy itt nem lehet olyan vészesen drága.

Persze minden viszonyítás kérdése, az itteni fizetésekhez képest tényleg nem drága a Starbucks, bár gondolom nem is ez a legolcsóbb. Ízre finom, mi a karamellás kávét ittuk egy muffin kíséretében. A süti nem volt nagy eresztés, Zsolti bármikor finomabbat csinál, de ettől még meg lehetett enni. Elméletileg járt még volna valamiféle életérzés is a kávé mellé, de ezt mi nem kaptuk el.

Végül is ez is csak egy kávézó, a jobb fajtából, de semmi különös. Jól van felépítve a stratégia, nagyon jó a híre, sztárok százairól tudni akik rendszeresen itt isznak, vagy elviszik magukkal a poharat. Pesten én is láttam pár színészt (Barátok közt!!!) bent, és akkor mi van?

Megfogadtuk amikor eljöttünk otthonról, hogy nem fogunk sokat nosztalgiázni, igazából tegnap este tört ránk először valami honvágy féleség. Zsolti hiányolta az Anyukáját, az ágyunkat, a tévét, a fürdőszobát, én meg a lakást úgy egészében, Annát, Zolit, és Nórát, első körben ... (A sorrend nem fontos!)

Egyre inkább úgy tűnik, az utóbbi napokban szép lassan beszippantott minket az őrület malma. Nem elég, hogy napközben úgy vigyorgunk mindenen mint a tejbetök, még éjszaka sem hagy nyugodni minket a mindent átszövő butasághalmaz.

Én többször fél órákat töltök azzal éjfél után felébredve a félálomból, hogy eltervezem milyen lesz Csilláékkal kávézni a Café Belga-ban, Gabival shoppingolni, Chillout-tal gofrizni, Zsuzsival piacozni, hogyan fogjuk kergetni a kacsákat Lulu-val a tóparton, felfedezni a várost biciklivel és milyen lesz első este az új albérletben aludni, Zsolti pedig azzal, hogy milyenre festi majd ki az első lakásunk falait, milyen kocsit veszünk, ...

Mondom én, hogy megőrültünk, eszünkbe sem jut aggódni a majdnem egy napos út miatt, a belga személyi miatt, a munka miatt, és úgy összességében a fontos dolgok miatt. Minden más, apró-cseprő tevékenység eltereli a gondolatainkat ezekről, meg ezek úgyis meglesznek, akkor is ha nem parázunk rajtuk ezerrel.

... gondolom nem árulok el nagy titkot azzal, ha bejelentem, amit eddig nem akartam elkiabálni. Az van, hogy elköltözünk az országból, kipróbáljuk magunkat egy kicsit más közegben, más levegőt szívva, más nyelvet beszélve.

Régóta megérett már bennünk ez a gondolat, nem új keletű a dolog, csak az elhatározás hiányzott. Most Brüsszelbe megyünk, ezt még nem mondtam és azért oda, mert ott van lehetőségünk nem teljesen a nulláról kezdeni, ott lesz szállásunk, élnek ott barátok, vihetjük Lulu-t, és úgy néz ki, még munkalehetőség is akad. Nem mellesleg, az elbeszélések alapján tetszik is nekünk Belgium. A lakás ahol lakni fogunk Ixelles-ben van, pár utcára a piactól, a tavaktól, a belvárostól, a biciklikölcsönzőtől, a ludaktól, és a Margit-sziget nagyságú parktól, de ha a mostaninál sokkal szarabb helyen kellene meghúzni magunkat, ha nem klappolna ennyire minden, akkor is mennénk, mert szükségünk van a változásra. Besavanyodtunk, és akármikor az életem hátralévő éveire gondolok, valahogy nem ezt képzelem el, ami most van. És nincs kedvem várni, tovább küzdeni éveket, ezért indulunk szeptember 1-én.

Már több mint egy hónapja csak intézkedünk, kiváltottuk az EU kártyát, beállítottuk a lakás számlaügyeit, elajándékoztuk a romlandó kajákat, kölcsönadtuk a virágokat, utoljára használtuk a Hungary Card-ot, aztán odaadtuk Zsolti unokatesójának, lemondtuk az internetet és a tévét, ... Ez utóbbi egyébként érdekes volt, mi naivan azt hittük minden ügyfél fontos a UPC-nek, de mi nem. Próbáltuk ugyanis szüneteltetni a szolgáltatást, de mire ezen üzemmód költségeinek végére értünk, majdnem havi 4000 forintnál tartottunk. Gondolom mondanom sem kell, hogy ekkora pénzkidobáson csak nevettünk egy nagyot, aztán vittük a Sugárba a cuccaikat. Jó lett volna ha nem ezt kell tenni, a francnak sem ártottak, szerettük őket, és a távirányítójukat, de az nem ér meg 6 év előfizetői hűség után sem ennyit, hogy készenlétbe álljon az internet és a televízió. Akkor majd nem nézzük azon a pár héten át amikor hazalátogatunk.

