"Vidék" címke archívuma

... szólta el magát az előbb Édespofa, persze mindezt nekem címezve. És tényleg, még ilyen állapotok között sem bírom abbahagyni a netezést! Képes vagyok újra és újra próbálkozni, órákon át erőltetni, hátha végre elindul egy videó, netán lejön egy szám teljes egészében, és nem szakad meg a közepén. Optipista vagyok?

Már azt sem tudom hol és kitől hallottam, hogy egy nagyvárosi csivavát levittek egyszer vidékre és kiengedték a kertbe játszani, mire felkapta egy nagy ragadozó madár, és elvitte. Állítólag!

De nem is ez a lényeg hanem, hogy végül is megtörténhet. Egy ilyen picike, pár kilós ebet simán fel tud emelni egy megtermett sas. Mi is nemsokára megyünk vidékre, és amikor Lulu kint játszik, én is szoktam látni a földről óriásinak látszó madarakat a levegőben, de még szerencse, hogy az én kutyámat hiába is hinné nyuszinak fentről bármilyen madár, a több mint 10 kilójával úgysem tudná felemelni.

Nem tudom miért, de már gyerekkoromtól úgy alakult, vagy tudatosan úgy alakítottam, ezt már nem tudom, hogy nem akartam a homlokomra írni, hogy buzi vagyok. Próbáltam minél férfiasabb lenni kívül és belül, figyelni a részletekre, hogy más tulajdonságaimat is megismerjék a hozzám közelállók, ne egyből én legyek A BUZI. Talán az volt az oka, hogy egy kisvárosban nevelkedtem, de ebből sem következik ez a fajta viselkedés egyenesen. Na mindegy!

Leginkább azért jutott ez eszembe, mert a minap valaki levágta rólam, hogy mi a helyzet, ráadásul alig pár alkalom után, méghozzá abból, hogy szerinte jól öltözködöm, ennyire meg csak a buzik figyelnek oda magukra. Na tessék, szinte haszontalan volt 17 évesen órákat pózolni pohárral a tükör előtt, hogy ne eltartott újjal vegyem a kezembe, elég lett volna szakadtan kinézni.

Egy ingatlanos ismerősömtől úgy hallottam a minap, hogy elég durván esnek a lakások árai, habár Budapesten talán még ezt nem érezni annyira, de például Dunakeszin már 9 millióért is lehet 40 négyzetméteres, teraszos, kocsibeállós, földszinti, új építésű lakást venni. Ezek szerint jó esélyünk lenne arra, hogy egy "sima" cserével, kicsit nagyobb vidéki, de mégis Pest közeli otthonba költözzünk. Erősen gondolkodóba estem, talán le is írom egy papírra mi szól mellette, és mi ellene.

Ráadásul még mindig élek-halok a háziállatokért és már ki is néztünk Édespofával egy kóbor kutyát, amelyet szívesen befogadnánk, csak hát akkora mint egy oroszlán, én pedig megfogadtam, hogy a 30 négyzetméterre még egyszer nem kényszerítek be semmilyen állatot, még macskát sem. És nagyon irigylem Chillout kolleginát ezért a gyönyörűségért! Én is szeretnék a fűben hemperegni, gondtalanul bolondozni és futkározni mint egy kisgyerek, illetve 8-tól 4-ig dolgozni. 

Elnézést a rövid eltűnésért, de a hétvégén lementünk anyósomékhoz, aztán pedig villámgyors látogatást tettünk az anyukámnál és a húgoméknál is, akik hamarosan már nem ketten, hanem hárman lesznek. És nemsokára kiderül az is, hogy milyen nemű lesz az új jövevény, de mi Édespofával már nagyon ráizgultunk a névadásra. Jobbnál-jobbak jutottak eszünkbe, mint például Szamanta, Pamela, Dezső vagy a Lüszi. Persze csak poén szinten jöttek ezek, és a húgoméknak sokkal értelmesebb gondolatuk is volt, de azért még keressük az igazit. Ha van ötletetek, ne tartsátok magatokban!

