"VelenceiTó" címke archívuma

Holnap megyünk délelőtt a Velencei-tóhoz kutyázni és fürödni, ha valakinek van kedve, csatlakozzon! Egyúttal lehet ez az első kutyás blogtali is!

Ajánlatos időnként elhagyni megszokott életterünket, különben abba a hibába esünk, hogy azt hisszük, mindenhol éppen úgy élik hétköznapjaikat a csúcsragadozó legfőbb emlősök, miként mi is tesszük itt Budapest élénk forgatagában. Mivel nem vagyok nagy világutazó és különben is csak egy hosszabb nap állt rendelkezésemre, Ausztrália, Argentína és egyéb távoli helyek szóba se jöhettek. Némi hezitálás után a Velence-Gárdony-Agárd konglomerátum mellett döntöttem. Kábé 50 km, nyelvi problémák nincsenek és a forintot is elfogadják mindenhol. Ráadásul, barátaim laknak ott. Koszt, kvártély, társaság garantált, megbízható minőségben. Persze, hogy az említett három település közül éppen hol járok, azt sosem tudom, sőt, még azt sem, hogy a barátaim háza hová tartozik. Odatalálok és kész. Település táblák csak a főútvonalon vannak, de a téli-nyári időszakra meghatározott 40 km/h max. sebesség inkább arra tereli a figyelmet, hogy el ne aludjak a volán mögött, amíg elérem a szükséges mellékutcát, ahol végre le kell kanyarodnom.

Amúgy, a Velencei-tóval nem szeretjük egymást. Egyszer rémes kiütéseket kaptam a nyári fürdőzéstől, egy másik alkalommal pedig korcsolyázás közben eltévedtem a ködben, amikor meg végre visszataláltam a parthoz, örömömben felugrottam és beszakadt alattam a jég. Igaz, akkor nem lettek utána kiütések. Azóta a partjára se megyek. Mit lehet tudni?!

A téli-nyári gépkocsi gumicseréket viszont régóta arrafelé végeztetem el. Van egy különös műhely. Mivel nem vagyok különösebben megfontolt és pedáns ember, én is mindig akkor szánom rá magam, amikor a legtöbben, vagyis az utolsó pillanatokban. Most is ez történt. A zárás előtt félórával jelentem meg a műhelynél és beálltam a jókora sor végére. A műhely tulajdonosa kijött, barátságosan üdvözölt és nem mondta, hogy menjek a pokolba, mit képzelek meddig tartsanak nyitva a kedvemért?! Sőt, mint mindig, ahányszor meglát (évente kétszer) mindig érezteti, megtiszteltetés számára, hogy Budapestről odajárok őhozzá. Ez már önmagában is megérné, de ráadásul benzinnel, autópályadíjjal együtt is kevesebbet fizetek neki, mint a lakásommal szemben lévő gumisnak, aki korábban évről évre mindig azt juttatta kifejezésre, hogy csak zavarom és már azzal is szívességet tesz, hogy fogadja a köszönésemet. A sorban még utánam is jöttek vagy tucatnyian és lássunk csodát, a műhely tulaja mindenkivel kedves volt. Hogy ne mondjam, egészen fel volt dobva a sok kuncsaft láttán. Ez valahogyan ráragadt a műhely dolgozóira is valamikor régen. Alighanem, rájöttek, hogy a várakozók száma és a bevétel között összefüggés van. A várakozó ügyfelek kellemes ad hoc társaságot alkottak és vidám beszélgetéssel töltötték az időt, így mindenki abszolút nyugodt és türelmes volt. Hiába, ezek a vidékiek tutira nem normálisak.

Ezt megerősítette egy másik tapasztalatom is. Vendéglátóm megkért, ugornék be a boltba venni pár dolgot. Az első szupermarketnél behajtottam a parkolóba. Először az lepett meg, hogy senki nem furakodott a bejárathoz legközelebb eső helyekre. Látták, hogy ott csak egy kocsinak van üres placc, annyi meg már igyekezett odafelé és nem nyomultak be arra a sávra még négyen, hogy majd ki lesz a legügyesebb, aki végül is elfoglalja. A második meglepetés akkor ért, amikor kiszálltam a kocsiból. A parkoló makulátlanul tiszta volt és senki nem ordítozott, hogy "idegyere Jancsika!", "aztán Margit el ne felejtsd a sört, mint múltkor!" vagy "Jaj, anya, ne kezdd már megint!" stb. Harmadik meglepetés: a bevásárlókocsiba nem kellett pénzt nyomni, mégis visszatolta mindenki a helyére. Emiatt koldus se volt egy darab se a helyszínen. Ezek a fura emberek az üzletben se viselkedtek másként. Senki nem lökdösődött a bevásárlókocsival, az időseket előreengedték mindenhol és a gyerekek se akartak minden polcot magukra rántani, sőt, olyant se láttam, hogy valaki jókorát rúgott volna az édesanyjába, mert nem kapott meg valamit, amit nagyon szeretett volna. Csak nem nevelik őket valahol?! Rágondolni is borzalmas.

Vásárló volt bőven, pénztár meg csak egy nyitva. Ez alighanem valamilyen világsztenderd, ami alól senki nem vonhatja ki magát, mert bizonyára összeomlana a globalizáció. A vásárlókon nem lehetett kifogni. Mindenki nyugodtan állt a jókora sorban és beszélgetéssel ütötte el az időt. Nehezen ment, de kénytelen voltam alkalmazkodni. Amikor megnyitottak egy új pénztárt, akkor a sor szépen kettéoszlott, ahol ésszerű volt. Se lökdösődés, se tolongás, se türelmetlenség. Az egy sorból egyszerűen kettő lett. Ugyan hol élnek ezek az emberek? Nem tudják mit kell ilyenkor csinálni?! Döbbentem figyeltem az eseményeket. Amikor bepakoltam a kocsiba, utána persze én is visszatoltam a bevásárlókocsit a helyére és nem hagytam a parkoló kellős közepén, de különös érzés volt, annyit mondhatok, hiszen nem a bedobott pénz visszaszerzéséért csináltam.

Aztán, persze, a barátaimmal megosztottam a rendkívüli tapasztalatokat. Közönyös népség. Csak annyit mondtak: Ja, igen. Így van ez mindig, amikor az üdülőszezon után, amikor hazamennek a "pestiek". Majd jövő nyáron nézzem meg újra azt a szupermarketet. Lesz szemét, lökdösődés, kiabálás, veszekedés és zseton a bevásárlókocsiban. Ők meg inkább elmennek Székesfehérvárra vagy Dunaújvárosba bevásárolni. Megéri a benzint és a fáradságot. Vajon miért gondolják a velencei-gárdonyi-agárdiak, hogy Budapesten élni, az maga a pokol lehet?

(Ez a poszt egyébként Traiano nevű olvasóm második próbálkozása a blogvilágban, mely ezen kezdeményezés terméke. Nem gondoljátok, hoy lassan ideje saját blogot csinálni neki? Hiszen olyan jól ír, hogy ezt kár lenne nélkülöznünk. Ha pedig te is blogolnál, de előtte kipróbálnád magad, mert félsz belefogni, vagy egyenlőre még nem látod értelmét, esetleg csak kíváncsi vagy, akkor nálam megteheted! Írj valamit, és dobd át a gusvagyok@gmail.com -ra!)