Mert úgy tervezzük, hogy nem jövünk vissza egy darabig, nem határozott, hanem határozatlan időre húzunk el, terveink szerint jó hosszúra. Legközelebb december végén szeretnénk itthon tölteni pár napot, akkor már látni fogjuk mennyire megy a szekér Belgiumban, és nekiállhatunk tervezgetni akár évekre előre is.

De mielőtt azt gondolnátok, meggazdagodni megyünk, aztán hazajönni és verni a mellünket, már előre szólok, hogy tévedtek. Mi jól, jobban akarunk csak élni mint itthon. Én személy szerint arra is vágyom, hogy az itt oly nagyon lenézett és leértékelt, mondhatni cinkes kétkezi munkát, fele annyi felelősséggel is elismerjék, és ne rabszolgabéren jutalmazzák. És többek között arra is, hogy ne alaphangon, sok olyan dologról lemondva kelljen élni, amit egyébként természetesnek gondolok. Nem akarok leépülni, nekem a szórakozás sem pénzkidobás, és nem 20 deka párizsin akarok napokig tengődni. Sorolhatnám még, de inkább hagyjuk, hiszen végül is ez egy szenzációs dolog, mármint az, hogy belevágtunk, vágtatunk, tele vagyunk kíváncsisággal, izgalommal, ...

Hetek óta egyébként semmi másra nem bírok gondolni mint az utazásra és a kinti dolgokra. Andi barátnőm kérdezte a múltkor, hogy nem parázok? Mondtam neki, hogy nem igazán, de valószínűleg amint beülünk a kocsiba holnapután reggel, egész úton remegni fogok, mint egy nyárfalevél. Erre azt mondta hív reggel, és tartja bennem a lelket, ami Édespofából kikúszott már akkor egy pár órára, amikor otthagytuk a lakást, és átmentünk a Erzsébet-hídon. Család, barátok, lakás, Budapest! Viszlát nemsokára, vigyázzatok magatokra!

Elnézést a rövid eltűnésért, de a hétvégén lementünk anyósomékhoz, aztán pedig villámgyors látogatást tettünk az anyukámnál és a húgoméknál is, akik hamarosan már nem ketten, hanem hárman lesznek. És nemsokára kiderül az is, hogy milyen nemű lesz az új jövevény, de mi Édespofával már nagyon ráizgultunk a névadásra. Jobbnál-jobbak jutottak eszünkbe, mint például Szamanta, Pamela, Dezső vagy a Lüszi. Persze csak poén szinten jöttek ezek, és a húgoméknak sokkal értelmesebb gondolatuk is volt, de azért még keressük az igazit. Ha van ötletetek, ne tartsátok magatokban!

Továbbá keressük Lujza első almának befogadóit is, mert nagyon úgy néz ki, hogy abból az óriási pocakból nem egy kiskutya fog kibújni, márpedig sajnos eddig csak egyre mutatkozik kereslet. Tehát ha május környékére úgy gondoljátok, hogy be tudtok mindent szerezni neki, a tálaktól a pórázig, és elkötelezitek magatokat egy nagyon aranyos tacskó keverék mellett, akkor jelezzétek most! Előfoglalás van ugyanis! (Egyébként meg vízbe ölik őket, vagy agyon ... vagy micsoda. Az az igazság, hogy ezt meg sem akartam hallani, ezért nem emlékszem.)

Ja, és már többször meg akartam írni, hogy ha új Mol kúton jártok, és tehetitek, ne hagyjátok ki a Marché éttermeit, mert egyszerűen fantasztikus a túrótortájuk, hogy csak egyet említsek a sok friss kaja közül. És szimpatikus az üzletpolitika, melynek lényege, hogy mindig tökéletes legyen minden, és a vásárló álljon a középpontban. Én nem szeretem ha kinyalják a seggem (!!!) de itt pont úgy csinálják, hogy nem esik nehezemre oda tartani. Már ha értitek miről beszélek! A másik ami baromira tetszik, hogy minden friss és egészséges, a tisztaság pedig példaértékű. Még a mosdó is olyan, mintha előttem senki sem használta volna. Oké, 100 forint, de ez minden pénzt megér, ráadásul levásárolható. Az asztalokra pedig ki van rakva egy tábla, amelyen ez áll: "A tálcát kérjük hagyja az asztalon, elpakolásuk kollégáink feladata!" Nem mintha nehezemre esne az Ikeában lepucolni magam után az asztalt, de az árak semmivel sem kevesebbek mint a Marché-nál, ezért máris bukik az állítás, miszerint ettől is olcsóbb lesz minden. Lószart!