Továbbá keressük Lujza első almának befogadóit is, mert nagyon úgy néz ki, hogy abból az óriási pocakból nem egy kiskutya fog kibújni, márpedig sajnos eddig csak egyre mutatkozik kereslet. Tehát ha május környékére úgy gondoljátok, hogy be tudtok mindent szerezni neki, a tálaktól a pórázig, és elkötelezitek magatokat egy nagyon aranyos tacskó keverék mellett, akkor jelezzétek most! Előfoglalás van ugyanis! (Egyébként meg vízbe ölik őket, vagy agyon ... vagy micsoda. Az az igazság, hogy ezt meg sem akartam hallani, ezért nem emlékszem.)

Ja, és már többször meg akartam írni, hogy ha új Mol kúton jártok, és tehetitek, ne hagyjátok ki a Marché éttermeit, mert egyszerűen fantasztikus a túrótortájuk, hogy csak egyet említsek a sok friss kaja közül. És szimpatikus az üzletpolitika, melynek lényege, hogy mindig tökéletes legyen minden, és a vásárló álljon a középpontban. Én nem szeretem ha kinyalják a seggem (!!!) de itt pont úgy csinálják, hogy nem esik nehezemre oda tartani. Már ha értitek miről beszélek! A másik ami baromira tetszik, hogy minden friss és egészséges, a tisztaság pedig példaértékű. Még a mosdó is olyan, mintha előttem senki sem használta volna. Oké, 100 forint, de ez minden pénzt megér, ráadásul levásárolható. Az asztalokra pedig ki van rakva egy tábla, amelyen ez áll: "A tálcát kérjük hagyja az asztalon, elpakolásuk kollégáink feladata!" Nem mintha nehezemre esne az Ikeában lepucolni magam után az asztalt, de az árak semmivel sem kevesebbek mint a Marché-nál, ezért máris bukik az állítás, miszerint ettől is olcsóbb lesz minden. Lószart!

Hazafelé pedig beugrottunk az Outlet-be, és az Adidas boltban találtam magamnak egy különleges Diesel nadrágot, ami tökéletesen állt. Az összes hasonlóra 12 ezer volt írva, erre meg semmi. Megkérdeztem és állítólag hiába nézett ki ugyanúgy mint a többi, a kódjában egy szám különbség volt, így ennek 16 ezer lett az ára. Nagyon dühös vagyok még most is, mert ennyit nem szántam rá, de 12-ért simán elvittem volna. A legrosszabb pedig, hogy tökéletes volt, de túl fáradt voltam a vitához. Ezért pedig magamra haragszom, de nagyon!    

Ajánlatos időnként elhagyni megszokott életterünket, különben abba a hibába esünk, hogy azt hisszük, mindenhol éppen úgy élik hétköznapjaikat a csúcsragadozó legfőbb emlősök, miként mi is tesszük itt Budapest élénk forgatagában. Mivel nem vagyok nagy világutazó és különben is csak egy hosszabb nap állt rendelkezésemre, Ausztrália, Argentína és egyéb távoli helyek szóba se jöhettek. Némi hezitálás után a Velence-Gárdony-Agárd konglomerátum mellett döntöttem. Kábé 50 km, nyelvi problémák nincsenek és a forintot is elfogadják mindenhol. Ráadásul, barátaim laknak ott. Koszt, kvártély, társaság garantált, megbízható minőségben. Persze, hogy az említett három település közül éppen hol járok, azt sosem tudom, sőt, még azt sem, hogy a barátaim háza hová tartozik. Odatalálok és kész. Település táblák csak a főútvonalon vannak, de a téli-nyári időszakra meghatározott 40 km/h max. sebesség inkább arra tereli a figyelmet, hogy el ne aludjak a volán mögött, amíg elérem a szükséges mellékutcát, ahol végre le kell kanyarodnom.

Amúgy, a Velencei-tóval nem szeretjük egymást. Egyszer rémes kiütéseket kaptam a nyári fürdőzéstől, egy másik alkalommal pedig korcsolyázás közben eltévedtem a ködben, amikor meg végre visszataláltam a parthoz, örömömben felugrottam és beszakadt alattam a jég. Igaz, akkor nem lettek utána kiütések. Azóta a partjára se megyek. Mit lehet tudni?!

