"Zsolti" címke archívuma

Úgy mennek a hetek, hogy figyeljétek meg, észre sem veszitek és mindjárt 5 évesek leszünk Zsoltival ... (Ja, és a blog is elmúlt már 4 éves, de ezt csak a robotok kedvéért jegyzem ide.)

... de sajnos most nincs időm, így csak röviden. Voltunk ma a British Museum-ot megnézni, ami kicsit sok volt így elsőre, mert akkora, hogy nem lehet egy fél nap alatt bejárni rendesen, annyi az információ, a látnivaló, hogy iszonyatosan lefáradtunk tőle. A meló megy, az angol is egyre jobban, lakás még nincs új, mert bonyolódik a helyzet, de majd beavatlak később. Most rohanok! (Ja, és Zsolti leöntötte az ágyat kávéval, nekem meg korpásodik a hajam!)

Ma megjött (igen, itt szombaton is jár a postás) Zsolti Home Office regisztrációja, az én National Insurance kártyám, az anyós is telefonált, olyat kérdezett a drága, amit sosem vártunk volna tőle: "Zsoltika, miért nem indul el a Windows?" Hát meg kell zabálni!

... gondolom nem árulok el nagy titkot azzal, ha bejelentem, amit eddig nem akartam elkiabálni. Az van, hogy elköltözünk az országból, kipróbáljuk magunkat egy kicsit más közegben, más levegőt szívva, más nyelvet beszélve.

Régóta megérett már bennünk ez a gondolat, nem új keletű a dolog, csak az elhatározás hiányzott. Most Brüsszelbe megyünk, ezt még nem mondtam és azért oda, mert ott van lehetőségünk nem teljesen a nulláról kezdeni, ott lesz szállásunk, élnek ott barátok, vihetjük Lulu-t, és úgy néz ki, még munkalehetőség is akad. Nem mellesleg, az elbeszélések alapján tetszik is nekünk Belgium. A lakás ahol lakni fogunk Ixelles-ben van, pár utcára a piactól, a tavaktól, a belvárostól, a biciklikölcsönzőtől, a ludaktól, és a Margit-sziget nagyságú parktól, de ha a mostaninál sokkal szarabb helyen kellene meghúzni magunkat, ha nem klappolna ennyire minden, akkor is mennénk, mert szükségünk van a változásra. Besavanyodtunk, és akármikor az életem hátralévő éveire gondolok, valahogy nem ezt képzelem el, ami most van. És nincs kedvem várni, tovább küzdeni éveket, ezért indulunk szeptember 1-én.

Már több mint egy hónapja csak intézkedünk, kiváltottuk az EU kártyát, beállítottuk a lakás számlaügyeit, elajándékoztuk a romlandó kajákat, kölcsönadtuk a virágokat, utoljára használtuk a Hungary Card-ot, aztán odaadtuk Zsolti unokatesójának, lemondtuk az internetet és a tévét, ... Ez utóbbi egyébként érdekes volt, mi naivan azt hittük minden ügyfél fontos a UPC-nek, de mi nem. Próbáltuk ugyanis szüneteltetni a szolgáltatást, de mire ezen üzemmód költségeinek végére értünk, majdnem havi 4000 forintnál tartottunk. Gondolom mondanom sem kell, hogy ekkora pénzkidobáson csak nevettünk egy nagyot, aztán vittük a Sugárba a cuccaikat. Jó lett volna ha nem ezt kell tenni, a francnak sem ártottak, szerettük őket, és a távirányítójukat, de az nem ér meg 6 év előfizetői hűség után sem ennyit, hogy készenlétbe álljon az internet és a televízió. Akkor majd nem nézzük azon a pár héten át amikor hazalátogatunk.

Mert úgy tervezzük, hogy nem jövünk vissza egy darabig, nem határozott, hanem határozatlan időre húzunk el, terveink szerint jó hosszúra. Legközelebb december végén szeretnénk itthon tölteni pár napot, akkor már látni fogjuk mennyire megy a szekér Belgiumban, és nekiállhatunk tervezgetni akár évekre előre is.