Hazafelé pedig beugrottunk az Outlet-be, és az Adidas boltban találtam magamnak egy különleges Diesel nadrágot, ami tökéletesen állt. Az összes hasonlóra 12 ezer volt írva, erre meg semmi. Megkérdeztem és állítólag hiába nézett ki ugyanúgy mint a többi, a kódjában egy szám különbség volt, így ennek 16 ezer lett az ára. Nagyon dühös vagyok még most is, mert ennyit nem szántam rá, de 12-ért simán elvittem volna. A legrosszabb pedig, hogy tökéletes volt, de túl fáradt voltam a vitához. Ezért pedig magamra haragszom, de nagyon!    

Új-Zéland szintén olyan hely, melyet én zeneileg még egy kicsit sem fedeztem fel, pedig érdekes gyöngyszemek vannak arrafelé is. Ráadásul most olvastam egy útikönyvet az ottani érdekességekről, és hát azt kell mondanom, hogy mélységesen sajnálom, hogy nem oda születtem, vagy nem ott élek már most. Mindenesetre nagy marha vagyok, ha egyszer az életben nem utazom el oda!

Zenék terén pedig itt a Dimmer, akik kicsit kárpótolnak azért, mert ilyen sokat kell várni egy újabb nagy dobásra a Placebo-tól. Addig meg itt van a Degrees Of Existence, mely a nemsokára megjelenő negyedik album első kislemeze, melyhez megint csak a Pulse csapata készítette ezt a gyönyörű klipet.

Ajánlatos időnként elhagyni megszokott életterünket, különben abba a hibába esünk, hogy azt hisszük, mindenhol éppen úgy élik hétköznapjaikat a csúcsragadozó legfőbb emlősök, miként mi is tesszük itt Budapest élénk forgatagában. Mivel nem vagyok nagy világutazó és különben is csak egy hosszabb nap állt rendelkezésemre, Ausztrália, Argentína és egyéb távoli helyek szóba se jöhettek. Némi hezitálás után a Velence-Gárdony-Agárd konglomerátum mellett döntöttem. Kábé 50 km, nyelvi problémák nincsenek és a forintot is elfogadják mindenhol. Ráadásul, barátaim laknak ott. Koszt, kvártély, társaság garantált, megbízható minőségben. Persze, hogy az említett három település közül éppen hol járok, azt sosem tudom, sőt, még azt sem, hogy a barátaim háza hová tartozik. Odatalálok és kész. Település táblák csak a főútvonalon vannak, de a téli-nyári időszakra meghatározott 40 km/h max. sebesség inkább arra tereli a figyelmet, hogy el ne aludjak a volán mögött, amíg elérem a szükséges mellékutcát, ahol végre le kell kanyarodnom.

Amúgy, a Velencei-tóval nem szeretjük egymást. Egyszer rémes kiütéseket kaptam a nyári fürdőzéstől, egy másik alkalommal pedig korcsolyázás közben eltévedtem a ködben, amikor meg végre visszataláltam a parthoz, örömömben felugrottam és beszakadt alattam a jég. Igaz, akkor nem lettek utána kiütések. Azóta a partjára se megyek. Mit lehet tudni?!