A téli-nyári gépkocsi gumicseréket viszont régóta arrafelé végeztetem el. Van egy különös műhely. Mivel nem vagyok különösebben megfontolt és pedáns ember, én is mindig akkor szánom rá magam, amikor a legtöbben, vagyis az utolsó pillanatokban. Most is ez történt. A zárás előtt félórával jelentem meg a műhelynél és beálltam a jókora sor végére. A műhely tulajdonosa kijött, barátságosan üdvözölt és nem mondta, hogy menjek a pokolba, mit képzelek meddig tartsanak nyitva a kedvemért?! Sőt, mint mindig, ahányszor meglát (évente kétszer) mindig érezteti, megtiszteltetés számára, hogy Budapestről odajárok őhozzá. Ez már önmagában is megérné, de ráadásul benzinnel, autópályadíjjal együtt is kevesebbet fizetek neki, mint a lakásommal szemben lévő gumisnak, aki korábban évről évre mindig azt juttatta kifejezésre, hogy csak zavarom és már azzal is szívességet tesz, hogy fogadja a köszönésemet. A sorban még utánam is jöttek vagy tucatnyian és lássunk csodát, a műhely tulaja mindenkivel kedves volt. Hogy ne mondjam, egészen fel volt dobva a sok kuncsaft láttán. Ez valahogyan ráragadt a műhely dolgozóira is valamikor régen. Alighanem, rájöttek, hogy a várakozók száma és a bevétel között összefüggés van. A várakozó ügyfelek kellemes ad hoc társaságot alkottak és vidám beszélgetéssel töltötték az időt, így mindenki abszolút nyugodt és türelmes volt. Hiába, ezek a vidékiek tutira nem normálisak.

Ezt megerősítette egy másik tapasztalatom is. Vendéglátóm megkért, ugornék be a boltba venni pár dolgot. Az első szupermarketnél behajtottam a parkolóba. Először az lepett meg, hogy senki nem furakodott a bejárathoz legközelebb eső helyekre. Látták, hogy ott csak egy kocsinak van üres placc, annyi meg már igyekezett odafelé és nem nyomultak be arra a sávra még négyen, hogy majd ki lesz a legügyesebb, aki végül is elfoglalja. A második meglepetés akkor ért, amikor kiszálltam a kocsiból. A parkoló makulátlanul tiszta volt és senki nem ordítozott, hogy "idegyere Jancsika!", "aztán Margit el ne felejtsd a sört, mint múltkor!" vagy "Jaj, anya, ne kezdd már megint!" stb. Harmadik meglepetés: a bevásárlókocsiba nem kellett pénzt nyomni, mégis visszatolta mindenki a helyére. Emiatt koldus se volt egy darab se a helyszínen. Ezek a fura emberek az üzletben se viselkedtek másként. Senki nem lökdösődött a bevásárlókocsival, az időseket előreengedték mindenhol és a gyerekek se akartak minden polcot magukra rántani, sőt, olyant se láttam, hogy valaki jókorát rúgott volna az édesanyjába, mert nem kapott meg valamit, amit nagyon szeretett volna. Csak nem nevelik őket valahol?! Rágondolni is borzalmas.

Vásárló volt bőven, pénztár meg csak egy nyitva. Ez alighanem valamilyen világsztenderd, ami alól senki nem vonhatja ki magát, mert bizonyára összeomlana a globalizáció. A vásárlókon nem lehetett kifogni. Mindenki nyugodtan állt a jókora sorban és beszélgetéssel ütötte el az időt. Nehezen ment, de kénytelen voltam alkalmazkodni. Amikor megnyitottak egy új pénztárt, akkor a sor szépen kettéoszlott, ahol ésszerű volt. Se lökdösődés, se tolongás, se türelmetlenség. Az egy sorból egyszerűen kettő lett. Ugyan hol élnek ezek az emberek? Nem tudják mit kell ilyenkor csinálni?! Döbbentem figyeltem az eseményeket. Amikor bepakoltam a kocsiba, utána persze én is visszatoltam a bevásárlókocsit a helyére és nem hagytam a parkoló kellős közepén, de különös érzés volt, annyit mondhatok, hiszen nem a bedobott pénz visszaszerzéséért csináltam.