De mielőtt azt gondolnátok, meggazdagodni megyünk, aztán hazajönni és verni a mellünket, már előre szólok, hogy tévedtek. Mi jól, jobban akarunk csak élni mint itthon. Én személy szerint arra is vágyom, hogy az itt oly nagyon lenézett és leértékelt, mondhatni cinkes kétkezi munkát, fele annyi felelősséggel is elismerjék, és ne rabszolgabéren jutalmazzák. És többek között arra is, hogy ne alaphangon, sok olyan dologról lemondva kelljen élni, amit egyébként természetesnek gondolok. Nem akarok leépülni, nekem a szórakozás sem pénzkidobás, és nem 20 deka párizsin akarok napokig tengődni. Sorolhatnám még, de inkább hagyjuk, hiszen végül is ez egy szenzációs dolog, mármint az, hogy belevágtunk, vágtatunk, tele vagyunk kíváncsisággal, izgalommal, ...

Hetek óta egyébként semmi másra nem bírok gondolni mint az utazásra és a kinti dolgokra. Andi barátnőm kérdezte a múltkor, hogy nem parázok? Mondtam neki, hogy nem igazán, de valószínűleg amint beülünk a kocsiba holnapután reggel, egész úton remegni fogok, mint egy nyárfalevél. Erre azt mondta hív reggel, és tartja bennem a lelket, ami Édespofából kikúszott már akkor egy pár órára, amikor otthagytuk a lakást, és átmentünk a Erzsébet-hídon. Család, barátok, lakás, Budapest! Viszlát nemsokára, vigyázzatok magatokra!

Érdekes dolgokon gondolkoztam tegnap este és egy kicsit el is szomorodtam. Évekkel ezelőtt ha bármi öröm vagy bánat ért, legalább öt jóbarátom volt akiket minden további nélkül felhívhattam és akár órákat is tudtam velük beszélgetni. Mostanában annyira nem kíváncsi rám senki, hogy eszembe sem jut felhívni senkit ha valami megosztanivalóm lenne. Persze van néhány kivétel, ...

No, de hová lettek a jóbarátok? Szelektálódtak, vagy felszínesebbek lettek, talán felszínesek is voltak? Mindegyikben van igazság, hiszen pár éve egy csomó embert töröltem a "barátok" soraiból, teljesen tudatosan, aztán akikkel meg haverkodnék és közel szeretnék kerülni hozzájuk, azok nagyon nem akarnak engem a baráti társaságukban tudni. Van ilyen ... Régen el tudtam képzelni, hogy annyira támaszkodjak emberekre, ha nagy baj van, akár a vállukon is kisírhatom magam és ők viszont, de ma már nincsenek ilyen közeli barátaim pedig jó lenne. Természetesen előfordulhat az is, hogy bennem és másokban is van egy gát, amit már nem akarunk, vagy nem lehet ledönteni? Ahogy egyre idősebb lesz az ember úgy veszik ki belőle a feltétlen bizalom.

Emlékszem amikor befutott az Iwiw, örültem nagyon, hogy majd özönlenek a régi ismerősök ami igaz is, hiszen 300 "kapcsolatom" van, de eddig bárkinek írtam, hogy vegyük fel a fonalat, találkozzunk, igyunk egy kávét ... senki sem ugrott ki a bőréből és tíz emberből egy sem dobta át a számát, hogy hívjam fel. Talán az is közrejátszik ebben, hogy szintén tudatosan kivontam magam pár éve a forgalomból és nem járok minden este szórakozni, ápolni a felszínes ismeretségeimet. Na jó, ezt nem is sajnálom, mert talán erre vágyom a legkevésbé. Pofavizit, trendiség, "hellosziamivanveled"? Ez halálosan fáraszt, de az sem túl jó, hogy amikor az egyik legjobb barátomnak hiszek valakit, akkor kiderül, hogy ő még csak kicsit sem érez annak és nem kéri a támaszomat soha. Ilyen típus? Oké, elfogadom, úgysem tudok mit csinálni és beérem én egy legjobb baráttal is, nem vagyok telhetetlen!!! Aztán hála isten ott van még Zsolti is, a családom, haverok, kollégák és a blog által megismert kedvenceim. Mit nyafogok én már megint??? (Talán nem is nyafogás ez csak sajnálom, hogy így elhanyagoljuk egymást!)

Kahil Gibran könyvében olvastam egy remek sort a barátságról, amit nem tudok már szó szerint idézni de a lényeg a következő: Az igaz barátok olyanok mint a házak tartóoszlopai, egész életedben melletted állnak de soha sem túl közel hozzád. Nekem kevés ilyen van, talán nem is tettem érte eleget, hogy legyen.