A téli-nyári gépkocsi gumicseréket viszont régóta arrafelé végeztetem el. Van egy különös műhely. Mivel nem vagyok különösebben megfontolt és pedáns ember, én is mindig akkor szánom rá magam, amikor a legtöbben, vagyis az utolsó pillanatokban. Most is ez történt. A zárás előtt félórával jelentem meg a műhelynél és beálltam a jókora sor végére. A műhely tulajdonosa kijött, barátságosan üdvözölt és nem mondta, hogy menjek a pokolba, mit képzelek meddig tartsanak nyitva a kedvemért?! Sőt, mint mindig, ahányszor meglát (évente kétszer) mindig érezteti, megtiszteltetés számára, hogy Budapestről odajárok őhozzá. Ez már önmagában is megérné, de ráadásul benzinnel, autópályadíjjal együtt is kevesebbet fizetek neki, mint a lakásommal szemben lévő gumisnak, aki korábban évről évre mindig azt juttatta kifejezésre, hogy csak zavarom és már azzal is szívességet tesz, hogy fogadja a köszönésemet. A sorban még utánam is jöttek vagy tucatnyian és lássunk csodát, a műhely tulaja mindenkivel kedves volt. Hogy ne mondjam, egészen fel volt dobva a sok kuncsaft láttán. Ez valahogyan ráragadt a műhely dolgozóira is valamikor régen. Alighanem, rájöttek, hogy a várakozók száma és a bevétel között összefüggés van. A várakozó ügyfelek kellemes ad hoc társaságot alkottak és vidám beszélgetéssel töltötték az időt, így mindenki abszolút nyugodt és türelmes volt. Hiába, ezek a vidékiek tutira nem normálisak.

Ezt megerősítette egy másik tapasztalatom is. Vendéglátóm megkért, ugornék be a boltba venni pár dolgot. Az első szupermarketnél behajtottam a parkolóba. Először az lepett meg, hogy senki nem furakodott a bejárathoz legközelebb eső helyekre. Látták, hogy ott csak egy kocsinak van üres placc, annyi meg már igyekezett odafelé és nem nyomultak be arra a sávra még négyen, hogy majd ki lesz a legügyesebb, aki végül is elfoglalja. A második meglepetés akkor ért, amikor kiszálltam a kocsiból. A parkoló makulátlanul tiszta volt és senki nem ordítozott, hogy "idegyere Jancsika!", "aztán Margit el ne felejtsd a sört, mint múltkor!" vagy "Jaj, anya, ne kezdd már megint!" stb. Harmadik meglepetés: a bevásárlókocsiba nem kellett pénzt nyomni, mégis visszatolta mindenki a helyére. Emiatt koldus se volt egy darab se a helyszínen. Ezek a fura emberek az üzletben se viselkedtek másként. Senki nem lökdösődött a bevásárlókocsival, az időseket előreengedték mindenhol és a gyerekek se akartak minden polcot magukra rántani, sőt, olyant se láttam, hogy valaki jókorát rúgott volna az édesanyjába, mert nem kapott meg valamit, amit nagyon szeretett volna. Csak nem nevelik őket valahol?! Rágondolni is borzalmas.

Vásárló volt bőven, pénztár meg csak egy nyitva. Ez alighanem valamilyen világsztenderd, ami alól senki nem vonhatja ki magát, mert bizonyára összeomlana a globalizáció. A vásárlókon nem lehetett kifogni. Mindenki nyugodtan állt a jókora sorban és beszélgetéssel ütötte el az időt. Nehezen ment, de kénytelen voltam alkalmazkodni. Amikor megnyitottak egy új pénztárt, akkor a sor szépen kettéoszlott, ahol ésszerű volt. Se lökdösődés, se tolongás, se türelmetlenség. Az egy sorból egyszerűen kettő lett. Ugyan hol élnek ezek az emberek? Nem tudják mit kell ilyenkor csinálni?! Döbbentem figyeltem az eseményeket. Amikor bepakoltam a kocsiba, utána persze én is visszatoltam a bevásárlókocsit a helyére és nem hagytam a parkoló kellős közepén, de különös érzés volt, annyit mondhatok, hiszen nem a bedobott pénz visszaszerzéséért csináltam.

Aztán, persze, a barátaimmal megosztottam a rendkívüli tapasztalatokat. Közönyös népség. Csak annyit mondtak: Ja, igen. Így van ez mindig, amikor az üdülőszezon után, amikor hazamennek a "pestiek". Majd jövő nyáron nézzem meg újra azt a szupermarketet. Lesz szemét, lökdösődés, kiabálás, veszekedés és zseton a bevásárlókocsiban. Ők meg inkább elmennek Székesfehérvárra vagy Dunaújvárosba bevásárolni. Megéri a benzint és a fáradságot. Vajon miért gondolják a velencei-gárdonyi-agárdiak, hogy Budapesten élni, az maga a pokol lehet?

(Ez a poszt egyébként Traiano nevű olvasóm második próbálkozása a blogvilágban, mely ezen kezdeményezés terméke. Nem gondoljátok, hoy lassan ideje saját blogot csinálni neki? Hiszen olyan jól ír, hogy ezt kár lenne nélkülöznünk. Ha pedig te is blogolnál, de előtte kipróbálnád magad, mert félsz belefogni, vagy egyenlőre még nem látod értelmét, esetleg csak kíváncsi vagy, akkor nálam megteheted! Írj valamit, és dobd át a gusvagyok@gmail.com -ra!)