Aztán, persze, a barátaimmal megosztottam a rendkívüli tapasztalatokat. Közönyös népség. Csak annyit mondtak: Ja, igen. Így van ez mindig, amikor az üdülőszezon után, amikor hazamennek a "pestiek". Majd jövő nyáron nézzem meg újra azt a szupermarketet. Lesz szemét, lökdösődés, kiabálás, veszekedés és zseton a bevásárlókocsiban. Ők meg inkább elmennek Székesfehérvárra vagy Dunaújvárosba bevásárolni. Megéri a benzint és a fáradságot. Vajon miért gondolják a velencei-gárdonyi-agárdiak, hogy Budapesten élni, az maga a pokol lehet?

(Ez a poszt egyébként Traiano nevű olvasóm második próbálkozása a blogvilágban, mely ezen kezdeményezés terméke. Nem gondoljátok, hoy lassan ideje saját blogot csinálni neki? Hiszen olyan jól ír, hogy ezt kár lenne nélkülöznünk. Ha pedig te is blogolnál, de előtte kipróbálnád magad, mert félsz belefogni, vagy egyenlőre még nem látod értelmét, esetleg csak kíváncsi vagy, akkor nálam megteheted! Írj valamit, és dobd át a gusvagyok@gmail.com -ra!)

Nos akkor most pár szóban a vidéki kirándulásról, pár érdekesebb kép kiemelésével. Persze szigorúan csak a nem cenzúrázott darabokkal.

Az egész úgy kezdődött, hogy tavaly nyáron leugrottunk Anyu(ha)-hoz látogatóba, ami olyan jól sikerült, hogy Ana ismétlésre hívta fel a figyelmünket pár hete. Nekünk sem kellett több és máris igent mondtunk, sőt kihasználva azt, hogy Amby is itthon van, gyorsan szóltunk neki is.

Szállást Cereden kaptunk, mert a környéken szinte minden foglalt volt a Dixie fesztivál miatt, sőt a Négy tó panzióban sem volt hely, csak egy külön álló házban, amit mi bitorolhattunk először a felújítás óta. Mindenkinek csak ajánlani tudom a helyet, ki ne hagyjátok ha arra jártok! Hegyvidék, friss levegő, csend, korrekt szállás, szuper ellátás, a fizetés pedig bizalmi alapon zajlott, amin nem kicsit lepődtünk meg. Sőt még hangulatfokozó műkandalló és egy csomó DVD is volt, hátha unatkoznánk. Az villanyoltás utáni történetet ugye már meséltem, így arra nem térek ki újra, de itt ti is képbe hozhatjátok magatokat, ha esetleg még nem olvastátok volna.

Miután lepakoltunk, és mindenki elvégezte dolgát, már indultunk is a gasztro fellegvárba, az orgonák birodalmába, Magyarország legfinomabb sajtfagyiját gyártó műhelybe, azaz Anyu és kis családjának otthonába. Közben Fiacska aka Fülesbagoly bebizonyította, hogy milyen óriási mesélő lesz belőle. Ana meg is jegyezte, hogy a Stand Up-ban a helye, Hellókittynek pedig a kifutón, hiszen olyan pózokat tud már most, hogy Claudia Schiffer is megirigyelhetné. A menü valami csirkés cucc volt sok sajtal, és salival, de az igazi élvezetet a diótorta és a sajtos fagylalt jelentette. Rólam evés közben egy kiállítást is megtöltő fotó készült, de azért szelektáltam és csak pár darabbal fárasztalak titeket. No, meg azzal amin itt oldalt is az látható, hogy mennyire laktunk jól Amby-vel!

Az este borozással, sörözéssel, majd újabb kajálással telt, meg jól kibeszéltük az uborka jótékony hatásait, meg a vérfasz és a húsfasz közötti különbséget. Tényleg, ti melyiket szeretitek jobban?

Reggel pedig Ana készítette reggelit élveztük, majd irány Szlovákia, ahol körülbelül egy órát töltöttünk, annyira unalmas volt. Vissza is menekültünk Anyuhoz és tovább élveztük a vendégszeretetét.

Kaptunk egy csokor orgonát is, amit innen is szeretnék megköszönni, meg persze a kellemes hétvégét is. Remélem július környékén sikerül megint egy nagyobb blogtalit összehozni úgy, hogy oda vendéglátónk is végre el tudjon jönni.

Nem mellesleg, láttátok már Édespofa pólóját? Tehetséges gyerek a kicsike, nem? Állítólag lesz nekem is nemsokára valamilyen szép mintával Gus-os változat!