Egy hét utazgatással, strandolással, szülinapozással, a The Dark Knight mozizással a hátam mögött, hajnal 2 után sem jött álom a szememre. Ma meg reggel komment a művésznőtől, és lassan meló, így majd tolódnak a bejegyzések. Elöljáróban annyit, hogy a Sötét lovag szerintem nem minden idők legjobb filmje, mint az a neten már oly sok helyen leírták. Sőt a legjobb 10-ben sem lesz nálam. 

Sparrow-nál olvastam, de hamar láncpost lett belőle, és mivel baromi izgalmasnak ígérkezik, így én is előállok a sajátommal, de csak félig meddig komolykodva. Tegyük fel, hogy a halálom napja nem pár hónapon belül lesz, így a listám egy kicsit távolabbra mutató, azaz olyan projecteket tartalmaz, melyek még megvalósításra várnak.

01. Szeretnék sokat utazni, de mindezt úgy, hogy ne kelljen szűkölködnöm az anyagiakban. Látni szeretném még egyszer Zadar városát kettesben, romantikázva Édespofával. Nem most azonnal, akár évek múlva is jó, vagy amikor már megöregszünk. Aztán Kanadába, Ausztráliába, a skandináv országokba és Izlandra is vágyom nagyon, de New York-ot semmiképpen sem szeretném kihagyni.

02. Szeretnék egyszer bungee jumping-olni, de nem ám csak úgy a Szigeten, vagy Siófokon. Én egy folyó feletti hídról ugranék a szakadékba, mert szerintem az úgy az igazi.

03. Szeretnék egy saját számot, egy híres és általam nagyra tartott emberrel elénekelni. Mondjuk Jon Marsh-al a The Beloved-ből, vagy Marc Almond-dal, esetleg Boy George-al, de el tudnék képzelni rajtuk kívül még vagy 20-30 énekest. Jó tudom, hogy nincs hangom, de akkor is ott szeretnék lenni a slágerlistákon!

04. Szeretnék egyszer egy saját vállalkozást beindítani. Egy panziót, vagy egy élelmiszerboltot. Tudom, hogy menne, hiszen ezt érzi belül az ember. Értek hozzá, és az emberekhez. Persze ha jól élnék belőle, akkor ...

05. ... szeretnék egy saját házat, olyat amit én építek fel. Kerttel, kutyával, macskával, kecskékkel, kis tóval, medencével.

06. Szeretnék egy gyereket, de mivel valószínűleg nem lesz, így keresztapuka szeretnék lenni, de nem csak amolyan komolytalan. Én a lehető legjobb keresztapuka szeretnék lenni, olyan aki amennyire lehet, részt vesz a gyerek mindennapjaiban is. Vinném vattacukrot enni, kirándulni, őrült dolgokat csinálnánk, de ugyanúgy a hétköznapokban is ott szeretnék lenni ha szükség lenne rám. Elvállalok bármit szívesen! Lennék peluscserélő, hintáztató, oviól elhozó, szerelmi tanácsokat adó, ...

07. Szeretnék találkozni Glenn Close-al, és egy New York-i teraszon, kávézgatva interjút készíteni vele.

08. Szeretnék egy segélyszervezet aktív tagja lenni, és nagyon-nagyon-nagyon sokat segíteni az állatokon, vagy a természeten. Ezzel kapcsolatban van még egy titkos tervem, de azt egyenlőre nem árulom el.

09. Szeretnék egy idős ember barátja lenni.

10. Szeretnék tenni valamit a magyar meleg közösségért, például ennek az ötletnek a kiterjesztését, és egy különálló oldalt készíteni belőle. Egyébként ez már folyamatban van, és remélhetőleg még idén lesz is belőle valami. 

11. Szeretném megmenteni az életét valakinek.

12. Szeretnék sokkal, de sokkal több színdarabot látni. Régen imádtam színházba járni, és mostanában szinte sosem megyek. Ezen változtatnom kell, és fogok is!

13. És szeretnék így meghalni.

Elmegyünk egy pár napra vidékre, de azért addig is lesz bejegyzés, nem hagyom magára a blogot, és titeket sem. Sőt ha hazaértem, megosztom majd veletek két kínos pillanatomat is csütörtökről, és lesznek képek is a hétvégéről.